Hoszni Mubarak egyiptomi elnök egészen januárig biztos lehetett benne, hogy a szeptemberi választásokon ő, vagy választott utódja – például fia, Gamal – diadalt arat, s az utóbbi 30 évben oly jól megismert forgatókönyv ismétlődik majd. Azonban a Zin el-Abidin ben Ali tunéziai elnököt megbuktató forradalom, illetve a hasonló mintát követő, több napja tartó egyiptomi tüntetések felrúgták a régi játékszabályokat, és kiszámíthatatlanabbá tették az arab országok belpolitikai életét.
Hirtelen már nem elég az Anvar Szadat egyiptomi elnök meggyilkolása után életbe léptetett, és lassan harminc éve érvényben lévő szükségállapot ahhoz, hogy csírájában elfojtsa az utcai megmozdulásokat. A világhálón pedig már nem csak az államot lopva bírálók adnak egymásnak találkát: az internet a hatékony tömegmozgósítás eszközévé vált, amelynek köszönhetően Egyiptom-szerte több ezer fő adott hangot követeléseinek.
A szakszervezetek magasabb bért és olcsóbb élelmiszereket, míg a középosztály valódi demokráciát követel – ebben az embert próbáló helyzetben kellene a 82 éves, betegeskedő Mubaraknak, vagy választott utódjának bizonyítania rátermettségét, hogy újabb 6 évig irányíthassa Egyiptomot.
“Mubarak 30 éve áll az ország élén, de még soha nem tapasztalta ekkora erővel a nép haragját, valamint legitimitásának ilyen heves elutasítását – mondta Isszandr el-Amrani politikai elemző. – Elég rosszul áll a szénája.”
Bár apa és fia is tagadja, hogy Gamal lenne a kiszemelt az elnöki tisztségre, az egyiptomiak nem hisznek nekik.
“Gamal, mondd meg apádnak, hogy az egyiptomiak utálnak” – kiáltozták a tüntetők Kairó utcáin szerdán. Amrani szerint a közvélemény hatással van a vezető pártra, így “nem valószínű, hogy az idei választásokon Gamal lesz a jelöltjük”. A kormányzó Nemzeti Demokrata Párt (NDP) tisztségviselői azt ismételgetik, hogy Hoszni Mubarakot támogatják, neki pedig Gamalon kívül nincs kézzelfogható alternatívája.
Az USA nem hagyja magára Egyiptomot
Bár sokan számítanak rá, Egyiptom valószínűleg mégsem jut Tunézia sorsára, s ennek jó néhány oka van. Először is az Egyesült Államok vezette nyugati szövetségesei minden bizonnyal nem akarják, hogy a 80 milliós ország zűrzavarba süllyedjen, így nem fogják magára hagyni Mubarakot. Egyiptom az egyik olyan közel-keleti állam, amely békét kötött Izraellel, s azóta is többnyire szívélyes kapcsolatokat ápol az országgal. Ez a fajta nyugalom és stabilitás pedig ráfér a térségre, amelyet nemcsak a tunéziai felkelés, hanem a Hezbollah libanoni térnyerése is megbolygatott. Bár nyíltan egyik amerikai tisztségviselő sem áll ki Mubarak mellett, az elnök kikényszerített távozásának következményeivel sem szeretnének szembesülni.
A Fehér Ház közleményében hangsúlyozta: az egyiptomi kormánynak komoly lehetősége adódott, hogy válaszoljon a nép törekvéseire, s az emberek életminőségét javító, illetve az ország felvirágzását segítő politikai, gazdasági és szociális reformokat vezessen be. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter pedig önmérsékletre, az erőszaktól való tartózkodásra szólított fel minden felet. A politikus úgy véli, hogy az egyiptomi kormány helyzete szilárd, és Kairó keresi a lehetőségeket a nép igényeinek kielégítésére.
Másodszor: bár az egyiptomi megmozdulások hangulatára rányomták bélyegüket a halálesetek, a rendőri erőszak, a bebörtönzések, valamint az internetes közösségi oldalak állítólagos akadályozása és a tiltakozások betiltása, az ország lakói még mindig jobb helyzetben vannak a tunéziaiaknál, akik a világ egyik legkeményebb rendőrállamával szálltak szembe.
“Mubarak teret engedett a minimális bírálatnak kormányán és a civil társadalmon belül, és ez végeredményben megosztotta az ellenzéket” – mutatott rá Geoff Porter kockázatelemző.
Nem politizálnak az emberek
Emellett a politikai szerepvállalás meglehetősen gyenge Egyiptomban. Az emberek egyötöde él a szegénységi küszöb alatt, s ők kevéssé hajlanak a tiltakozásra, amellyel esetleg elveszíthetnék azt a keveset is, amijük van. Kairóban különösen nehéz a helyzet: a szegényebb negyedekben hiányoznak az alapvető szolgáltatások, s a főváros túlnépesedett és szennyezett. 2008-ban egy kőhullás több mint 100 embert ölt meg egy zsúfolt nyomornegyedben.
Az egyiptomi biztonsági erők pedig hűségesek az egykori tábornokhoz, Mubarakhoz, míg Tunéziában a hadsereg megvonta támogatását ben Alitól, s ez felgyorsította bukását.
Mindazonáltal az egyiptomiak kiábrándultak vezetőikből. Csalódottságukat csak fokozták a kormány által szabadnak és méltányosnak nevezett novemberi parlamenti választások, amelyeket Mubarak pártja emberjogi szervezetek és az ellenzék szerint csalással nyert meg.
Így hiába sikerülne Gamal Mubaraknak felsorakoztatnia gazdaságösztönző és munkahelyteremtő reformjai mögé az NDP-t, a lakosság továbbra is bizalmatlankodva figyelné. A közemberek gyanakodva szemlélik szoros kapcsolatát egyes vagyonos üzletemberekkel, akik sokak szerint a törvények felett állnak – egy Tunéziából is ismerős panasz.
“Ha az uralkodó rezsim nem hajt végre valódi reformokat, azt hiszem, akadályokba fognak ütközni az úton” – hangsúlyozta Nabil Abdel Fattah, az al-Ahram kutatóintézet munkatársa. Az elemző szerint különösen a pártrendszerben, a kormány és az üzleti körök viszonyában, a médiában és a társadalmi programokban van szükség változásokra. A kabinet egyik lehetősége az, hogy enged a tüntetők követeléseinek, kifogva a szelet vitorlájukból.
“Egyesek szerint a kormánynak tennie kellene valamit a közhangulat lecsillapítására, például leválthatná a belügyminisztert – vélte Amrani. – A gond csak az, hogy Hoszni Mubarak idestova 30 éve vezeti Egyiptomot kénye-kedve szerint. Nem olyan embernek tűnik, aki könnyedén változtat beidegződésein.”
