Bokros Lajos: Húszévi tehetetlenség – Hogyan járult hozzá a Nyugat Putyin elszemtelenedéséhez?
Természetesen nem lehetett biztosan tudni, hogy az orosz elnök egyszer csak eldönti, imperialista háborút indít annak érdekében, hogy egyelőre korlátozott, csak háromszláv alapon, de erőszakkal megkísérelje helyreállítani az évszázados orosz-szovjet birodalmat. Sajnos senki nem volt abban a helyzetben, hogy teljes bizonyossággal előre jelezze a halálos veszélyt. Ugyanakkor előny a tragédiában, hogy az amerikai felderítés nemcsak pontosan követte az orosz hadsereg példátlan mértékű és tűzerejű felvonulását Ukrajna keleti, déli és északi határai mentén, hanem naprakészen előre jelezte a szokatlan erőfitogtatásban rejlő veszélyeket is. Ez lehetőséget adott mind a nyugati világnak, mind Ukrajnának, hogy jelentős mértékben felkészüljön a legrosszabbra. És amikor a legrosszabb bekövetkezett, akkor a nyugati világ egysége viszonylag gyorsan helyreállt, az ukrán fegyveres erők, közigazgatás, közellátás, gyógyító szolgálat, közlekedés stb. pedig példásan helytállt. Legalábbis meglepően hosszú ideig.
Kenesei István: Alkonyatok és délibábok: a mi 12 évünk
Az autonómiák leépítése négy évvel ezelőtt Orbán egyik világos programpontja volt, hiszen maga mondta ki: „egy új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után, és mi tagadás, szeptembertől nagy változások előtt állunk”. Íme, most itt tartunk: a „modellváltást” gondozó kormánybiztos mindössze fél év „tapasztalataival” a háta mögött házal a sikerpropagandával az egyetemeken, a kutatóhálózat vezetői pedig a sajtóban, miközben már észre se vesszük, hogy míg pár évvel ezelőttig a volt szocialista országok közül a magyar kutatók kapták az ERC néven ismert legrangosabb európai kutatási pályázatokból a legtöbbet, kétszer annyit, mint a nálunk amúgy sokkal fejlettebb (és jobban fizetett) csehek vagy a sokkal nagyobb népességű lengyelek, addig az elmúlt néhány évben egyetlenegy ilyen pályázatot nem nyertek Magyarországon. Amikor látjuk a köz vagyonából kétharmados törvényekkel létrehozott magánintézményeket, a 33 (!) kekvát, vagyis a „közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványt” a Batthyány Lajos Alapítványtól a Mathias Corvinus Collegiumon át a Demeter Szilárd elnökölte Magyar Kultúráért Alapítványig és tovább, a szinte teljes felsőoktatásig, tehetünk-e mást, mint a Hortobágy poétája, aki csak „káromkodott és fütyörészett”?
Interjú: Michał Kacewiczcsel Széky János beszélgetett
Az orosz–ukrán háború idején élesen megmutatkoztak a visegrádi országok – pontosabban Magyarország és a másik három ország – közötti kül- és belpolitikai választóvonalak. Csehország, Szlovákia és Lengyelország fegyverrel, illetve lőszerrel támogatja a hazájukat védő ukránokat – a magyar kormány erre nem hajlandó. A polgárok igyekeznek minden segítséget megadni a menekülteknek, de a kétmillió embert befogadó lengyelekre kiváltképp mint példaképre tekintenek világszerte. Daniel Fried veterán amerikai diplomata az ottaniak büszke megfogalmazását idézi: „Lengyelország a világ legnagyobb humanitárius civil szervezete.” Mi van emögött, és milyen a kelet-európai helyzet Lengyelországból nézve? Erről kérdezzük a térség szakértőjét, Michał Kacewicz újságírót és politikai elemzőt, aki könyvet írt az Euromajdanról és a donbászi háborúról, életrajzot Lukasenkáról és Putyinról. Jelenleg a varsói belarusz és orosz nyelvű tévéállomás, a Belsat kommentátora.
Váncsa István: Hálátlanok
Ismerőseim egyike óraadó volt a bölcsészkaron, de abbahagyta, ugyanis az agglomerációból járt be, és az óráiért nem kapott annyit, amennyibe a közlekedés került. Történt mindez harminc évvel ezelőtt, amikor a magyar oktatásügyben még paradicsomi állapotok uralkodtak, legalábbis a mostaniakhoz képest, egyebek között saját minisztériuma is volt neki (igaz, a kultúrával közösen), azaz nem kellett az egészségüggyel és a sporttal közös akolban szorongania.
Azóta a helyzet romlik, de nem lineárisan, hanem ahogy az emeleti ablakból kihajított macska zuhan a föld felé, parabolapályán, amely a végén a függőlegeshez közelít. Ezt a metaforát még avval kell kiegészítenünk, hogy apostoli kormányzatunk a sikeresen landoló macskán úthengerrel tervez áthajtani, sőt nem csak tervez, hiszen a kivasalandó alany hátsó traktusát mostanra már cigarettapapír vékonyságúra lapította, a többi pedig idő kérdése csupán. Ennyit a módszerről, most vegyük szemügyre a koncepciót. Sokat evvel se kell vacakolnunk, ugyanis hat évvel ezelőtt az akkori miniszterelnökséget vezető miniszter napnál világosabb summázattal állt elő. Szerinte az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi fenntartású intézmények, ugyanis a kormány meggyőződése szerint a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, az az, hogy jó keresztényt és jó magyart nevelnek belőle. A kabinet ehhez a nevelési elvhez remél szövetségest a történelmi egyházakban, ennek rendeli alá az új alaptantervet és a magyar oktatáspolitika megszervezését is.
Kovács Zoltán: Ugyanezt?
Orbánnak a háború kitörése óta történő határmenti jövés-menése ennek a látszatfontosságnak a kirakodóvására. „Tapasztalat és nyugalom” – mondogatja folyamatosan minden szembejövőnek, amivel egy ideig eltereli a figyelmet, hogy mennyire jelentéktelen eleme is ő ennek a háborús helyzetnek, és mennyire nem számít, amit mond. Lehetett volna másként is, lehetett volna alakító tényező, de ahhoz világos és egyértelmű gondolatok kellettek volna. Például, hogy van agresszor, és van, aki a háborút elszenvedi. Nevén kellett volna nevezni az agresszort (úgy hívják: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin). Mit mondott helyette: helyeseljük az unió álláspontját az ukrajnai háború ügyében.
Ez lett a pávatánc, a kétkulcsosság, a hintapolitika következménye: eljött a pillanat, amikor igent vagy nemet lehet csak mondani, de erre már egyre kevesebben kíváncsiak. Ez a pillanatnyi helyzet. Ha erre azt mondja bármelyik ellenzéki párt társelnöke, hogy „Orbán jól váltott éles helyzetben”, és ettől nehéz az ellenzék helyzete, akkor a baj nagyobb, mint gondolnánk.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
