Bauer Tamás: Bukás, és utána
Megbukott harmadszor az is, amit mentegetőző ellenzékiségnek nevezhetnénk. A tizenkét éve tartó orbáni uralom kezdetétől érvényesül az ellenzékben – bár eleinte nem volt kizárólagos – az a törekvés, hogy ne ellenezzék, hanem tegyék magukévá az orbáni hatalom politikájának azokat az elemeit, amelyekről azt gondolták, hogy népszerűek és „jók az embereknek”. Így fogadta el az ellenzéki pártok többsége 2013-as meghirdetése óta a „rezsicsökkentést”, noha az ellenzék szakértői bizonyára pontosan tudták, hogy a közműdíjak elszakítása a költségektől hosszabb távon tarthatatlanná válik, veszélyezteti a közművek megbízható működését, ellentétes a gazdasági tisztánlátással, a takarékosság követelményével.
Hasonlóképpen fogadták el az ellenzéki pártok a „családtámogatás” orbáni jelszavát és helyeselték az annak jegyében született intézkedéseket, legfeljebb még többet kívántak, noha azok kezdettől fogva ellentétesek voltak a társadalmi igazságosság követelményével, a méltányos közteherviselés elvével. Hasonlóképpen helyeselték az ellenzéki pártok a lakásépítési támogatások fideszes rendszerét, noha az szintén sértette a társadalmi igazságosság követelményét, és – mint azt a szakértők előre jelezték – a lakásárak gyors növekedésébe, a lakáshoz jutási lehetőségek bővítése helyett azok újraelosztásába torkollott.
És így vette tudomásul az ellenzék többsége már a 2018-as választási kampányra is Orbán bevándorlóellenes intézkedéseit, így tett hitet a határkerítés mellett, noha ez nemcsak ellentétes volt a baloldali és liberális elvekkel, de szakértői azt is tudhatták – ahogy annak idején az első Orbán-kormány szakértői is tudták –, hogy Magyarországnak más európai országokhoz hasonlóan elengedhetetlenül szüksége lenne bevándorlásra. Amikor az ellenzéki pártok ezekben az ügyekben Orbán jelszavait mondták fel, nem mást üzentek a választóknak, mint hogy Orbán politikájának ezek az emblematikus elemei helyesek.
Juhász Attila: Ellenzékbuktató választás
Az országgyűlési választás eredményének kialakulásában nem a Fidesz táborának mérsékelt bővülése volt a döntő, hanem az, hogy az ellenzék 2018-hoz képest nemhogy növekedni nem tudott, de egyenesen elveszített több mint 850 ezer szavazót. Ez a brutális veszteség leginkább abból adódhat, hogy a 2018-as Jobbik-szavazók túlnyomó többsége nem támogatta az ellenzék közös listáját, sőt valószínű, hogy a szavazatvesztés nemcsak az egykori jobbikosok körére terjedt ki. Ebből is következik, hogy a hatpárti ellenzék a felelősséget a vereségért nem háríthatja kizárólag az elnyomó Orbán-rezsimre vagy a „külsős” ellenzéki miniszterelnök-jelöltre. Az ellenzéki pártok szereplőinek szembe kell nézniük a belső okokkal is, a saját felelőséggel, a stratégiai hibákkal, hiányosságokkal és alapkérdésekkel, mert ha ez elmarad, esély sem lesz a kiút megtalálására.
A kormánypárt kiütéses győzelmet aratott a választáson. A lényegét tekintve nincs olyan választási adat, amelyet pozitívumként könyvelhetne el az ellenzék. Míg négy évvel ezelőtt belföldön több listás szavazatot kapott a most együttműködő hat ellenzéki párt (2,8 millió), mint a Fidesz (2,6 millió), addig most az ellenzéki lista csak 1,8 millió voksot szerzett, ami közel 1 millióval kevesebb, mint a Fidesz listás szavazatainak száma. Így már nemcsak a határon túli levélszavazatok miatt van többsége a kormánypárti listának, hanem azok nélkül is óriási az ellenzék hátránya.
