Lehet, hogy az Atlanti-óceántól az Ural hegységig terjedő térségben most már valóban véget ért a hidegháború, de eközben az emberiség újszerű biztonsági kihívásokkal szembesül.
Az észak-atlanti szervezet csúcsértekezletén elfogadták az elkövetkező évtizedre szóló stratégiai koncepciót, amelynek hangsúlyos eleme az a célkitűzés, hogy – a már kiépített, illetve kiépülőben lévő, egyelőre csak a katonai csapatok biztonságát szolgáló nemzeti rakétavédelmi rendszereket összekapcsolva és továbbfejlesztve – teljes védelmet biztosítanak a szövetséghez tartozó európai országok területének és lakosságának. A NATO-csúcshoz kapcsolódóan ülést tartott a NATO-Oroszország Tanács is, ahol Dmitrij Medvegyev orosz elnök elfogadott egy ajánlatot, amely alapján a szakértők a jövőben áttekintik, milyen módon lehet együttműködést teremteni a meglévő orosz és a kiépítendő NATO-rakétavédelem között.
Barack Obama amerikai elnök kijelentette: Oroszországot már nem ellenfélnek, hanem partnernek tekintik. Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár azt mondta, hogy a NATO és Oroszország biztonsága elválaszthatatlan egymástól. NATO-vezetők eddig csak a transzatlanti viszonyról szólva emlegettek hasonlókat. Ha pusztán ez az egyetlen mondat hangzott volna el az egész értekezletsorozaton, már akkor igaza lenne Medvegyevnek, aki történelmi jelentőségűnek nevezte a találkozót.
De a történelmi jelentőségű fordulópontoknak rendre az a sorsuk, hogy a hétköznapok problémái újra és újra próbára tegyék őket, mígnem kiderül: új fordulópontra van szükség. E hétköznapi problémák már most körvonalazódnak.
Először is, Medvegyev nem mondta ki, hogy Oroszország valóban csatlakozni fog a NATO rakétavédelméhez, pusztán rábólintott arra, hogy szakértői szinten mérjék fel a lehetőségeket. Így egyelőre semmit nem tudni arról, hogy milyen lesz a két rakétavédelmi rendszer tényleges viszonya. Elejtett mondatokból ugyanakkor kitűnik, hogy a két félnek nem esnek teljesen egybe az elképzeléseik. A NATO azt hangsúlyozza, hogy az oroszok nem kaphatnak irányítási jogot a NATO-rendszerben, pusztán az információk cseréje lehetséges. Medvegyev azonban máris arról beszélt, hogy esetleg szektorokra bontva lehetne kijelölni a résztvevők saját rakétavédelmi felelősségi területét. Ezt Obama kereken elutasította. Egyelőre tehát nem tudni, hogy az egykori ellenfelek mennyire váltak barátokká “ballisztikus értelemben”.
A másik gondot az jelentheti majd, hogy előbb-utóbb meg kell mondani, honnan is ered az a fenyegetés, amely ellen a rakétavédelmi rendszert létre kell hozni, ha egymástól már nem félünk. A NATO újonnan elfogadott dokumentumai erről nem szólnak, Nicolas Sarkozy francia elnök azonban kimondta, hogy a veszély neve: Irán. Az atlanti szervezet ezt azért nem önthette formába, mert a törökök nem járultak hozzá. Törökország – Irán tőszomszédságában élve – egyáltalán nem szeretné, ha NATO-tagként mostantól a teheráni rezsimet kellene fő ellenségének tekintenie. A törökök inkább közvetítői szerepet akarnak betölteni Irán, illetve az annak urándúsítási programja miatt aggódó Nyugat szembenállásában. Ankara lehetőségei erre korlátozottak, de azt mindenesetre elérte, hogy az európai kontinens rakétavédelmét egyelőre hivatalosan ismeretlen veszély elhárítása érdekében hozzák létre.
Ma szinte senki sem gondolja úgy, hogy Irán a közeljövőben atombombát tudna előállítani, így a Teheránból érkező fenyegetés csupán feltételes. Miért volt hát fontos a NATO-nak, hogy egy még nem jelentkező veszély ellen papírra vessék az esetleges orosz együttműködés gondolatát?
A válasz részben az új stratégiai koncepcióban, részben alighanem Afganisztánban keresendő.
A stratégiai koncepcióban kifejtik, hogy a XXI. században újszerű biztonsági kihívásokkal szembesülünk. A leggyakrabban emlegetett “megszokottól eltérő” fenyegetések közé tartoznak a számítógépes rendszerek elleni támadások és a terrorizmus. A terroristák ellen nem lehet páncélos hadosztályokat felvonultatni, és értelmetlen dolog lenne megpróbálni őket silóban tartott rakétákkal “elrettenteni”. Emellett a legtöbb fejtörést az iszlám szélsőségesek okozzák a Nyugatnak. Az pedig közismert, hogy a nyugatbarát muszlim országok hallatlanul kényes helyzetben vannak, amikor szövetségeseik a szélsőséges iszlám terrorizmus elleni fellépést várják el tőlük. Oroszország déli “lágy alteste” szintén szembesül az erőszakos, iszlámra is hivatkozó szeparatista – máshonnan nézve: önrendelkezési – törekvésekkel. A Nyugat és Oroszország kölcsönösen érdekelt egyfajta stratégiai szövetségben, amely gátat vet a vallási fanatizmussal párosuló erőszaknak. Az iráni veszélyt illetően pedig valószínűleg az oroszok is ugyanúgy gondolkodnak, mint nyugati partnereik, még ha ezt nem is mondják ki.
A NATO és Oroszország esetében Iránnál is egyértelműbb közös pont Afganisztán. A NATO Lisszabonban bejelentette, hogy jövőre megkezdi, és 2014-re befejezi a harcoló alakulatok kivonását az ázsiai országból, kiképzők azonban hosszabb távon is maradhatnak Afganisztánban. Ahhoz, hogy a NATO-katonák kivonása nyomán ne alakuljon ki az országban olyan káosz, mint amilyen az oroszok 1989-es távozása után keletkezett, a szervezetnek jól jöhet Moszkva segítsége és tapasztalata.
A kérdés már csak az, hogy mi lesz az oroszok “egyenrangúságon” alapuló barátságának ára.
