A hollandok majdnem elvitték a magyar gabonát

Váncsa István: Út a rács mögé

Magyarországon a korrupcióval próbálkozók helyzete napról napra reménytelenebb.

A törvény ökle a minap Debrecenben sújtott le, oly erővel, hogy az egész Hortobágy beleremegett. A 24.hu múlt heti tudósításából kitetszően tekintélyes, komoly ember volt a célpont, adóhivatalnok, akivel a dörzsöltebb vállalkozók jó kapcsolatot ápoltak. Nem is hiába, pártfogójuk ugyanis különféle előnyökhöz juttatta őket, ellentételezésképp pedig – ahogy a sajtóközlemény fogalmaz – „mobiltelefont, vacsorameghívást és különböző nagyobb értékű húskészítményeket fogadott el”. Az ügyészség letöltendő szabadságvesztést, pénzbüntetést és vagyonelkobzást javasolt.

Mi ebből a tanulság, kérdezhetnők, de minek, hiszen a képlet már nem is lehetne világosabb. A korrupció a bírvággyal mindenütt kézen fogva jár, a bírvágy pedig, ahogy ezt Senecától tudjuk, az emberiség legnagyobb megrontója, bűverejétől már-már a szent is meginog. Van-e kecsegtetőbb, mint a komód alsó fiókjában elheverő mobiltelefonjaink számát még eggyel gyarapítani? A fényűzésről és az élvhajhászatról már szó se essék, nap nap után makulátlan erkölcsű, jámbor nők és férfiak térnek le az erény útjáról csak azért, hogy a sarki Mekibe egy hamburgerre szóló meghívást kapjanak. Ami pedig a nagy értékű húskészítményeket illeti, azokkal kapcsolatban a helyzet még világosabb, hiszen ma már a szalonna, a töpörtyű és a disznósajt is nagyobb értékű húskészítménynek számít, tehát a puszta látványuk elég ahhoz, hogy a közhivatalnok morális tartása megroggyanjon, ő maga pedig elinduljon a kárhozat ösvényén, amely előbb a tömlöcbe, végeredményben pedig a gyehenna tüzére visz.

Gadó Gábor: Hazugságvizsgálat

A kancelláriaminiszternek április 28-án mondania kellett valamit arról, mi a tétje annak, hogy az Európai Unió (EU) Bizottsága megindította Magyarország ellen azt az eljárást, amire akkor kerülhet sor, ha a jogállamiság követelményeinek megsértése miatt közvetlen veszélybe kerülnek az EU pénzügyi-költségvetési érdekei. Gulyás Gergely a terjedelmes (41 oldalnyi) hivatalos dokumentum kapcsán mindenekelőtt kételyének adott hangot, annak tartalma vajon nyilvánosságra hozható-e, noha bizonyára tisztában volt azzal, hogy Magyarországon minden titkosított irat informálisan szinte azonnal hozzáférhetővé válik. Persze, ha egy demokratikusan működő országban élnénk, a kormány maga tette volna közzé a Bizottság levelét, és fölkéri a közjogi és fiskális ügyekkel foglalkozó egyetemi intézeteket, tudományos műhelyeket, hogy észrevételeikkel segítsenek a Bizottságnak adandó válasz kidolgozásában.

Gulyás Gergely a Bizottság által említett számos probléma közül mindössze két konkrét esetre tért ki sajtótájékoztatóján. Jelezte, hogy az EU biztosainak testülete szerint aggasztóan magas (eléri a 39 százalékot) az uniós forrásokról is döntő közbeszerzések között az „egyszereplős” eljárások aránya. A kormány a közbeszerzési visszaéléseknek erről a fontos, de távolról sem egyedüli módját ért kritikáról már a korábbi egyeztetések során tudomást szerzett. Egy évvel korábban ezért a 1027/2021. (II. 5.) kormányhatározat előírta, hogy a kabinet „(…) egyetért azzal, hogy az egyajánlatos közbeszerzések Európai Unió módszertana szerinti arányát 15 százaléknál alacsonyabb mértékűre kell csökkenteni”.

A Bizottság mostani levele ismerteti a magyar hatóságoknak azt az állítását, miszerint az egyszereplős beszerzések részaránya a 2019. évre 22 százalékra, majd a 2020. évre 18 százalékra csökkent, és 2021-ben már csak 16 százalékot tett ki a versenyt ellehetetlenítő eljárások aránya a nagy értékű beszerzések esetében. A Bizottság azonban hiányolt egy olyan, számára is hozzáférhető, hiteles adatbázist, amelynek segítségével eldönthető, megalapozottak-e a kormány bizakodó kijelentései. Ennek hiányában legalábbis zavarba ejtő, hogy miközben a kormányközeli vállalkozások a közpénzek elköltésére irányuló közbeszerzésekből a 2005–2010 közötti időszakban mindössze 0,4–1,8 százalékos részesedéssel rendelkeztek, addig 2020 első négy hónapjában ezeknek a cégeknek a szerződéses értéke elérte a 27 százalékot.

