Az Alaptörvény zsákutcái

Váncsa István: Kurvának állni

A Magyar Nemzeti Múzeum szentély, a tudomány és a hazaszeretet temploma, ezt a felismerést L. Simon László, a múzeum új főigazgatója tette közkinccsé a beiktatása alkalmával tartott beszédében. Komolyan gondolhatta, hiszen belefoglalta már a pályázatába is, továbbá egy tanulmányba, amelyet Virágos Gáborral együtt írt és a Kommentár ez évi második számában tárt a művelt és érzékeny publikum elé.

Természetesen a múzeum nem szentély és nem templom, hanem múzeum. Közelebbi meghatározását illetően a balliberális tévtanok terjesztésével nem igazán vádolható Pallas lexikonhoz fordulhatunk. „A középkor vége óta M.-on ritka és érdekes tárgyak kiállítására szolgáló épületet értenek, melyekben természettudományi vagy művészeti tárgyakat őriznek; később műemlékek megőrzésére szolgáló épületet értettek rajta, míg az újabb időben művészeti és tudományos gyűjtemények elnevezésére szolgál.” Ennyi, és ezt az új főigazgató is pontosan tudja. Ha ennek ellenére badarságot beszél, annak egyértelmű és világos oka van, ahogy az a pályázati anyagában egzakt megfogalmazást kapott. „…[A]z intézmény egyre több új funkciót kénytelen magába fogadni a változó kulturális közegben, a nemzetállamokra épülő keresztény Európa jövőjéért folyó, napról-napra látványosabb kultúrharc közepette”. (Kiemelés tőlem – V. I.)

Ezt a harcot tudvalevőleg kormányzó urunk vívja nyaranta a madárijesztők, telente pedig a hóemberek ellen, öldöklő küzdelmében pedig minden igaz magyar hazafi szívvel-lélekkel és kivont szablyával osztozik, ki-ki amivel és ahogyan csak tud. Az új főigazgatónak mindenesetre ott a helye a legelső vonalban, ahol repeszgránátok robbannak és golyók süvítenek, neki ugyanis van mit meghálálnia.

Rózsa Péter Görgy-Szentpéteri Nagy Richard: Az Alaptörvény zsákutcái

Az alkotmányozás útjai – Kiutak az Alaptörvényből című írásunkban (ÉS, 2021. július 13.) arra tettünk kísérletet, hogy megértsük és közjogilag értelmezzük Vörös Imrének az Alaptörvény meghaladására tett ismert javaslatát, amely több fórumon is megjelent (lásd mindenekelőtt Vörös Imre: A jogállami alkotmányosság helyreállítása – civilbazis.hu). Arra jutottunk, hogy a javaslat az ismert formájában számos lényeges körülmény miatt nem valósítható meg, és iparkodtunk kimutatni e megvalósíthatatlanság fontosabb okait. Jelen írásunkban azt igyekszünk számba venni, hogy az általunk támogathatatlannak ítélt radikális javaslatra milyen reakciók és ellenreakciók születtek a nyilvánosság terein, és e megszólalásokban milyen új, esetleg elfogadható elképzelések merültek fel az Alaptörvénytől való megszabadulást elősegítendő.

Mindenekelőtt azt állapíthatjuk meg, hogy az eredeti javaslat, amely nemcsak radikalizmusával, de bátorságával is kitűnt, és amely jó szolgálatot tett a jogállamról való értelmes diskurzus ügyének, megítélésünk szerint a kelleténél kevesebb figyelmet kapott. Ez a megállapítás feltétlenül igaz arra az iniciatívára, mely már 2012-ben nyilvánosságra került (Vörös Imre: Államcsínytevők? HVG, 2012. március 10.), hiszen az valóban szinte észrevétlen maradt. Sok év telt el, mire a szerző néhány hónapja felelevenítette a kezdeményezést, amely – a kezdeti ugyancsak lanyhább érdeklődés után – immár valóságos, élénk visszhangot váltott ki ugyan – jónéhány politikus is hangsúlyosan szólalt meg az ügyben –, de a közjogászok továbbra sem siettek nagy számban reagálni rá. Alapos elemzésnek tudtunkkal amúgy sem igen vetette alá senki a tervet – egészen a közelmúltig (a hozzászólók legtöbbje többnyire csak egy-egy elemre koncentrálva érvelt a kezdeményezés mellett vagy ellen).

Hegyi Iván: Pelé, Puskás, politika

Amint az a Magyar Közlönyben is megjelent, csaknem négymilliárd forintból a névadóról készít kiállítást a Puskás Arénában Schmidt Mária alapítványa. Állítólag lesz egy traktus, amely a korabeli pártvezetés és az aranycsapat közti küzdelmet tárja a látogatók elé, miközben azt bizonygatja, hogy a vb-ezüstérmet csak a kommunista propaganda miatt élték meg csalódásként a magyarok.

Na most, a pártvezetés és az aranycsapat, de főként a pártvezetés és Puskás Ferenc között nem zajlott küzdelem. A másik állítás pedig csak akkor állja meg a helyét, ha 1938-ban is a kommunista propaganda miatt volt oly szomorú Magyarország a világbajnoki döntő elvesztése után.

