Többször váltott már csatornát és műsort, most a Viasat és a Kérdező van soron.
Ugyanúgy, mint a TV2 esetében, itt sem a csatornával, hanem műsorra szerződtem.
Miért?
Egy aláírt, mondjuk, hároméves megállapodásban szerepel, hány műsort kell forgatni. De én nem akarom, hogy csak azért készítsünk műsort, mert szerződés van róla és muszáj. Ami nem való nekem, azt nem szeretném csinálni és az nem jó a csatornának sem. Így aztán megbeszéltük, hogy nem kötünk többéves szerződést, hanem ha van egy olyan műsor, amit mindenki szívesen csinál, akkor egymás tenyerébe csapunk. A TV2-nél legyártottunk harminc Áll az alku-t, utána még hatvanat, aztán befejeztük.
Nem akarta folytatni?
Én? A TV2 joga eldönteni, hogy mikor akarja folytatni.
Bánta?
Mit bánjak rajta? Eleve ennyi adást akartunk forgatni. Lejárt a szerződésem. Majd ha folytatódik, kötünk egy újat.
Csak megkérdezte, megy-e tovább a műsor.
Senki nem mondta, hogy soha többé nem lesz Áll az Alku. Addig meg készítünk más műsorokat. Amikor eljöttem az MTVA-ból, a Viasat keresett meg elsőként. Egy műsorgyártó céggel letettünk néhány ötletet a Viasat vezetőinek asztalára, ők pedig kiválasztották a Kérdezőt. Vagyis a műsorötlet előbb volt, mint ahogy a TV2-vel elkezdtük az Áll az alkut, de csak később tudtuk megvalósítani.
A TV2-s időszakhoz képest nyugodtabb?
Akkor is nyugodt voltam, semmibe nem szóltak bele.
Megkönnyebbülés lehetett megszabadulni a csatorna politikai kötődésétől.
Bele se keveredtem.
Azért annak idején bizonytalan volt abban, belefér-e a TV2-nek dolgozni.
A döntésnél, kizárólag szakmai szempontokat vettem figyelembe, és azt, hogy mindent, ami pártpolitika, távol tartsak az életemtől.
A Hír TV Alinda című műsorában a TV2-vel folytatott tárgyalásáról azt mondta: „Szakmailag vállalhatatlan egy olyan hírműsor, amelyben lejöhet egy komoly ferdítés után, hogy Soros György meg akarta ölni az anyját.” Aztán arra a felvetésre, hogy elmenne-e egy olyan csatornához, ahol ez megtörténik, annyit válaszolt: „Ez egy nagyon erős kérdés.” Majd pár hónap múlva kikötött ennél a csatornánál.
Amikor először hívtak, nemet mondtam. Aztán megkerestek még egyszer. Azért az jelent valamit. Sok ember tanácsát kikértem. Igyekszem távol tartani magam a politikától, ugyanakkor mégiscsak a mesterségemet próbálom gyakorolni.
Vagyis?
Akkor hol az igazság?
Hol?
Számokkal bizonyítható, hogy az embereket nem érdekli, hogy egy csatorna politikailag milyen.
Már hogyne érdekelné.
Mondja ön. De az egyes csatornák nézettsége nem függ a politikai preferenciáktól. A szórakoztató műsoroknál pedig különösen nem. A nézettségi adatok azt mutatják, hogy a nézők egyre kevésbé keverik össze a dolgokat, nem a politikai összefüggéseket keresik, szimplán szórakozni akarnak. Én meg azoknak televíziózom, akik megőrzik a józanságukat.
A TV2-vel kapcsolatban ön szakmai érvekről beszélt.
Így van.
Igen, ez a dilemma.
Legfeljebb akkor igen a válasz, ha az Alku a Tények előtt vagy után kerül adásba, bár a nézettségi adatok ezt sem támasztják alá.
A Kérdezőben civilek kérdeznek, Magyarországon ilyen típusú műsor mostanáig nem volt. Nézik?
Hogy politikusan fogalmazzak: aki nézi a műsort, az általában szereti. De a nézettség egyelőre alacsony. Ennek oka komplex, mert az csak a probléma egyik része, hogy a műsor jó-e. Az adatok arról is szólnak, hogy aki odakapcsol, az végignézi, vagy otthagyja, és ha otthagyja, reklám alatt vagy menet közben teszi-e. Ezeket a szempontokat elemzik most.
Elemezzük inkább önt. Minek tartja magát: sportriporternek, rádiósnak, kommentátornak, celebnek, játékmesternek vagy műsorvezetőnek?
Én egyszerűen csak televíziósnak nevezném magamat. Angol mintára azt szoktam mondani, hogy speaker vagyok, vagyis különböző helyzetekben beszélő, beszélgető ember.
