Nehéz megmondani, hogy mi az, ami szokatlanabb Türkmenisztánban, a sivatagi styeppe közepén létrehozott égbenyúló megapolisz, vagy a nomád lélek meditatív derűje, amivel természetesként tekintenek mindarra, ami a nyugati ember számára kritika és megdöbbenés tárgya.
Itt van rögtön a szellemvárosnak is beillő főváros, Ashgabat, ahol alig hatszázezer ember lézeng egy akkora területen, mint hatszor Budapest. Az utcák többnyire kihaltak, a forgalmi dugó, vagy a tömeg ismeretlen fogalom. Magánytól azonban nem kell tartanom, minden száz méteren egy-egy unott tekintetű rendőr áll őrt.
Makhtymguly Állami Egyetem Ashgabat központjában, Képgaléria (fotó: Fogas Krisztina)
A patikatisztaságú óriási tereken, amerre csak a szem ellát, hófehér márvány és aranykolosszusok, rögtön felfigyelek pár türkmén népviseletbe öltözött nagyhangú asszonyra, akik ugrálva dobálják felfelé a seprűt az elnöki palotanegyed parkjában. Kiderül, hogy mindennapi feladatuk nem más, mint varjakat kergetni, mert a fekete madarak nem zavarhatnak bele a formára nyírt bokrok és csendben csordogáló szökőkútrengeteg idilljébe. Az asszonyok észrevesznek, odaintenek, én pedig éppen fotózni készülök, amikor kis híján a rendőrőrsön találom magam. Jobb lett volna hallgatni a figyelmeztetésre: Türkmenisztánban a politikai rendszer tabu, a kamerahasználathoz pedig hatósági engedély és kirendelt kísérő kell. Lehet, hogy komolyan kell venni az intelmet, egy kanadai riporternő pár éve dokumentumfilmet próbált forgatni Ashgabatban, hollétéről azóta sincsenek hírek. Én megúszom annyival, hogy igazoltatás címszó alatt minden fotót egyesével átnéz és párat ki is töröl egy mogorva rendőr elvtárs. A biztonság kedvéért azért továbbküldene egy másik ellenőrzőpontra, amikor egy papírt mutatok be arról, hogy a Türkmén Tudományos Akadémia meghívására érkeztem az országba. Elenged, és ennek valószínűleg köze van ahhoz, hogy kiejtem az egyetlen türkmén mondatot, amit megtanultam:„Hormatli Prezident”, vagyis Tisztelt Elnökúr. Ezt a kifejezést mantraként hajtogatja az egész ország, előszeretettel használják beszéd közben és írásban bármikor, leginkább kötőszóként.
Ezen a ponton már kezdem megszokni, hogy a világ egyik legzártabb társadalmában rend, tisztaság és stabilitás van, a türkmén nemzeti öntudatot pedig szisztematikusan építik. A turista errefelé ritka madár, a türkmén vendéglátás az ázsiai népektől megszokott módon itt is rendkívül nagyvonalú és bőséges. Mégis, a hivatalos megközelítés a külföldiek idelátogatását bár nem gátolja, igazából nem is ösztönzi. Eközben a türkmén átlagpolgár, ha pénze van, relatíve szabadon utazhat a világ szinte minden részére.
A türkmén népviseletet gyakran hétköznap is hordják
Az érdekel igazán, hogy milyen az élet a négy fal között, amikor nem figyel a „Nagy Testvér”, de a diktatúrával szembeni kritika legapróbb jelével sem találkozom, így kénytelen vagyok beérni azzal, amit mutatnak magukból. Privát életükben teljes szabadságot kapnak, cserébe nem firtatják a fennálló rendszert és gyermeki hálával fogadják az elnök által számukra juttatott javakat. Az elgondolás abban áll, hogy a türkmén állampolgár nem fizet adót és mivel nem ad bele a „közösbe”, nincs is jogalapja bármit számon kérni. A „közös” vagyon pedig a kiapadhatatlannak tűnő földgázkincs. Ebből biztosítja az elnök saját állampolgárainak az ingyen áramot, vizet, gázt és havi száz liter benzint a gépkocsi tulajdonosoknak.
„Az emberek úgy tudják, hogy csupa türkmén márvánnyal vonják be a futurisztikus főváros gombamód szaporodó épületcsodáit, de az igazság az, hogy ebben az országban nincs márvány” – meséli Dimitrij, egy orosz származású helybéli üzletember, aki külföldi útjai és kapcsolatai miatt átlát a
diktatúra magas falain. Iráni, spanyol, olasz és német márványt
hoznak be csillagászati összegekért, de az aranyat sem helyben bányásszák – avat be a kulisszatitkokba.
