Váncsa István: Védjen meg titeket az EU
European Media Freedom Act címmel törvény született az európai sajtó- és médiaszabadsággal kapcsolatban, ilyen ugyanis eddig nem létezett. Nyilvánvalóan azért nem, mert nem volt rá szükség, végül is Európában vagyunk, a világnak azon a fertályán, ahol a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága magától értetődik. Védelmezni fölösleges, mert nincs ki ellen, tiporni senki se akarja, virít a mezőn, mint a vadvirágok, legalábbis elvileg. A gyakorlat azonban egyre inkább mást mutat, és hogy kinek vagy minek a jóvoltából, az egyre nyilvánvalóbb.
Az European Media Freedom Act, bár kétségkívül fontos dokumentum, ezen a helyzeten sokat segíteni aligha fog.
Igen terjedelmes írásműről van szó ugyan,
„A mai nap mérföldkőnek számít a médiaszabadság és a pluralizmus védelme terén az EU-ban. Ez az új szabályozás megvédi az újságírókat és forrásaikat, és lehetővé teszi a polgárok számára, hogy megalapozott döntéseket hozzanak plurális és független információk alapján”, szögezte le az EU soros elnöksége nevében Benjamin Dalle, az ifjúságért és médiáért felelős belga miniszter, aki egészen nyilvánvalóan nem lehet annyira naiv, hogy az általa a nagy nyilvánosság előtt mondottakból egyetlen szót is elhiggyen.
„Megvédi az újságírókat és forrásaikat”, mármint Orbántól és fogdmegjeitől, mondta bele a kamerába, nyilvánvalóvá téve, hogy hitelesség, őszinteség és szavahihetőség tekintetében a bírált személytől nem különbözik annyira, amennyire ezt elhitetni iparkodik.
Tóth Mihály: A bot, a pellengér és a „rend hatályosabb védelmének” egyéb eszközei
Amit annak idején a polgári fejlődés, a konszolidáció iránt valóban elkötelezett képviselők Európa közepén elképzelhetetlennek tartottak, mégis bekövetkezett: a kormány, gyakorlatilag parlamenti ellenzék hiányában, olyan törvényeket fogadtatott el, amelyek a „rend” hatályosabb védelme érdekében középkori eszközökhöz nyúltak vissza, és börtönnel fenyegették a véleménynyilvánítást.
Nem kell három emberöltővel később feltétlenül párhuzamokat keresnünk. Az összehasonlíthatatlan társadalmi, politikai, gazdasági viszonyok miatt nem is nagyon indokolt. De néhány felidézett mondat a ma közélettel foglalkozók számára ismerősen csenghetett. Tény, hogy ma is keresztény kurzust hirdető s gyakran a múltba révedő egypártrendszer határozza meg hétköznapjainkat. Akkor is rendkívüli helyzetre hivatkoztak, ma is már hosszú ideje „veszélyhelyzetben” élünk.
Hódít a populizmus, s a megtorló, kizárólag rövid távon hatni kívánó büntetőpolitika pragmatizmusa akadékoskodásnak tekint vagy még súlyosabban minősít minden e gondolkodásmódot bíráló fenntartást. Az utóbbi két évben hosszú idő után megint nőtt az ismertté vált bűncselekmények száma. Várhatjuk (sejthetjük?) ezért, kinek, mikor jut eszébe megint a bot. Esetleg „alkotmányos önazonosságunk fokozottabb védelme érdekében, a vármegye főispánja általi deresre húzással” alkalmazva. Európa persze erre már össze se rezzenne. Lehet, hogy a különbség csak annyi lesz, hogy most nem is törvényben, hanem (gránitszilárdságú felhatalmazáson alapuló) kormányrendeletben vezetik majd be, s nem csak egy évre…
Ádám Péter: A francia szélsőjobb és a közoktatás
Ami Marine Le Pennek a közoktatással kapcsolatos elképzeléseit illeti, aligha véletlen, hogy programjában olyan gyakran fordul elő az eredeti állapotába visszaállít’ jelentésű restaurer ige. A francia politikus ugyanis fél évszázaddal korábbi, vagyis az 1968 előtti állapotába akarja visszaállítani a közoktatást, mivel – ahogyan a Nemzeti Tömörülés honlapján is olvasható – „az iskolarendszer az immár öt évtizede tartó helytelen oktatáspolitika miatt képtelen teljesíteni küldetését”. Lehet, hogy Marine Le Pen azokra a reformokra céloz, amelyeket Alain Peyrefitte közoktatásügyi miniszter kezdeményezett a hatvanas években? Netalán a ’68-as események utáni reformokra? Rejtély. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy olyasmit akar visszaállítani jogaiba, ami a francia közoktatásban sohase létezett. Marine Le Pen ugyanis azt akarja, hogy a parlament két háza (vagyis a mindenkori többség) döntse el, hogy mit tanítsanak az iskolákban. Márpedig ezt a rendkívül fontos kérdést Franciaországban eddig nem volt szokás politikai intézményre bízni.
