Kenesei István: Új idők új dalai
A múltat megszépítő módon 50-es éveknek nevezett diktatúra alatt a valósághoz közel álló legendák szerint a kulturális életben valamilyen pozícióban ülő emberek reggelenként remegő kézzel nézték át a Szabad Nép lapjait: vajon nem említik-e őket, mint a népi demokrácia ellenségeit. Mert ha igen, akkor kezdhettek pakolni a kisbőröndbe, hátha szólni fog a csengő hamarosan. Vagy jó esetben áthelyezték őket valami vidéki porfészek könyvtárvezetőjének. Idősebb barátaim újra fiatalnak érezhetik magukat, mert a Magyar Nemzet néven megjelenő napilapnak sikerült felelevenítenie e szépnek aligha mondható hagyományt.
Nem először sorolom a jobboldali értelmiségek mértékadó alakjait, például Pálinkás Józsefet, Prőhle Gergelyt, Hammerstein Juditot, Hatos Pált, akiket először többnyire a pártsajtó hasábjain pécéztek ki, majd idővel el is vesztették korábbi magas pozíciójukat. Szerencsére csak azt, mert Recsk vagy Hortobágy már nem aktuális, de el tudom képzelni mindazokat, akik még a helyükön ülnek, milyen érzésekkel klikkelnek rá a reggeli újságra.
Amióta a kultúrharcnak beállított helyfoglalás elérte a tudomány egyes szegmenseit is, már egyszerű kutatók is bekerülhettek a sztahanovista faliújság „Ellenségeink” című rovatába. A történész szakembernek nehezen mondható, most „alkotói szabadságon” lévő korábbi KESMA-főszerkesztő Szakács Árpád Romsics Ignácot pécézte ki, mert Romsics szerinte nem tulajdonított kellő jelentőséget a szabadkőműveseknek a Trianon felé vezető úton. Még mielőtt ez a vita, amelyben egyébként szakmabeli történészek is megszólaltak, lezárult volna, múlt kedden Franka Tibor neve fölött egy rendkívül furcsa cikk jelent meg, amelyben a szerző (?) részben a kásleri magyarázatokat igyekszik megvédeni, részben pedig két elismert régészt támad meg minősíthetetlen vádakkal, mint például, hogy „az Aczél György-féle istállóban pallérozódott” (mintha Aczélt valaha is érdekelte volna a régészet), vagy hogy „a Medgyessy–Gyurcsány-érában [állította] a Magyar Tudományos Akadémia vezetése a frissen alapított archeogenetikai laboratóriuma élére” őket – 2003-ban, amikor Vizi E. Szilveszter volt az MTA elnöke!
Váncsa István: Az úton végig kell menni
Augusztus elsejétől hat felsőoktatási intézmény úgynevezett alapítványi kezelésbe, magyarul közvetlen pártirányítás alá került, amiben az a furcsa, hogy mért csak most. Mért nem jóval előbb. Miniszterelnök urunk maga mondta egy kivételesen őszinte pillanatában, hogy neki a Kádár-rendszerrel semmi baja nem volt, azokkal volt, akik csinálták. Evvel együtt ő, sokak véleményével ellentétben, nem azt a szerinte amúgy tök jó rendszert építgeti visszafelé, még csak nem is annak valamiféle update-elt változatát, hanem az antitézisét.
Az a Kádár-rendszer volt, ez pedig az Orbán-káosz, azt a névadója lépésről lépésre haladva hozta létre, ezt viszont a másik névadó valós idejű üzemmódban emanálja, azaz árasztja ki önmagából a pillanatnyi mentális és fizikai állapotának, a planéták állásának és a Scottish Premiership aktuális eredményeinek megfelelően. Mindez azonban nyilván nem jelenti azt, hogy ami a Kádár-korszakban egyszer már bevált, ne válhatna be ugyanúgy a mostani érában is, csak legfeljebb eddig még nem került rá sor, ám ami késik, nem múlik.
Vannak-e pártszervezetek a mostani egyetemeken, amelyek a jövő ideológiai harcosait képezik? Nincsenek. Készülnek-e a mai felsőoktatásban hangulatjelentések, foglalkozik-e bárki is az ifjúsági szervezetek pártirányításának időszerű kérdéseivel, megvalósul-e a hallgatói kommunikációs csatornák folyamatos ellenőrzése, aminek híján az új típusú, haladó erkölcsi-politikai arcélű ember kiformálása el se képzelhető?
Remélhetőleg igen, de talán nem eléggé, s ez az, ami sürgős intézkedésért kiált. Miniszterelnök urunk ennek a szükségességét első kormányzati ciklusa idején még nem látta át, az eredmény pedig tudjuk, mi lett. Ellenzékbe szorult a haza.
Vigyázó szemetek Belaruszra vessétek! – Sławomir Sierakowski interjúja Adam Michnik-kel
Meglepett a belorusz tiltakozások ereje?