Harminc éve, 1992 májusában indult útjára egy új hetilap, a KÖZTÁRSASÁG. A cikk szerzői – Jolsvai Andár és Kelecsényi László – ott voltak a rajtnál. Erre emlékeznek most.

KL.: Akkor éppen elég mélyen voltam, már ami az anyagiakat illeti. Nagyjából egy éve állás nélkül, munkanélküli-segélyen, alkalmi irodalmi honorokból éldegélve. Valahol az egyik lap alján megláttam egy hirdetésnek is beillő cikkecskét. Arról szólt, hogy rövidesen új hetilap indul. A főszerkesztőt is megnevezte az írás, akinek mérsékelt hangvételű cikkeit olvashattam még az átkosbeli napilapokban.

Nem volt vesztenivalóm. Fogtam magam, tán még egy önéletrajzot is magam mellé vettem szárnysegédnek, és fölkerestem a reménybeli főszerkesztőt a Blaha Lujza tér közelében lévő irodájában. Mit mondjak? Februárban már a nemsokára induló, Köztársaság nevű hetilap szerződtetett és fizetett munkatársa voltam mint a kulturális rovat egyik újságírója. Nyerges András reménybeli rovatvezetővel tárgyaltunk az Astoria mostanság ásítozó halljában. Terveztünk, szerveztünk, álmodoztunk arról, hogy mi lesz. Az lett, hogy május közepén megjelentünk az újságosstandokon.

JA.: Csak az élet, ez a nagy mókamester, csak ez képes efféle párhuzamosságokat rendezni. Ugyanazon a napon hívott fel Murányi Gábor és Dénes Pista: indul egy új lap, menjek oda dolgozni. Előbbi a kulturális, utóbbi a belpol rovatba invitált. Azonnal igent mondtam, mert bár a magam részéről szívesen dolgoztam volna továbbra is a Magyar Nemzetnél, a sztrájk után látszott, hogy ott nemigen marad keresnivalóm. Semmit nem tudtam az új lapról, a főszerkesztőről is csak annyit, hogy a Frenkl Robi bátyja, akivel néha együtt fociztunk a Salgótarjáni úton. A Népszava egy kicsiny szobájában találkoztunk, korrekt szerződést kínált, miközben feltolta a szemüvegét, és azt mondta, sok jót hallottam rólad. (Ez, ha nem tudnák, azt jelenti, egy sort sem olvastam tőled.) Vegyes érzelmekkel távoztam, nem voltam biztos abban, hogy jól döntöttem, de egy induló lapnál dolgozni mindig izgalmas dolog: mint egy új szerelem, olyan. Lehet, hogy hosszú távon nem jön be, de jó.

Csepi Lajos: Aranytartalék

A hollandokkal vigyázni kell. Nagyon veszélyesek. Néhány éve például labdarúgó-válogatottjuk 8:1-re verte a magyar nemzeti csapatot. Legutóbb pedig, mint ahogyan azt maga az agrárminiszter panaszolta egy hosszabb interjúban, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nagykereskedőik egyetlen nap alatt nem kevesebb mint 55 ezer tonna gabonát kötöttek le. „Nem mondták, hogy mennyiért, csak, hogy adjuk” – ismertette a drámai helyzetet a derék tárcavezető. „Ha nem vagyunk résen, egy hét alatt az országban lévő összes gabona vevőre talált volna” – szögezte le.

A szerény felkészültségű, de érdeklődő olvasó beleborzong a leírtakba, és végiggondolja: mi is történhetett volna, ha az összes magyar gabonát felvásárolják a hollandok. Szidja magát, hogy a legutóbbi családi shopping alkalmával miért nem vett még legalább 10 kilogramm lisztet. A végén még mehet az amszterdami piacra. A miniszteri nyilatkozat következő mondatai azonban némi vigaszt nyújtanak: kiderül, hogy a tárca munkatársai résen voltak, és mielőtt akár a legrosszabb is bekövetkezhetett volna, intézkedtek.

Kezdeményezték egy kormányrendelet kiadását. Sikerrel. A március elején megjelent jogszabály szerint a magyar államot a legfontosabb gabonafélék külföldre irányuló értékesítése esetén elővásárlási, illetve vételi jog illeti meg. A jogszabály határozottan fogalmaz, és nem hagy kétséget afelől, hogy az illetékes hatóság szükség esetén keményen lecsap, súlyos bírságot szab ki.