Váncsa István: Áttűnés
A sokk kikerülésének technológiája a filmekből ismert áttűnés. Az egyik kép halványul, a másik erősödik és a végén felváltja az egyiket. „Gyöngyöspata nem kér a Soros-hálózat pénzszerző akcióiból”, írja a térség országgyűlési képviselője ugyanabban a tárgyban, amelyben kormányzó urunk öt nappal később már teli szájjal cigányozik. Bírósági ítéletről van szó, amely szerint a szegregáltan és így a jelenlegi iskolarendszertől megszokottnál is jóval silányabbul oktatott cigány gyerekek kártérítésre tarthatnak számot. Ez a képviselő szerint „lehet, hogy jogszerű, de igazságtalan, egyoldalú, túlzó és romboló. Igazságtalan, mert az egész települést bünteti. Romboló, mert a kártérítés kifizetése rövid időn belül Gyöngyöspata önkormányzatát – melynek éves bevétele mintegy 40 millió forint – a csőd szélére sodorja”.
Hunyjunk most szemet amaz említésre se méltó pontatlanság fölött, hogy az úgynevezett Soros-hálózat nem fosztogatni, hanem osztogatni szokott, adózzunk viszont csodálattal annak a mennyei harmóniának, amely a vidéki képviselő és a mindenható pártelnök észjárása között fennáll. „Én még nem tudom, pontosan mit kell tenni, hogy ez nem maradhat így, az bizonyos. A gyöngyöspataiaknak igazságot kell szolgáltatnunk” – folytatta kormányzó urunk a képviselő gondolatmenetét, pontosan azt a hatást generálva, amit generálni akart.
Marosán György: Rálátás a halálra
A XXI. században világossá vált: a fogyasztói társadalom életmodelljének folytatása a földi élet összeomlásához vezethet már a belátható időn belül. A „határboldogság”– a fogyasztásnövekedés generálta elégedettségjavulás – zérussá válása miatt erre még csak nem is érdemes törekedni. S ha még ez sem volna elég: az átlagos életkor növekedésével egyre többen jutnak el életük hanyatló – fizikai és a szellemi leépüléssel jellemezhető – szakaszába.
A vég előtti évtizedekre a demencia réme nyomja rá a bélyegét. Ebben a helyzetben a föld több milliárd lakója számára az kínálhat kiutat, ha képessé válnak filozófusként szemlélni sorsukat. Vagyis nem, mint régen, amikor csak néhány gondolkodó, hanem a föld legtöbb lakója megtanul filozófusként élni. Az ókor, a középkor, az új kor és legújabb kor gondolkodóinak egybehangzó üzenete:
Ez – az eutanázia realitásának elfogadásán túl – egy tevékeny, a világot megérteni törekvő, folytonosan a lényeget kereső életforma kialakítására ösztönöz.
Szerbhorváth György: Vallásháború Montenegróban
A podgoricai szkupstina karácsonykor sem pihent, stílusosan a vallásról szóló törvényről tárgyaltak. Igaz, a lakosok túlnyomó többsége pravoszlávnak vallja magát, és Jézus születését két héttel később ünneplik, de a hangulatnak – olykor szó szerint is – lőttek. Az ellenzék demonstrációkra hívta híveit és a papságot, hogy vegyék körül, sőt foglalják el a parlamentet, így akadályozva meg a szavazást. Majd gázmaszkos civil rendőrök lepték el az épületet, s a fő ellenzéki pártnak mind a tizennyolc képviselőjét végül letartóztatták, miután összeverekedtek a hatalom képviselőivel és a zsandárokkal. Az ország több helyén tüntetni kezdtek, utakat zártak le, összecsapások voltak.
A kis balkáni ország eseményei nem érték el a magyar sajtó ingerküszöbét – a nyugatiét sem igen –, noha Montenegró Orbánék stratégiai szövetségese, legalábbis Orbánék fejében. Az országot három évtizede uraló Milo Đukanovićnak ugyanis van elég barátja, de ellensége is. Mert ugyan csak 620 000-en lakják hivatalosan, területe pedig hatoda sincs Magyarországénak, de földrajzi elhelyezkedése miatt Oroszországnak már I. Péter óta fontos (egy időben állítólag Szentpétervár állta egész Feketehegy költségvetését). Đukanovićék viszont a NATO- és az EU-tagságot célozták meg, részben az oroszok, de Szerbia miatt is. Utóbbi 2006-ban elismerte ugyan az állam függetlenségét, mégis befolyása alatt tartaná Podgoricát, részben Moszkva segítségével. Három éve tört ki egy világraszóló kémbotrány – Putyin emberei épp belgrádi átszállással érkeztek, majd botrányosan lelepleződtek. Ez is téma lesz az idei választási kampányban.
