Közélet vélemény

Olyan események szemtanúi vagyunk, amilyeneket sosem láttunk

Elfogadottá vált az akaratos színházvezetés fennhatósága. A futballpályák hasznosságáról. Menekülés a szuverén autarchia bunkerébe. Gazdaságélénkítési lehetőségek. Írások az Élet és Irodalom legújabb számából.

Verebes István: Viselkedés, forma (Major Tamástól Eszenyi Enikőig)

Elkezdődött a haptákba állított gárdák felépítése, az idősebb, kevéssé megregulázható, rangos színészek partvonalon tartása, a csoportos szereplőkből álló színpadi gyülekezetnek az egyéniségek melletti egyenrangúsítása, az egyéniségek koncepciókba való belegyúrása, belegyúrhatóságuk sarzsiként juttatott kivételezettsége, egyáltalán a rendezői akarat elsődlegességét érvényesítő új értékrend kialakítása.

És ez még nem is lett volna baj!

Mi ez?

Mi ez? Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban.

Már online is: www.es.hu/elofizetes

Ámde a színházi közszellem véleményvezérei, ítészei ezeket a törekvéseket mint egyedüli (!) eredményességeket reklámozták, minden más munka- és vezetési módszert azok esetleges eredményessége ellenére is másodrendűvé soroltak, a más módszerek ekvivalens eredményeit méltatni mellőzték. Konszolidálódott és elfogadottá vált az akaratos színházvezetés fennhatósága. Pedig a színház nem ipari üzem, nem vasat, fát, szövetet használ nyersanyagául, hanem az emberi személyiség idegrendszerét.

Innen kezdődne taglalásom kínosabb fejezete, ha a meggyőződésem szerint egymástól különbözően autokrata, de egyként káros színházi hatalomgyakorlások alkalmazóit – többnyire kortársaimat – nevesíteném is.

A tetemrehívás nem célom, az nem old meg semmit. Talán hihető, hogy nem a félelmem tart vissza, hiszen pályám vége felé tartok, ártani nekem már nemigen lehet.

A rendező, színigazgató által gyakorolt rossz hangulatú fensőbbségnek, a színészt fenyegető, megregulázó és bizonytalanságot erőszakoló bánásmódnak, a verbális, néha szexuális kényszerűségeket erőltető durvaságnak majdnem annyiféle változatát ismerhetjük a szakmán belül, ahányról külön-külön értesülni lehetett és lehet. Eszenyi is csak látványosabban gyakorolta helytelenül hatalmát, mint mások, de amúgy nem kivétel.

Mihályi Péter: Élet a karanténban

A gazdasági visszaesést a világ egyetlen kormánya, így a magyar kormány sem tudja a „saját kontójára” enyhíteni.  A kormányoknak csak arra van lehetőségük, hogy az adófizetők egyik csoportját extra módon megterhelik annak érdekében, hogy az adófizetők másik csoportjának terheit valamelyest csökkentsék. Ez történhet adópolitikai eszközökkel (egyesek különadókat lesznek kénytelenek fizetni, míg mások adóját elengedik), illetve az infláció és a forint leértékelődése útján. Hasonló redisztribúció lesz a következménye azoknak a szabályozási trükköknek is, amelyeket a kormány a gazdaságélénkítő csomag részeként reklámoz. Ha befagyasztják a lakbéreket, akkor a bérlők jól járnak, de pontosan ugyanennyit veszítenek a bérbeadók. Ez egyébként akkor is így történik, ha a lakbérek és a lakásárak nem a direkt kormányzati beavatkozás, hanem a turizmus, az airbnb hanyatlása miatt esnek.

Egy dolog biztos: naiv, aki arra számít, hogy a járvány elmúltával a kormány majd „rendbe hozza az egészségügyet”, (reál)béremeléssel hálálja meg az orvosok és ápolók mostani áldozatvállalását, hogy végre rendezi a pedagógusok és a tudományos kutatók fizetését stb.

Amint elmúlik a járványveszély, a kormány nem tehet mást, mint azt, hogy minden eszközzel megpróbálja segélyezni a munkanélkülieket, a kisnyugdíjasokat, és pénzt pumpál a kis- és középvállalatokba. A hazai cégekbe is, a külföldi cégekbe is, és persze elsősorban a „haveri” cégekbe. Ez utóbbira a politikai bázis megtartása miatt lesz szükség. 

