Barack Obama második elnöki beiktatását az „Amerika jövőjébe vetett hit” kísérte végig. Akár az elhúzódó válságra adott válasz is szülhette volna a tematikát, azonban egészen mást takart az ünnepségsorozat címe. A szervezők hivatalos indoklása szerint 150 évvel ezelőtt helyezték el a Capitolium kupoláján levő Szabadság-szobrot, amelyre azóta is a demokrácia és egység jelképeként tekintenek az Egyesült Államokban.
Csakhogy 1861-ben, amikor Abraham Lincoln hivatalba lépett, az épület félkész dómja óhatatlanul inkább az ország polgárháborús kettéosztottságára emlékeztetett. Nem véletlenül szorgalmazta az elnök a kupola befejezését. Ha ugyanis a Capitolium nem épül fel, lényegében az Unió gondolata is elveszett – írja elemzésében a Méltányosság Politikaelemző Központ.
150 évvel később, Amerika első afro-amerikai elnöke éppen másodszorra tette le hivatali esküjét Lincoln bibliájára helyezve kezét a Capitolium előtt. A gesztus azonban jóval több volt, mint az elnöki beiktatásokon megszokott hagyomány vagy szimbolika. A beiktatás napja idén ugyanis éppen Martin Luther King Jr. emléknapjára esett. Lincoln cselekedetei nélkül nem születnek meg Martin Luther King tettei, King szavai nélkül nincsenek Barack Obama elnöki döntései. Abraham Lincoln, részben akaratán kívül, elindított egy folyamatot, ami generációk életét változtatta meg, holott ő elsősorban mindig csak a nemzet egységét szerette volna megőrizni. Mégis sokkal inkább a rabszolgaság eltörléséhez kötik nevét.
A Spielberg-film plakátja
A kettészakadtság felszámolása olyannyira fontos volt számára, hogy ezért, akár a saját oldalán állókkal is képes volt szembe menni. Nem elég ugyanis, hogy harcban állt a kilépett államokkal, a republikánusoknak és a rabszolgák azonnali felszabadításáért harcoló abolícionisták számára túl óvatosnak, a demokratáknak viszont túl radikálisnak bizonyult.
A Lincoln ellen elkövetett merénylet, a személye körüli mítoszteremtés, és nem utolsósorban a pillangó effektus, amelyet elindított intézkedéseivel, jelentősen meghatározzák az utókor róla kialakított képét. Miért válik ki a többi elnök közül? Vajon a változ(tat)ás mértéke és az eredmények hosszú távú hatása felel a vezetői nagyságért?
A történelemkönyvek számon tartják és felmagasztalják a nagy hadvezéreket valamint a paradigmaváltást előidéző személyeket, függetlenül azok „emberi minőségétől”. A konföderalisták éppúgy gyűlölték Lincolnt, ahogyan sokan árulónak tartották Michail Gorbacsevet a Szovjetunió széthullásáért. Ezzel szemben Gorbacsov Nobel-békedíjat kapott és a kelet-európai volt szatellit országok hálával tartozhatnak a vasfüggöny lebontásában játszott szerepéért. Vajon lesznek, lehetnek-e még ilyen horderejű vezetők, akik ilyen mély nyomokat hagynak maguk után, vagy vezetői nagyság terén „a történelem végéhez” értünk? Lehet-e még változást elérni a világban? Kiemelkedhet-e valaha ilyen kaliberű politikus Magyarországon az Európai Unió tagjaként, demokrácia és piacgazdaság keretein belül?
Első reakciónk talán az, hogy nem. Egyrészt, mert Magyarország sokszor „mozdíthatatlannak” látszik. A megegyezéses rendszerváltás nem váltott ki olyan tömeges társadalmi katarzist, mint például Lengyelországban vagy Csehszlovákiában. Másrészt az azóta eltelt 22 év mind társadalmi, mind pártpolitikai szinten azzal telt el, hogy mindennemű változást megakadályozzon. A mindenkori ellenzék, teljes kapacitásával a mindenkori kormány reformjainak megakasztásáért ténykedett. A hazai tapasztalatok ugyanis afelé tendálnak, hogy a változás rendszerint rossz irányba történik és érdeksérelemmel jár. Ez a stabilitás téves „szeretetéhez” vezet, ami pozitív tulajdonságot rendel a változatlansághoz, értékként állítva be az állandóságot, de nem valami kifinomult konzervatív ideológiára alapozva, hanem a változástól való félelemre – áll az elemzésben.