E szerint az elképzelés szerint a tanárok elbúcsúzhatnak a tanszabadságtól; csak egyszerű végrehajtói lesznek a parlament által meghatározott és szigorú előírások szerint átadandó tananyagnak, mi több, még a tankönyvek kiválasztása is a közoktatásügyi minisztériumnak lesz a feladata.
Busztin György: Gáza – és Irán láthatatlan birodalma
Továbbterjed-e? És ha igen, hol áll meg? Ez a kérdés foglalkoztatja világszerte a politika- és gazdaságformáló tényezőket a gázai háború harmadik hónapjában. Miközben Izrael szándéka a Hamász felszámolására egyre súlyosabb árat követel Gáza civil lakosságának körében, tovább szítva a zsidó állam fellépése elleni tiltakozást az arab és iszlám világban – valamint azon túl is –, a konfliktus továbbterjedésétől való félelem fokozza a nyugtalanságot a nemzetközi politikában és gazdaságban. A tajvani választások eredményének tükrében és az ukrajnai háború árnyékában a világnak nem hiányzik szélesebb konfliktus a Közel-Keleten.
Izrael és a Hamász háborújától eddig nem lobbant fel új erővel a konfliktus Izrael és a libanoni Hezbollah között, sem Ciszjordánia palesztin lakosságának ellenállása, holott tartani lehetett az újabb intifádától. Az Izrael biztonsága szempontjából legérzékenyebb szomszéd, Egyiptom bírálja ugyan Jeruzsálemet, amiért szerinte eszközökben nem válogatva és túlságosan sok civil áldozat árán igyekszik elérni stratégiai célját, a Hamász felszámolását Gázában, de diplomáciai és humanitárius fellépésével Kairó mindent elkövet, hogy segítsen kiutat találni. Indokoltan: az Izraellel fennálló „hideg békével” szemben hagyományosan barátságtalan egyiptomi közvélemény az országban ritkán látható tüntetéseken fejezte ki tiltakozását a gázai hadműveletek miatt.”
Szerbhorváth György: Bosznia-Hercegovina – széthullás előtt, alatt vagy már után?
Lassan harminc éve lesz, hogy lezárult a bosznia-hercegovinai háború. A részben nemzetközi protektorátus alatt funkcionáló köztársaságról sokat nem is hallanánk, ha a szerb többségű entitásokból (kantonokból) álló Boszniai Szerb Köztársaságot nem Milorad Dodik vezetné. Aki egyszerre vált Orbán, Trump, Vučić, Putyin – és sorolhatnánk – helyi inkarnációjává.
Pedig életútjából nem feltétlenül ez következett. A boszniai szerbek mai de facto fővárosától, Banja Lukától nem messze, egy bő ötezres településen, Laktašiban született 1959-ben. Gyerekként apja földjén dolgozott, este pedig útra keltek valamely közeli nagyobb városba piacozni. De csak sikerült Belgrádban diplomát szereznie politikatudományból. Aztán irány a párt, 1986-ban községe, Laktaši polgármestere lett, ilyen poszton talán ő volt akkor az egykori Jugoszlávia legfiatalabb – állítólag sikeres – kommunista funkcionáriusa. A részben utódpártnak számító Reformisták Szövetsége színeiben – ezt a jugoszláv kormányfő, Ante Marković vezette, csúnyán megbukva – jutott be a boszniai parlamentbe 1990-ben, mely párt antinacionalistának számított, Jugoszlávia föderatív voltáért, benne az egységes Bosznia-Hercegovináért küzdött, és multietnikus összetételű volt.
Aztán kitört a háború, Dodikot is a boszniai szerb hadseregbe sorozták be, a Banja Luka-i reptér katonai rendőrségének lett a parancsnoka hadnagyi rangban. Ekkor nyilván megcsapta a nacionalizmus szele.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