Igen, meglepett, mert mindig meglep a társadalmi aktivitás, harag, elköteleződés, tiltakozás kirobbanása. Ugyanígy meg voltam döbbenve 1980-ban, amikor egyszerre csak egész Lengyelország sztrájkolt, amit senki sem várt. Ahogy meg voltam lepve 1989-ben, hogy az ellenzék megsemmisítő győzelmet aratott, noha maguk a választások nem is voltak teljesen demokratikusak – de a szenátust illetően már igen, és a szenátus volt a siker mércéje. Ahogy meglepődtem az ukrán Majdanon, ahogy meglepett az arab tavasz. Csodálattal és nagy tisztelettel nézem, amit az emberi méltóság belorusz forradalmának hősei tesznek.
Mit szólsz ahhoz, hogy nők álltak e forradalom élére, ráadásul tovább mentek, mint bárki előttük? Hogy történt ez, és miért most?
Nem könnyű ehhez magyarázatot fűzni, ha az ember csupán sajtójelentésekből és televízióból ismeri az eseményeket. Szerintem bizonyos folyamatról van szó, amely Közép- és Kelet-Európa országaiban lezajlik. És Belarusz most ennek élő példája. A Lukasenka-projekt alapjában véve annak megfelelője, amit a szovjet Brezsnyev-éra kapcsán volt szokás emlegetni – hogy ezek a stagnálás évei. Egyfelől persze ez a stagnálás jóval magasabb vagy inkább más szinten létezik, mint a szovjet időkben, ugyanakkor viszont az is tény, hogy nemrég Minszkben járva, sokkal többet hallottam a demokrácia hiányáról, mint a gazdasági nehézségekről. Természetesen beszéltem demokratákkal is. És hallgathattam a szemrehányásaikat, amikor próbáltam érvelni meg levezetni nekik, hogy Lukasenka politikája is többértelmű. Erre kijelentették, hogy a varsói értelmiségi szemével nézve, lehet, hogy igazam van, de ők más cipőben járnak. Ma azt kell mondanom, hogy száz százalékig igazuk volt, mert mindig azoknak van igazuk, akik a világ kerekét előre hajtják, és nem azoknak, akik fékezni próbálják.
Pályi András: Nézem a forradalmat
Egy hete már, hogy nézem, lenyűgöző képek, egyfolytában tömegek az utcán, előbb a rendőri brutalitás iszonyatos infernói, óriási fekete hernyóként kúszó pajzos rohamrendőr-sorfal, könnygáz, gomolygó füst, gumibot, rabszállító kocsik, erőszakkal elhurcolt békés tüntetők, szadista őrültként támadó egyenruhások, földre teperik ütik, rúgják, tapossák az utcára vonult polgárokat. A Belsat független belarusz televízió adása, amit nézek, amelynek mind ez ideig a létéről sem tudtam, ráadásul egy szót se értek az egészből, se a lengyel tudásom, se gyengécske oroszom nem segít, más nyelv, más világ ez, a szemem azonban nem tudom levenni a vonuló tömegről, a demonstrációk szónokairól, a riporterek által megszólaltatott részvevőkről, a stúdióban ülő tévések gondterhelt, mégis a történelmi pillanat rendkívüliségét sugárzó arcáról, hallgatom a betelefonálók híradásait, a tudósítók beszámolóit, nézem az izgatott, döbbent, lázas tekinteteket, akaratlanul jó három évtizeddel ezelőtti képek jönnek fel bennem, amikor a magyar televízióban néztük a romániai forradalom élő képeit, mind éreztük, hogy egy ország figyeli lélegzetét visszafojtva a szomszédban történő eseményeket.
Most hasonló érzésem van.
Kovács Zoltán írása
Figyelemreméltó, hogy mennyire nem képes vagy nem akar megszólalni Orbán olyan ügyekben, amelyekben érdekeivel ellentétes események történnek, vagy a napi rutinügyekhez képest az átlagosnál bonyolultabb, nehezebben átlátható ügyekről van szó. Ilyenkor napokra eltűnik, vagy olyan fórumokon szólal meg, ahol nemhogy kérdésekkel nem zavarhatják meg, de baráti körén kívül senki sem tartózkodik a közelben. Ezeknek a súlyos hallgatásoknak oka lehet az agyi fáradtság, vagy a politikusi cinizmus, de bármi legyen is, föltétlen tovább rongálja az amúgy is rossz állapotban lévő közérdeklődést.
Az alig magyarázható, hogy az Európai Unió költségvetéséről szóló brüsszeli tárgyalásról Orbán azok után nem volt hajlandó Orbán azok után nem volt hajlandó az augusztus 3-ra szabályosan összehívott rendkívüli ülésre elmenni, hogy korábban az uniós vita némelyik pontjára épp a magyar parlamenttől kért és kapott mandátumot. Ez nyilvánvalóan színjáték volt, de ha már kért ilyet az országgyűléstől, a politika szabályai szerint meg már csak a jóízlés okán is el kellett volna mennie. Ehelyett egy minden lehetséges vitát kizáró, nehezen meghatározható műfajú beszámolót írt a házelnöknek arról, hogy mit és hogyan sikerült elérnie nyár közepi csúcson. Ebben a hírek szerint győzelmi jelentést tárt a házelnök elé, aki feltehetően elolvasta, és tudomásul vette: a lényeg eszerint, hogy Magyarország többet kapott, és a költségvetés elfogadása előtt le kell zárni a folyamatban lévő kötelezettségszegési eljártást.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
