Szijj Ferenc a Térey-ösztöndíjról
Alakot öltött a Térey-ösztöndíj terve még karácsony előtt, de sürgős jelleggel, mert a PIM igazgatója erre is gyorsan fel lett hatalmazva, pénzzel el lett látva, csináljon az irodalommal, amit akar, a mi kutyánk kölyke. Legyen harminc ösztöndíjas, kapjanak majdnem annyi pénzt, mint a DIÁ-sok, kapják a pénzt öt évig, annyi idő alatt bizonyára sok szép alkotással fogják megajándékozni a nemzetet. Hogy hogyan válasszuk ki a harmincat, az egy igazgatónak nem gond, legyenek innen is, onnan is, persze innen legyenek többen, az természetes. Jelöljenek az ilyen-olyan írószervezetek, és majd egy zsűri kiválaszt, a zsűri tagjait is jelöljék a szervezetek, azok közül is a többség a mi kutyánk kölyke, el vannak kötelezve a főszempontnak.
Nekem ez nagyon bűzlött így karácsony előtt. Biztosan jót akartak a Térey-örökséggondozók, amikor a nemrég elhunyt írótársunk nevét adták a dologhoz, de ahogy a dolgot az igazgatóék megvalósították, az ellen minden józan eszem és megfáradt érzékszervem tiltakozott. Pedig nekem is jót akartak, én is középgeneráció vagyok (inkább felső-középgeneráció), még írószervezeti tag is vagyok, a Szépírók Társaságáé.
Csak hát egy társaságnak nincs orra. Egy társaságnak tagjai vannak, a társaság a tagok érdekeit képviseli, mely tagok az elvhű ellenzékiség és a pragmatikus beletörődés széles spektrumait képviselik. És innentől a SzT nem mondhatta azt, hogy ő ebből nem kér, ő elvi alapon figyelmen kívül hagyja a tagjai érdekeit, hanem bele kellett mennie a játékba. És hogyan jelöljön ki egy társaság harminc embert a tagjai közül (merthogy ennyit jelölhetett, hasonlóan a többi szervezethez)? Legjobb nyilván szavazással. Kiírt a vezetőség egy abszurd szavazást: mindenki jelöljön öt embert. Nem igazán lehetett eldönteni, ki minek alapján szavaz majd:
-
- ki a legjobb író az írótársaságban, vagy
- ki a legjobb haver, vagy
- ki szorul rá a legjobban, vagy
- ki az, aki a legbiztosabban megkapja?
De nemcsak az ingatag lábakon álló tartalma miatt volt abszurd a szavazás, hanem amiatt is, amivel az eredménye jár: hogy aki nem került be a jelöltek közé, az vajon milyen alapon fog szolidaritást vállalni a többiekkel, ha a jövőben arra lesz szükség?
Tömpe István: Pillangók a ködben
Gyakran saját sorsunkkal azonosítjuk a történelmet. A most 30. évfordulóját ünneplő rendszerváltás korának szereplői mintha Kuroszava filmjéből ugranának elő (A vihar kapujában), másként gondolnak ugyanarra az eseményre, közben emlékezetük, bármely jelentéktelen, akár egy olajcsepp, szétterül és befedi a múlt felszínét. A történelmi hullámvasutazás, a kettősbeszéd élménye sem múlik el nyomtalanul. Sokan nemcsak olvasni, hanem élni is kényszerültek a sorok között. Az állandó alkalmazkodás rosszul gyógyuló lelki sebeket okoz, s ez máig megkülönbözteti a korombeli kelet-európai felszabadultakat a nyugati-európai szabadoktól.
A mi régiónkban a konszolidáció iránti igény erős és szinte feltétel nélküli. Az uralkodó csoportok főként saját konszolidációjukat építik, s az emlékezetpolitikának nevezett agymosás keretében igyekeznek a múltat magukhoz édesgetni. Gyakran hiszik, hogy a történelem velük kezdődik, ismerik a megoldásokat, esetleg ők maguk a megoldás. A váltások során új csoportok indulnak meg a gazdasági és politikai hatalomért, hogy nem ritkán velük is ugyanaz a süllyesztő végezzen, ami fordított helyzetben elődeiket emésztette el.
Hiába nemzedékünk nárcisztikus igénye az egyedül érvényes rendszerváltás elismertetésére, ha az másoknak mást, alkalmasint ellenpéldát jelent. A konszolidáció iránti igény viszont összeköti a társadalom nagyobb csoportjait. A jövőt az nyeri meg, aki a konszolidációt megnyeri.
Sz. Bíró Zoltán: Oroszország – a hatalom diszlexiája
Január 23-án, nyolc nappal az elnöki üzenet elhangzása után az alsóház jelenlévő 432 képviselője egyhangúan megszavazta az elnök által beterjesztett alkotmánymódosítási javaslatokat. Senki sem volt ellene, és még olyan képviselő sem akadt, aki legalább tartózkodott volna.