Az elnöki palota felé
De miért tűnik úgy, mintha egyetlen kéz építette volna az összes Ashgabat-i épületet? Kiderül, hogy a francia Bouygues nevű cég 1994 óta egyedül vezényli a fővárosban zajló őrületes építkezési lázat. Rejtélyes, hogy a vállalat hogyan került helyzetbe, de sokat mondó történet, hogy a Közép-Ázsia legnagyobb mecseteként számon tartott 110 millió dolláros Gypcsak-i muszlim szentély mellé az exelnök mauzóleumát már ajándékba adták.
Nem merem megítélni az emberek életszínvonalát csak az alapján, amit Ashgabatban, a vitrinbe zárt türkmén ékszerdobozban láttam, de Dimitrij ehhez is támpontot nyújt. „Innen párszáz kilométerre kezdődik az ország 70 százalékát felölelő sivatag, ahol jurtában, nomád körülmények között élnek az emberek. Gyakran előfordul, hogy a gáztűzhelyen nem oltják el a lángot, de miért is tennék, ha a gáz ingyenes, a gyufáért viszont fizetni kell.” A türkmén átlagfizetés 200-300 eurónak felel meg, de aki a kormánynak vagy külföldi cégnek dolgozik, akár 500 eurónak megfelelő türkmén manatot is hazavihet.
Mindez egyenes következménye a közelmúlt történelmének. A Szovjetunió bukása után a türkméneket hirtelen érte a függetlenség, az ország első vezetője, a később csak „türkménbasiként emlegetett Szaparmurat Nyiazov orosz utasításra kikiáltotta a független Türkmenisztánt, majd szabad kezet kapott. Míg a világ a hidegháborúval volt elfoglalva, Nyiazov létrehozta saját Disney-landjét. Agyonretusált óriásplakátjai minden sarkon felbukkannak, aranyszobrai díszítik a köztereket és hivatalokat, még a műanyag tollakról is ő mosolyog ránk. Utódja, a jelenlegi elnök a megszólalásig hasonlít rá, rossz nyelvek szerint nem más, mint a törvénytelen fia. Gurbanguly Berdimukhammedov feltűnése semmilyen enyhülést nem hozott a rendszerben, csak az aranyszobrok és plakátok cserélődnek le fokozatosan a saját arcképére.
Ha nem látnánk az aranyszobrot, azt hihetnénk, Dubaiban járunk
A régi elnök hirtelen tabutémává vált. Olyannyira, hogy amikor a türkmén egyetemistáknak megemlítettem, hogy megnézném a Nyiazov híres „szent könyvének” tartott Ruhnámáról elnevezett parkot, úgy tettek, mint akik még soha nem hallottak róla. Pedig az útikönyvekben a Nyiazov-éra személyi kultuszának egyik legbizarrabb példájaként emlegetett legendás Ruhnáma-park közepén minden este ugyanabban az időpontban automatikusan kinyílt a neonszínnel kivilágított könyv alakú szobor, benne az elnök magvas gondolataival. Hogy mi lett a parkkal, rejtély marad, annyi bizonyos, hogy a Ruhnámát, amelynek ismerete egykor még a jogosítvány megszerzéséhez is szükséges volt, mára már a könyvesboltokban is hiába kerestem.
Nem beszélnek róla, csakúgy, mint arról az exelnököt ábrázoló teljes alakos aranyszoborról, amely a Nap járásának megfelelően forgott egészen addig, ameddig 2010. decemberében az éj leple alatt le nem bontatta az új vezető.
A hotelszobában kísérletet teszek a világhíradó megtekintésére, de mielőtt a türkmén háztartásokban egyébként elérhetetlen CNN-re kapcsolhatnék, a helyi türkmén állami csatornába ütközöm. A híradóban mindössze 3 hír szerepel. Az elnök megtekint egy építkezést, nyomában vadul jegyzetelő egyenöltönyben feszítő újságírók. A második esemény a „nemzetközi tudományos konferencia”, majd egy iráni kereskedelmi kiállítás következik. A forrongó arab világról, de még a türkmén vidék eseményeiről is hírzárlat van. A meditatív zene alatt felolvasott türkmén versek alatt feladom és átkapcsolok. A nemzetközi adókon több politikus éppen reményét fejezi ki, hogy sikerül türkmén gázt is a Nabucco-ba vezetni.
