Tavaly kicsivel karácsony előtt libbent be a kisasszony; a mackónadrág alól előkerült a pörgős szoknya, apa zsebéből pántos lakkcipőt varázsolt elő, és közölte:
Doktor néni, én vagyok az angyalok kórusa, és most énekelni fogunk.
Noha alig ért fel az asztalig, a magabiztossága és a szókincse lehengerlő volt: „Énekelj velem, mert azt meghallja a Jézuska, és elhozza neked, amire a szíved vágyik.”
És természetesen énekeltünk.
Idén valamivel korábban, már december elején megérkezik.
„Szia, doktor néni, én most a rénszarvas vagyok” – mondja már a küszöbről teljes rénszarvas-szerelésben.
Meglepetésemben annyit tudok kinyögni, hogy: „Látom!”
Mire ő: „Tééényleg felismered, hogy a rénszarvas vagyok?”
„Tééényleg!”
Fülig ér a szánk. És kész is az ünnepi hangulat.
A december amúgy is a rendelő legcsodálatosabb hónapja: sorra kapom a gyönyörű rajzokat és egyéb, kézzel készített ajándékokat.
Gyógyítok, s közben élvezem a gyerekek izgalmát, csacsogását.
Készülök én is, ahogy tudok, közben régvolt ünnepek emléke jár a fejemben, amikor még mindenki ott lehetett a fa körül, és tudom, ilyentájt rengetegen szenvednek attól, hogy magukra maradtak. De azt is gondolom, hogy még ilyen helyzetben is igaz a közhely: segíts magadon, az Isten is megsegít.
Igyekszem is megfelelni ennek.
És lám, a decemberi ünnepsor első állomása, a Mikulás csodásra sikeredik.
Másnap kora reggelre van időpontom manikűrözésre Ancsa barátnőmhöz. Távozásnál benyúlok a zsebembe, és egy aprócska mikuláscsoki akad a kezembe. „Hát ez meg hogy kerül ide?!” „Fogalmam sincs róla. Kérdezd a Mikulást” – szól a mosolygós válasz.
Mint mindennap, lemegyek kondizni, de előtte még betérek a sporttársaknak ajándékozandó Mikulásokért a közeli kedvenc kisboltomba, ám kiderül: az összes Télapó elfogyott. Sebaj, fő az egészség alapon jó a mandarin és a zabszelet is.
A pénztárnál elém libben egy eladó, és átnyújt egy mikulásos dobozt. Meghatottan kérdem, hogy miért. „Télapó van, ismerjük, szeretjük önt, sok örömöt okozott és okoz nekünk, és most mi is szeretnénk örömöt okozni önnek.”
Napközben rengeteg apró ajándékot kapok – „mert megérdemlem” – s persze adok is. Mindenki örül körülöttem, és én is boldog vagyok.
Rendelés után otthonában látogatom meg egyik igazán beteg páciensemet. Megvizsgálom, megölelgetem, ő pedig mielőtt búcsúznék, az ablakpárkányról levesz egy csokicsizmát: „Doktor néni, ezt neked hozta az én Mikulásom.” „Na de, drágám, ezt te kaptad!” – így tiltakozom. Mire a kis beteg: „Csak nálam hagyta, de neked küldi, mondta, nem biztos, hogy egyébként még ma eljutna hozzád, annyira sok a dolga.”
Ezen még ő is meghatódik kicsit. Hát még én.
Este, hogy magam maradok otthon, eszembe jut kedves idézeteim egyike: „Adni azt jelenti, hogy hidat versz magányod szakadéka felett.”