A vitát persze megtartották. Már amennyiben vitának lehet nevezni mindazt, amit a honatyák az elnök javaslatainak méltatása során előadtak. Az Állami Duma elnöke, Vjacseszlav Vologyin – akinek többek között ama örökbecsű gondolatot köszönhetjük, hogy
ha van Putyin, van Oroszország, ha nincs Putyin, nincs Oroszország
– a vitában kifejtette, hogy a beterjesztett módosítási javaslatok „az Alkotmányt közvetlen hatályú törvénnyé alakítják, és megerősítik Oroszországot szociális államként.” Mindeközben Vologyint a legkevésbé sem zavarta, hogy az orosz alkotmány ma is érvényben lévő változata egyértelműen kimondja: az „Oroszországi Föderáció Alkotmánya legfőbb jogi erővel rendelkezik, az Oroszországi Föderáció egész területén alkalmazzák, és közvetlen hatálya van” (1. rész, 15. cikk, 1 pont). Mint ahogy az sem, hogy az alkotmány 7. cikkének 1. pontja lapidáris egyszerűséggel megállapítja: „Az Oroszországi Föderáció – szociális állam…”. Nem világos, hogy a duma elnöke mire is gondolhatott. Talán Putyinnak arra a két javaslatára, amelyekkel azt kezdeményezte, hogy kerüljön az alkotmányba a nyugdíjak indexálása és a létminimumot meghaladó minimálbér garantálása. Ezek azonban ténylegesen aligha fognak javítani az orosz társadalom életminőségén. Már csak azért sem feltételhetjük, mert a kormány az elmúlt években folyamatosan egyre lejjebb vitte a létminimum szintjét.
A kormány nem akart megoldást – interjú Michael Ignatieff-fel, a CEU rektorát Fóti Tamás kérdezte
– Három évvel ezelőtt egy professzorkollégája azt mondta, Orbán most elszámította magát, mert Ön, mint a kanadai Liberális Párt egykori elnöke, tudja, hogyan kell megvívni egy politikai harcot. Visszatekintve, másképpen küzdene?
– Nem nyertünk, tehát természetesen az ember feltesz magának kérdéseket. Például, volt-e más alternatíva? Nem hiszem. Mindketten a nyilvánosság előtt folytattuk a kampányunkat, amely arra kényszerítette a kormányt, hogy 2017-ben komoly tárgyalásokat folytasson New York állammal. Ezzel párhuzamosan a színfalak mögött is kerestük a kapcsolatot a rendszerrel, a kedélyek csillapítása, a megoldás érdekében. Kettős stratégiánk volt, egyfelől a tömeges tiltakozások, rokonszenv-tüntetések – hogy lássák, ez egy népszerűtlen intézkedés, másfelől kinyújtottuk a kezünket és feltettük a kérdést: kínálkozik kiút? Egészen a 2018 áprilisi választásokig úgy láttam, van esély a megállapodásra. Nem hiszem, hogy lett volna más lehetőség, azon egyszerű oknál fogva, hogy Orbán szemszögéből nézve, nem hiba vagy tévedés történt. A stratégiájának része volt, hogy Soros György az első számú közellenség, és meg is maradt azóta is annak. Az eltelt három év alatt a rendszer politikai vonalától egy millimétert sem távolodtak el.
Kovács Zoltán: Élet
Időnként fölbukkan a magyar közélet fényességes egén Budai Gyula parlamenti képviselő. Az egyetemi diplomát követően első munkahelye a Budapesti Katonai Ügyészség volt, majd 1994 szeptemberétől ügyvédként dolgozott az általa vezetett Budai és Kovács Ügyvédi Irodában, ahol 2010. december 1-től szünetelteti foglalkozását, ezévben képviselő. Az ügyvédi iroda korábban előnytelen földtulajdon-adás-vételi csereszerződések miatt magánokirathamisítási ügybe keveredett. A Pest Megyei Főügyészség 2010 novemberi döntése alapján azonban az elévülési idő letelte miatt vádemelésre nem kerülhetett sor. Budai azzal hárította el a Parlamentben feltett idevágó újságírói kérdést, hogy nem politikusként, hanem ügyvédként végezte a tevékenységét abban az ügyben, bíróság pedig nem állapította meg a szerződések színlelt voltát. Momentán államtitkár.
A múlt héten sajtótájékoztatót tartott, ahol egy újságíró megkérdezte, hogy mint egykor praktizáló ügyvéd, miként vélekedik a kormány álláspontjáról, miszerint nem hajtja végre a gyöngyöspatai szegregációs ügyben hozott jogerős ítéletet. Budai az válaszolta, ha ügyvédként nyilatkozna, feltehetően neki is más lenne a véleménye, de ő most nem ügyvédként, hanem politikusként foglal állást.
Mint látjuk, az elvi politizálás erényét nem Budai Gyula személyiségében és jellemében kell elsősorban keresni, de hát azért mégis: ilyen emberek a vezetőink, ha hülye lennék, azt mondanám, ilyen emberekre kellene felnéznünk. De persze, nem mondom.
Ez magánügy lenne, ha egyben nem töltene be országos szinten vezető pozíciót, ami viszont a fentiek miatt nemzetpolitikai vészállapot.”
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
