Az ellenfelet lejárató kampányfilmek megszokottnak számítanak az amerikai választások alatt, egészen egyszerűen azért, mert működnek. Ezt Newt Gingrich a saját bőrén tapasztalhatta meg, amikor a republikánusok iowai előválasztása alatt a helyi televíziókat elárasztották a volt házelnököt támadó karaktergyilkos negatív hirdetések, ami után Gingrich támogatottsága jelentősen zuhanni kezdett, és végül el is bukta a választást.
A lecke azonban nem maradt hatástalan. A kulcsfontosságú dél-karolinai előválasztást már azután nyerte meg Gingrich, hogy a déli államban folytatott választási kampányt a Mitt Romneyt támadó filmek uralták. Közben pedig már el is készültek az első, a floridai előválasztásra készített karaktergyilkos kampányfilmek is, miután Gingrich dél-karolinai győzelmével újra élessé vált a republikánus elnökjelöltek versenye közte, és Romney között.
A gyakran torzításokkal, csúsztatásokkal és hazugságokkal teli reklámokat azonban nem a jelöltek hivatalos és korlátozott pénzből gazdálkodó kampányszervezetei készítették, és fizették. Azokért az amerikai politikai életben teljesen újnak számító, a jelöltektől elvileg teljesen függetlenül működő szervezetek felelősek, amelyeket korlátlan mennyiségű pénzzel támogathatnak cégek, vállalatok és szakszervezetek is. Ezek az úgynevezett szuper PAC-ek (Political Action Committee – politikai akcióbizottság) lettek az idei elnökválasztás főszereplői.
„Két dolog fontos a politikában. Az első a pénz, a másodikra pedig nem emlékszem” (Mark Hanna)
A szuper PAC-ek létrejöttéhez az amerikai legfelsőbb bíróság 2010-es döntése volt szükség. Az alkotmánybíróság szerepét is betöltő testület bírái 5-4 arányú döntéssel szakítottak meg egy több mint száz éves gyakorlatot, és engedélyezték, hogy cégek saját pénzüket politikai kampányokra, és egyes jelöltek támogatására használhassák fel. Egy ezt követő bírósági döntés pedig kimondta: nem lehet korlátozni, hogy a vállalatok mennyi pénzt áldoznak a számukra fontos politikai kérdésre.
A döntést sokan vitatták, attól tartva, hogy a hatalmas mennyiségű pénzzel rendelkező vállalatok túlzott befolyást szereznek a politikai életben, eltorzítva a szabad választást. A huszadik század elején pont ezen okok miatt törvényben tiltották meg a vállalatoknak, hogy jelölteket támogassanak, a második világháborút követően pedig még attól is teljesen el lettek tiltva, hogy választási kampányokat pénzeljenek. Ez utóbbi azonban most megszűnt.
A szövetségi törvények egy feltételt szabtak a szuper PAC-ek működésére: nem egyeztethetnek az általuk támogatott jelölttel, kampányukat nem hangolhatják össze, azaz teljesen függetlennek kell lenniük. Ez a szabályozás a gyakorlatban azonban olyan abszurd módon kijátszhatóvá vált, hogy Stephen Colbert humorista könnyedén nevetségessé tudta tenni. A legesélyesebb jelölteket támogató szuper PAC-eket ugyanis mind az adott jelölt egykori közeli munkatársai, üzleti partnerei és barátai működtetik – teljesen törvényesen, és legalábbis jogilag a tiltott koordináció nélkül.
A gyakorlatilag korlátlan mennyiségű pénzből gazdálkodó szervezetek már most több mint 35 millió dollárt költöttek az elnökválasztási versenyre. Ennek az összegnek több mint felét a két legesélyesebb republikánus jelöltet támogató két szuper PAC költötte el, főleg negatív kampányfilmekre. A Gingrich-et támogató „Winning Our Future” Dél-Karolinában négymillió dollárt áldozott Romneyt támadó televíziós hirdetésekre, és hatmillió dollárért vásároltak televíziós időt Floridában, ahol a Mitt Romneyt támogató „Restore Our Future” 4,5 millió dollárt költ kampányhirdetésekre.
És persze mindkét jelölt, illetve a velük semmilyen formában nem egyeztető két szuper PAC a karaktergyilkos támadásokra helyezte a hangsúlyt. A Restore Our Future hirdetéseinek 92 százaléka támadta Gingrichet, míg a Winning Our Future pénzének 79 százalék ment a Romney-ellenes kirohanásokra. Kegyetlen elnökválasztási kampányra számíthat az Egyesült Államok.