Az egyéni választókerületekben szintén jelentős a visszaesés: a 2018 szavazatszámokhoz képest 14-15 százalékkal kevesebb voksot kaptak az ellenzéki jelöltek, de van, ahol ennek többszöröse a szavazatvesztés. Még budapesti választókerületekre is igaz, hogy azokat bár kettő kivételével mind megnyerte az ellenzék, a jelöltjeikre leadott szavazatok száma a fővárosban is mintegy 10 százalékkal csökkent. Ebben persze szerepet játszik az is, hogy a választásra jogosultak száma eleve kevesebb és a részvétel is valamelyest alacsonyabb volt, de az ellenzék veszteségei így is súlyosak, miközben a Fidesz minden településtípust tekintve erősödött, így Budapesten is több szavazatot kapott, mint négy évvel korábban.
Széky János: A második hexameter
Azon a vasárnapon, amikor a civilizált világ a bucsai mészárlás hírét próbálta feldolgozni – a Kijev elővárosát visszafoglaló ukrán csapatok megkínzott, megcsonkított, megerőszakolt, hátulról fejbe lőtt civilek, gyermekek, nők, férfiak holttesteinek százait találták az utcákon, udvarokban, pincékben –, Orbán Viktor győzelmi beszédében erről egy szót sem szólt. Ehelyett a legyőzött ellenfelek sorában említette az ukrán elnököt, kedélyesen, röhögcsélve. Mindezt a Béke és biztonság feliratú pulpituson.
Az, hogy a Fidesz megnyerte a választást, nem volt meglepetés, hiszen a parlamenti Fidesz-többség erre állította be az egész rendszert a választási törvénytől és módosításaitól kezdve a gazdaságpolitikán át a média teljes leuralásáig. Ami valóban meglepő volt, sőt az ellenzéknek megalázó, az a győzelem mértéke, a húszszázalékos fölény a listás szavazatokban. Ezt az arányt sem a közvélemény-kutatók nem jelezték, sem a hivatásos elemzők nem számítottak rá.
Nem zárom ki annak a matematikai lehetőségét, hogy a politika figyelésével hivatásszerűen foglalkozók mind ekkorát tévedtek (függetlenül attól, hogy melyik oldalhoz állnak közelebb), de valószínűbb, hogy az utolsó napokban történt valami, amivel már nem számoltak. Ha sorra vesszük az eseményeket, ez a valami nem nagyon lehet más, mint az Ukrajna elleni orosz háború.
Ungvary Rudolf: Egy visszatérés
Az orosz hadügyminisztérium nevében Mizincsev vezérezredes a Mariupolt védő ukránokat nacionalistának és külföldi zsoldosnak nevezve felszólította a fegyverletételre. Az ultimátum szerint az ukránok miatt áll ostrom alatt a város. Természetesen majd a civilek halála is. Miattuk „szörnyű humanitárius katasztrófa alakult ki. A mariupoli hatóságoknak most lehetőségük van arra, hogy átálljanak a nép oldalára, különben a rájuk váró katonai törvényszék ítélete lesz a legkevesebb, amit megérdemelnek szörnyű bűneikért, amelyeket az orosz fél nagyon gondosan dokumentál”.
Az ott harcoló ukránok pontosan tudják a forgatókönyvet. A város védő katonák azért követtek el mindent, hogy az utolsó pillanatokban még kijuttassák az AP hírügynökség ott marad tudósítóit, mert – ahogy az egyik katona mondta nekik –: „Ha elkapnak, kamera elé állítanak, hogy bemondd, minden, amit leforgattál, hazugság volt. Minden erőfeszítésetek, minden, amit Mariupolban tettetek, hiábavaló lesz.”
1956 novemberében még nem akartunk a fülünknek hinni, hogy ellenforradalom történt. Decembertől még mint valami lehetetlent vettük tudomásul, hogy állítólag szörnyű ’56-os bűneikért hurcolják el az embereket. Február 20-án reggel nem tudtuk elképzelni, amit késő délelőtt el kellett hinnünk a szemünknek. Hogy néhány óra múlva csatárláncba körbeveszi a kampuszt a pufajkás karhatalom, és megindul az épületek felé. Aztán csak zuhogtak ránk a gumibotütések, miközben sorba állítottak, teherautókra raktak, a rendőrség épületébe vittek, a kihallgatásokon tovább vertek, és elkezdtünk vallani, a jegyzőkönyvbe mondva és aláírva, hogy az, amit elkövettünk az ellenforradalom napjaiban, bűncselekmény. És alig hat hónappal 1956. november 4-e után, 1957 áprilisában és májusában már mindenki természetesnek vett mindent: a nyelvet, a vádakat, a bűnöket.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