Ennyit elöljáróban.

Hogy ezt a tárlatot Schmidt rendezi nekünk, sőt a nevünkben, az érdemel néhány szót. A terrorházi asszony, aki olyan történész, hogy azt is vitatja, melyek voltak a második világháború győztes hatalmai, azaz legalábbis sajátos nézetei vannak, nemrégiben azt írta: „Mintegy hetven év kiszárítás után pótolta az orbáni sportpolitika a sport alapvető tárgyi hiányosságait, javította a sportolók edzési, felkészülési feltételeit, a sportban dolgozók munkakörülményeit, jövedelmi lehetőségeit. Megújította szervezeteiket, ha kellett, új struktúrákat, működési modelleket kezdeményezett. Újra trendivé tette a sportot, a sportolást, a testedzést, aminek egészségmegőrző és támogató szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni.” Egyúttal leszögezte: „A magyar focit 1956 után politikai akarattal a margóra szorította a Kádár-rendszer.” Majd: „Csányi Sándor korszerűsítette és átláthatóvá tette a szervezet működését. (Mármint az MLSZ-ét. – A szerk.) Felszámolta a régi összefonódásokat, kiolvasztotta az évtizedek alatt aszpikba fagyott struktúrákat, és teljesítményre szorította a labdarúgás összes szereplőjét. Évek fáradságos munkáját fordította és fordítja arra, hogy a támogatások hasznosulását biztosító keretrendszer egyre jobban működjön, és az eredménycentrikus gondolkodás a magyar futball alapelvévé váljon.”

Ha ezt egy egyszerű szurkoló jegyezné, azt mondanám, megőrült. De itt tudatos hamisításról vagy végzetes tájékozatlanságról van szó. Ami a kádári margóra szorítást illeti, 1957 és 1981 között – a színészek–újságírók rangadókat nem számolva – 69 alkalommal volt legalább 60 000 néző a Népstadionban. Az első osztály átlag nézőszám 1964-ben 16 129-re rúgott, legutóbb az NB I. öt meccsén 12 206 mindenre elszánt szurkolót jegyeztek összesen. A válogatott Eb-bronzérmet nyert 1964-ben, a kontinens legjobb négy csapata közé jutott 1972-ben. A világbajnokságon 1962-ben és 1966-ban a legjobb nyolc közé került, hatvanhatban felülmúlta a vb-n tizenkét éve veretlen brazilokat. Az olimpiai válogatott győzött az 1964-es és az 1968-as, második lett az 1972-es ötkarikás játékokon. A Vasas 1958-ban, a Győri ETO 1965-ben, az Újpest 1974-ben BEK-elődöntőt vívott. Az MTK 1964-ben KEK-döntőt játszott, az FTC 1965-ben VVK-t, 1975-ben KEK-et nyert, a Videoton 1985-ben UEFA Kupa-döntőben szerepelt.

Kovács Zoltán: Nettó harminc püspök

Volt szerencsém látni Sao Paulóban és Dél-Amerika több városában is fiatal papokat, akik reggel kilenc és délután hat tájban megjelentek nagy tereken, ahol percek alatt összeverődött vagy ezer-kétezer gyerek. Leültek, és hallgatták a papokat, többségül láthatóan szegény, nincstelen és elhagyott gyerek volt. A negyven-ötven perc láthatóan fontos volt számukra. Beszéltek hozzájuk, és meghallgatták őket. Nem tartom véletlennek, hogy az abból vallási környezetből érkező Ferenc pápa személye a mi celeb- meg profitkatolikusainkat az őrületbe kergeti, és nem tudva türtőztetni magukat a szentatyában demens öregembert látnak, amint azt nagy vihorászás közepett be is jelentette valamelyikük egy kormányközeli tévécsatornán. Igen, ilyeneket végig gondolva, nem olyan egyszerű Magyarországon összeverbuválni többszázezer hívőt. Azt írja továbbá a szerző, furcsa életképeket tapasztal a magyar fővárosban, mert bár felbolydult az élet, ő azt fájlalja, miért nem bolydult fel még jobban: „Mikor minden nap részt veszel egy olyan szentmisén, ahol a világ minden tájáról ideérkezett nettó 30, de inkább több püspök, bíboros és száznál is több felszentelt pap mutatja be a legszentebb áldozatot, talán eufemizmus azt mondani, kicsit áthelyeződik a horizont az ember szeme előtt.”

Hát, bizonyosan áthelyeződik, de annál talán létezik fontosabb is, mint hogy nettó harminc püspök és bíboros celebrál. Talán, ha az egyház többet foglalkozna a rászorultakkal, mint saját politikai jelentőségével. Talán, ha a parlamentben lévő Kereszténydemokrata Néppárt, mint kormány „morális horgonya” (Harrach Péter) rá tudná venni párt- és koalíciós társait, hogy hagyjanak fel a mértéktelen urizálással, mert az önmagában taszító különösen szegény emberek számára, ráadásul az erre fordított nagy pénzek eredete állami eredetű.