Csak remélni lehet, hogy a jövedelmek átcsoportosítása során a józan ész is szerepet kap majd, és a kormány leállít egy sor felesleges intézményt. Kezdhetnék például a felcsúti kisvasúttal. Nem nagy pénz, de szimbolikus értékű döntés lenne.

Hegyi Iván: Gyógyfoci

Olvasom, hogy orvosi eszközök tárolására teszik alkalmassá a madridi Bernabéu stadiont; egészségügyi központtá alakítják a riói Maracanát; nyitott kórházat rendeznek be a Sao Pauló-i Pacaembuban. Szomorú világot élünk, mégis felderültem kicsit, mert az jutott eszembe: tulajdonképpen jó helyekre kerül az egészségügy.

Gondolják meg, mennyi brazil mentális egészségét javította már a Maracana! Hatvankilencben például – Paraguay küldöttségén kívül – 183 341 páciens érkezett a monumentális rendelőbe, ahol Pelé volt a főorvos, és olyan csodadoktorok dolgoztak még, mint Carlos Alberto, Gerson, Jairzinho, Tostao, Edu. A hosszú távú kezelés páratlanul jó hatást gyakorolt a szervezetre: a különlegesen kreatív kúravezetők mind a vb-selejtezők, mind a világbajnokság hat mérkőzésén százszázalékosak maradtak, azaz úgy hódították el harmadszor (végleg) a Rimet Kupát, hogy összesített gólarányuk a tizenkét találkozón 42:9 volt.

Dühöngött Brazíliában a vitalitás.

A Pacaembu klinikán sem volt ez másként. Ötvennyolcban, a Santos–Palmeirason (7:6) még a legelesettebb is fittnek érezte magát, ha ott sorakozott a 43 068 gonddal ápolt között, mert az a tizenhárom gól, amelyet itt meg ott beszedtek, a leghatékonyabb gyógyszerrel felért.

Olyan események szemtanúi vagyunk, amilyeneket sosem láttunk

– rikoltozta a mikrofonba Edson Leite rádióriporter, aki maga is majd kicsattant a másfél óra alatt felduzzadt életerőtől.

Madridban is akadt néhány olyan nagy tudású professzor, aki százezrek életét varázsolta szebbé. Hatvan szeptemberében éppen százezren keresték fel a világhíres ambulanciát. A nagy fehér doktorok, Puskás Ferenc és Alfredo Di Stéfano nyolc perc alatt beadtak három hangulatjavító injekciót, a vége 5:1 volt a montevideói Penarol ellen a klub Világkupa-döntőjében. Arról lehetett hallani, hogy az 1. számú Bernabéu környékén sem láttak beteget akkoriban…

Miként azon az 1964-es estén sem, amelynek során a spanyol válogatott elhódította az Európa-bajnoki címet. (…) Járványügyi szempontból erősen szorítok azért, hogy mindegyik maradjon úgy, mint eddig: egyiket se kelljen hasznosítani.

Nagy Boldizsár: Az EU és a bunker

Galád az a megközelítés, amely a járvány elleni védelmet szolgáló gépeket, felszerelést importálni akarja, de ezek exportját megtiltja. Embertelen az a szabály, amely semmibe véve az érintettek jogait családokat szakít szét, berendezett életeket robbant fel, miközben e lépések hozzájárulása a védelem szintjéhez elhanyagolható, és az érintettek, mint veszélyforrások egy kéthetes otthoni karanténnal semlegesíthetők. Hazudik, aki azt hiszi, hogy a szuverén autarchia bunkerjébe menekülve jobban járunk, mintha az EU-val s általában a világ országaival egyesítve erőinket szolidárisan lépnénk fel, ahogyan azt az EU alapszerződése meg is követeli. A király a bunkerben is király, de amikor a pandémia múltával előbújik, a többiek, a világban dúló járványt egyesült erővel leküzdők úgy kezelik majd, mint pestisest. És így bánnak a népével is, amely nem szállt síkra az együttműködésért.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik