Többet, de másképp

Drámainak ható fizetett hirdetésekben próbálta meg elhinteni a Fidesz a választás előtti napokban, hogy a szocialista-szabad demokrata koalíció az egészségügy magánosítására készül. Az egészség nem üzlet – hangzott ismét a másfél évvel ezelőtt kikényszerített népszavazáskor bedobott szlogen, azt állítván, hogy a kormánypártok újbóli választási győzelme esetén eladnák a kórházakat, és fizetőssé tennék az eddig elvileg ingyenes szolgáltatásokat. Ez nem szerepel sem a szocialisták, de még az SZDSZ programjában sem, jóllehet a liberális párt által javasolt többbiztosítós modell nyilvánvalóan becsalogatná a magántőkét az egészségügybe.

A kampányfinis mozgósításához a legnagyobb ellenzéki párt nem véletlenül választotta az egészségügyet. Miként a Figyelő megbízásából a Tárki által végzett közvélemény-kutatás is mutatja, a lakosság döntő része (73 százaléka) tartaná a kórházi szolgáltatásokat „tisztán állami” vagy „inkább állami” kézben. Mi több, a pártpolitikai erőtérben vizsgálva ugyanezt a kérdést, a felmérés készítői arra a következtetésre jutottak, hogy a szocialisták és a Fidesz szimpatizánsainak véleménye között a legnagyobb, 20 százalékpontnyi különbség éppen a kórházi ellátás privatizációja terén mutatkozik: a fideszes szavazók 87 százaléka vall állampárti nézeteket az egészségügy jövőjét illetően, míg a szocialistáknál ez az arány „csak” 67 százalék (lásd a táblázatot).

A Fidesz nem csupán meglovagolja az állampolgári igényeket, de maga is igyekszik azokat befolyásolni – állampárti irányba. Erre a következtetésre a Tárki elemzői azután jutottak, hogy a korábbi vizsgálatok alapján világossá vált: azon a néhány helyen, ahol valóban privatizálták a kórházakat, az emberek inkább elfogadták a magántőke-bevonást. A Figyelő számára készült kutatás pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a szak-, illetve a háziorvosi ellátás ügyében is megengedőbbek az emberek. A teljes mintában 11 százalék adná (inkább) magánkézbe a háziorvosi rendelőket, de még a kórházak privatizációját elutasítók egy kis része is úgy véli: a járóbeteg-rendelés esetében a magántőke nem ördögtől való. A valósághoz ők állnak közelebb. A háziorvosi rendelés ugyanis már ma is versenyelv szerint működik, miközben a betegek számára az ellátás jobbára ingyenes. Az elutasító többség tehát ezt vagy nem tudja, vagy enged a kísértésnek, és visszavágyik a tisztán állami egészségügy világába. Akárhogy is, az egészségügyre az állampolgárok többsége „többet vagy sokkal többet” költene.

Az állami gondoskodás iránti szinte féktelen vágy mutatkozik meg a többi közfeladat ellátását érintő véleményekben is. Igen magas azok aránya, akik alapvetően az állami működést pártolják, legyen szó az oktatásról, az egészségügyről vagy a tömegközlekedésről. Pártszimpátiák szerinti bontásban mindazonáltal markáns különbségek regisztrálhatók. A választási kampányt elnézve nem meglepő, hogy a nagyobbik ellenzéki párt szavazói minden területen paternalistábbak, mint a szocialista párt vagy a kispártok szavazói, illetve a bizonytalanok. Erre a tendenciára erősít rá, hogy a nagyvárosokban élők és a magasabb iskolai végzettségűek kisebb központi szerepvállalást várnak – márpedig ezekben a csoportokban felülreprezentáltak a szocialista szimpatizánsok. Összetettebbé teszi azonban a képet, hogy a 40 évnél fiatalabbak nem feltétlenül értenek egyet a nagyobbik ellenzéki pártnak az állami gondoskodást előtérbe helyező politikájával, miközben körükben erősebb a fideszes, mint a szocialista elkötelezettség.

Ezek után az sem meglepő, hogy az ellenzék vezető erejéhez húzó szavazók az MSZP-re voksolókhoz képest nagyobb arányban várják a kormánytól a többletforrások biztosítását. A rendőrség finanszírozása az egyetlen olyan terület, amely esetében a szocialista szimpatizánsok a nagy-igényűbbek: az MSZP-szavazók 51 százaléka, míg a Fidesz-szimpatizánsok 41 százaléka költene többet erre a területre. A korosztályonként és társadalmi státusokként változó preferenciákat jelzi, hogy környezetvédelemre inkább a fiatalabb és magasabb végzettségű, míg honvédelemre főleg az idősebbek és alacsonyabb végzettségűek költenének többet.

Intő jel a leendő kormány számára, hogy a magyar állam teljesítményét az emberek többsége összességében a közepesnél gyengébbnek értékeli. A válaszadók zöme szerint a biztonságot ugyan szavatolja az állam, de nem éri el a 20 százalékot sem azoknak az aránya, akik szerint az állam eredményes lenne az egészségügyi ellátás, a bűnözés megfékezése, a környezetvédelem, az idősek számára nyújtott tisztes megélhetés vagy a munkanélküliség elleni küzdelem terén. Nem lehet a véletlen műve, hogy a munkanélküliség növekedésének vélt vagy valós réme uralta a választási kampányt, hiszen a lakosság több mint 60 százaléka szerint az állam a munkahelyteremtésben kudarcot vallott, és mindössze 6 százaléka látja eredményesnek az ebbéli ténykedést.

Az állam teljesítményének megítélésében is van persze különbség a szocialista és a fideszes szavazók között: utóbbiak borúsabban látják a központi szerepvállalást, mint az MSZP-szimpatizánsok. Ám még a szocialista szavazók is úgy vélik: az állam nem eredményes feladatainak ellátásában. Ebből pedig a választások után felálló új kormány esetében egyetlen következtetés adódhat: hozzá kell kezdeni az elosztó rendszerek reformjához, mert csak így javulhat az állami szolgáltatások minősége.