Váncsa István: Kísérleteztek és gondolkodtak
Hét év nyomozgatás után vádemelés történt az Öveges-program ügyében, adja hírül Hadházy a saját Facebook-oldalán. Hét esztendő ily esetben csakugyan soknak tűnhet, már amennyiben a kákán is csomót keresünk, valójában viszont csak azt igazolja, hogy a vádhatóság nem kapkod, mint majom a ketrecben, hanem bölcs megfontoltsággal, józanul, körültekintően dolgozik. Pár milliárd tárgyában amúgy se érdemes tüsténkednie, effajta ügyből elég sok akad, valamennyit felplankolni akkor se tudná, ha minden ügyész a hét hét napján és a nap huszonnégy órájában folyamatosan dolgozna.
Az Öveges Józsefről elnevezett program állítólag azért indult, hogy javítsa a természettudományi tárgyak iskolai oktatásának a feltételeit, igazából viszont sejthetően azért, hogy a nagyobb arányú pénzszórásokból kihagyott hazafiak anyagi helyzete valamelyest konszolidáltabb legyen. 2014-ben úgy volt, hogy a program keretében ötvenkét oktatási intézmény jut majd korszerű tanteremhez, ami nyilván fölöttébb örvendetes dolog. Más kérdés, hogy Magyarországon ez idő szerint 3388 általános iskola működik, ebből ötvenkettőnek a kistafírozása észrevehető eredményt nyilvánvalóan nem hozhat, de hát ki a kicsit nem becsüli, sokat lop el.
Berend T. Iván: Nyomják Krahácsot
A Rádiókabaré sok évtizeddel ezelőtti előadása újabban naponta eszembe jut. Agárdi Gábor és Csákányi László által a fenti címen előadott panaszkodó párbeszéd ugyanis mindig arról szólt, hogy Krahács minden baját mások okozzák, a krahácsiakkal mindig kibabrálnak. Akkor kiváló kabarénak tartottam az előadást. Hol van az már? Ma Magyarország ugyanis hivatalos és fél-hivatalos szinten naponta újra és újra előadja ennek az egykori kabarészámnak újabb változatait. Ma jobban nyomják Krahácsot, mint bármikor.
A miniszterelnök sokszor elpanaszolja, hogy „nem sikerült elérnünk érdekeink megfelelő érvényesítését az unió keretén belül…mi közép-európaiak látványos megkülönböztetést szenvedünk el… Az európai piac egy francia állampolgár számára évente 1074 euró többletjövedelmet ad, egy németnek 1046 eurót, egy szlováknak 537 eurót, egy magyarnak pedig 408 eurót… Az EU-transzfereken keresztül beáramló pénzt összevetjük a tőlünk kivitt profit- és osztalékjövedelemmel, látható, hogy milyen súlyos veszteségeket szenvedünk el… ez nemcsak siralmas, de megalázó… Nem kellene végre a nyugatiakkal egyenrangú tagállamként viselkednünk?”
Hadd kockáztassak meg közbevetőleg egy merész kérdést?
Majtényi László: Szabad ország – szabad emberek, avagy a Kis Rendszerváltás nagy gondjai
A cím a szerzői szándék szerint a Színművészetisek gyönyörű szabadságharcának jelmondatára: Szabad ország – szabad egyetem rímel. Ha lesz valaha negyedik sorszámú magyar köztársaság, és létezésének lesz valami mélysége, a nemzeti mitológiába szervesülő eleme, annak reményeim szerint kitüntetett része, egyik előképe, érzelmi alapja lehet az SZFE szabadságküzdelme. Ezt, addig is, amíg beköszönt a szabad és demokratikus Magyarország kora, indokolt újból és újból elmondanunk. Nem tudom, lesznek e még a kisded hazában valaha a szabadságnak újabb köztéri jelei, de ha igen, akkor nemcsak a felejtésre hajlamos elmékben és szívekben, hanem a Vas utcában, a Szentkirályiban, a piac terén és a Rektori Konferencia majdani tanácstermében [!] fel kell majd valamiképp mutatni a színműs lányok és fiúk szabadságművét.
Bogdan Musial: Mengele bőröndje
2014. január 9-én kaptam egy hívást az otthonomban, Alfeld kicsiny városában, ami mélyen a Közép-Németországban található hegyek között bújik meg. A hívó fél Barbara Riepl volt, egy ismerős Münchenből, aki azt állította, hogy egy rendkívül érdekes története van számomra: a legjobb barátnőjének, Nicole-nak a nagyapja, aki a magyar zsidó közösség neves tagja volt, és akit Auschwitzba deportáltak a második világháború idején, fogolyorvosként a hírhedt náci orvos, Josef Mengele kegyetlen emberkísérleteiben vett részt. Évekkel a háború után dokumentumokat helyezett el egy svájci széfben, amelynek tartalma évtizedeken át érintetlen maradt, de hamarosan fel fogják nyitni. Riepl azt állította továbbá, hogy a barátnője őt bízta meg ezeknek a dokumentumoknak a kezelésével, és igényét fejezte ki, hogy történész vizsgálja meg azokat és – ha van rá lehetőség – segítse publikálni.
Ungváry Rudolf: Ami a felejtést jóvá teszi
Szomorúság tölt el, ha Nagy Imrére gondolok, mert kihullott az emlékezete a jelenből. A történetírás őrzi csak a személyét. Emléke lassan teljesen visszaszorul a tudomány lapjaira, és egy-két évtizeden belül ember se marad, akinek ő élő valaki volt. Ez a szomorúságom természetes.
Az érzelmektől hajtott, lelkesültségen alapuló nemzeti egységről rég kiderült, hogy mennyire erőtlen, és tartalma könnyen semmivé válik. Ugyanazok, akik a forradalom idején a forradalmat éltették, alig egy évvel utána már mindent felejteni igyekezve vonultak fölt a pártállam május 1-jei dísztribünjei alatt. Ez is nemzeti egység volt, csak éppen hányni való.
Nagy Imre felejtése ezért is volt ilyen gyors. Csak a lelkesültség, a politikai hit kapcsolódott hozzá, és ezekről talán megtanultuk, hogy a legváltozékonyabb valamik.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