Dr. Vadász Gábor: Az eutanáziát elutasító vallási vezetők nyilatkozatáról
Nekünk, orvosoknak azt is figyelembe kell vennünk, hogy sokak igénylik a haldoklás megnyújtása helyett az orvosi segítséget az életük mielőbb befejezéséhez: azaz, hogy az orvosok segítsék öngyilkosságukat. Ezt ma a köznyelv eutanáziának, pontosabban a beteg kezdeményezte eutanáziának nevezi.
Ilyenkor az orvosi tevékenységnek a célja a haldoklónak vagy halálközeli állapotban lévő életének nem a védelme, hanem az emberi méltóságának a megőrzése és a szenvedésmentesség biztosítása kell, hogy legyen. Kötelességünk a sorsára és létére vonatkozó kívánságának a teljesítése. Az a beteg, aki esetleg végóráit, illetve végső tudatos perceit élő ember, joggal várja el önrendelkezési jogának a korlátozás nélküli elismerését és az orvos segítségét. Ez nem „a halál kultúrája”.
Az 1956-os forradalom alatt a gyógyíthatatlan sérültek a műtő sarkába tolva várták, amíg végképp összeomlik a keringésük, és beáll a halál. Azóta a gyógyíthatatlan sérült halálának várásától többek között az intenzív terápiáig, a gépekkel helyettesíthető alapvető szív-, tüdő- és vesefunkciók mellett a szív- és tüdőátültetések mindennapi gyakorlatáig jutott el az orvostudomány. E fejlődés sok különleges erkölcsi, orvosetikai és jogi kérdést vetett fel, melyek egy részére még ma sem született megfelelő, a társadalom többségének igényét és igazságérzetét kielégítő hazai válasz.
Az orvosnak minden esetben mérlegelnie kell betege kórelőzményét, állapotát, sohasem szabad megfeledkezni arról a tapasztalatról, hogy
Ez a döntés is orvosi cselekedet kell, hogy legyen; az együttérzés és a szolidaritás megnyilvánulása, ami rendkívül nehéz döntése az orvosnak, amely egész további életútján elkíséri! Az orvos ítéletét befolyásolják a lehetőségei, képzettsége és erkölcsi meggyőződése. Ezek szigorúan orvosszakmai ismeretekhez kötött döntések, melyek felett bírálatot mondani vagy pláne irányt mutatni, úgy vélem, csak annak van joga, aki e témakörben megfelelő képzettséggel és jártassággal bír, és maga is állt úgy a szenvedő betege ágya mellett, hogy a beteg sorsát; azaz életét befolyásoló döntést kellett hoznia.
Kovács Zoltán: Ezek
Az elmúlt tíz év összes komolyabb kormányzati problémája föloldható volt azzal, hogy az kommunikációs hiba következménye, továbbá, hogy mozgósítási hiányosságok történtek. Ez néha igaz volt, néha nem. Most azonban a bajok messze nem kommunikációs és mozgósítási jellegűek: a mára előállt helyzet strukturális jellegű hibákat mutat. Különben is, milyen ország az, ahol mindent a kommunikáció meg a mozgósítás dönt el? Az ország egyre nagyobb része látja úgy, hogy ha ezek még sokáig maradnak, minden az övék lesz. Ne feledjük, az „ezek” meg az „övék” a késő Kádár-kor szavai.
Az elhatárolódás köznapi jelzései: hogy „azok” nem mi vagyunk. Az 1985-ös választásokon jogosultak például több mint 97 százaléka vett részt, néhány kivétellel a Hazafias Népfront, gyakorlatilag a pártjelöltek nyertek. Néhány évvel később az utódpárt 8,5 százalékkal volt jelen a parlamentben. Ez így biztosan nem ismétlődik, de a trend egyrészt szignifikánsan mutatja a kormánypárt gyengülését, és az is látszik, hogy a korábbi, politikailag jól fizető hazugságok – sorosozás, kereszténység védelme – gyengülnek. Orbán nemcsak az államból iktatta ki a fékek rendszerét, hanem pártjából is.
Valószínűleg nem látja már tisztán az egymásra rakódó problémák lényegét, így aztán hogyan látná a kiutat. A külpolitika is rosszul alakul számára: potenciális partnerei Európa legtöbb országában választásokat vesztettek, a Fidesz útját valószínűleg kiadják a Néppártból is. Ha mégis marad, vége a szájalásnak, ami pedig életeleme. Ez így együtt sok. Szükség lenne hideg fejre, de az sosem volt. Nem egyszerűen róla van szó meg az embereiről és a kétmilliót még valamivel meghaladó szavazójáról. Van itt rajtuk még hét és fél millió magyar, ha tetszik ez neki, ha nem.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