Úgy nyilatkozott, hogy az 1996-os atlantai olimpia előtt azért távozott a MTV-től, mert úgy érezte, egy helyben topog. „Nem láttam az előrelépési lehetőséget, pedig úgy éreztem, szeretnék ezen a bizonyos szamárlétrán továbblépni előre, de az akkori főnökömmel, Vitray Tamással nem értettünk ebben egyet.”
Tényleg ezt mondtam, mert így volt.
Vitray pedig válaszolt. Elmondta, hogy akkoriban több klasszis is dolgozott a sportszerkesztőségben, de az ön nevét nem említette. Lefordítom: ön nem volt elég jó, és ezért nyergelt át műsorvezetőnek.
Ez így egyszerűen tévedés. Egyrészt sportosként is vezettem számtalan műsort. Másrészt akkor már két évadot csináltam a Játék Határok Nélkülből, és azért sem nyergeltem át, mert utána az Eurosportnál, majd a Sport TV-nél, utána a TV2-n, majd az MTVA-nál, most pedig a Spílernél folyamatosan foglalkozom sporttal. Ami Vitrayt illeti, valamelyik remek bulvárlap szokás szerint felfújta az egészet, össze akart minket ugrasztani, ő meg ezt olvasta. Aztán megnézte a velem készült eredeti interjút és rájött, hogy csak a szokásos szenzációhajhászásról van szó. Meg is beszéltük.
Vitray a Médiapiacnak adott interjújában kiosztotta a mai vetélkedők színvonalát és önt is kritizálta: „Van egy napi játék az egyik televízióban, aki vezeti, otthonosan, természetesen mozog benne, jól csinálja. Csak épp fokozatosan főszereplővé lett, “a darab” monodráma lett statisztériával. A játékosok érdektelenné válnak.”
Ha Tamás az Áll az alkura gondolt, és valóban ezt mondta – legyünk ugyebár óvatosak –, akkor részben igaza van. Valóban főszereplővé váltam, ami egyébként a formátum sajátossága is. A játékosok tekintetében viszont nincs, mert olykor heteken át képernyőn voltak, és a végén egy-egy szereplő életére is egy teljes adást szentelünk. De tény, bizonyos pillanatokban rá kell segíteni a műsorra. A műsorvezető olyan, mint a kocsis: tudja, mikor kell hagyni a lovakat és mikor kell kézbe venni a gyeplőt.
Az interjúnk előtt kikötötte, hogy nem akar politikáról beszélni.
Ehhez képest alig pár nappal az áprilisi választások után hosszú politikai értékelést közölt az eredményről.
Nem terveztem, hogy írok róla. De az ember tologatja otthon a fűnyírót, és közben jár az agya. Kijött belőlem.
Ilyeneket írt: „Egy sportos példa jutott az eszembe! Pont az az érzésem ugyanis, hogy az ellenzék teljesítménye a választásokon olyan volt, mint a magyar foci. Nagy fogadkozások, aztán kikapunk még Andorrától, meg egy albán kupacsapattól is.”
A választást azért fordítottam le a labdarúgás nyelvére, mert az egész helyzet olyan volt, mint amikor az ember egy focimeccset elemez, miközben nem szurkol egyik félnek sem.
Pedig az egyik felet keményen kiosztotta: „A politikai ellenzékben ezen a választáson nem játszott egyetlen klasszis játékos sem. Voltak igyekvők, de ennyi. Az egykori klasszisról kiderült, hogy már nemcsak a labda dadog. Az újonc játékosok még tapasztalatlanok és túl nagy nekik a pálya. Az egykori nagycsapat kénytelen volt csapatkapitányt igazolni, aki végül megszeppent az öltözőben.”
Vállalom. De ezt nem egy szurkoló írta, hanem egy sportújságíró, aki tudósít a meccsről, és azt nézi, hogy a két csapat közül melyik tette jól a dolgát, és melyik játszott gyengén.
Azóta nem írt ilyesmit.
Pedig akadnak extrém hírek.
Például?
Például hogy a tranzitzónákban fogva tartott több menedékkérőnek nem adtak enni a hatóságok.
Ezek a „hírek” már nem érik el az ingerküszöbömet. Adtak vagy nem adtak? Sokat vagy keveset? Az ember rezisztenssé válik. Azzá teszik, mert annyira szélsőséges a kommunikáció, hogy nem lehet eldönteni, mi igaz és mi nem. A lakájmédia és a fake news gyár között hol az igazság? Az ember inkább kivonja magát az egészből, mert rátelepszik a hétköznapjaira.
Korábban a blogján sokat elmélkedett ebben a témában. A választások előtt az őcsényi események hatására azt írta: „A legegyszerűbb és leghatékonyabb kommunikációs stratégia az, hogy félelmet kell kelteni valaki, vagy valami ellen… A mi választásra készülő pártjaink is elkezdték kommunikálni, hogy kitől kell félni. Fontos, hogy vagy nagyon konkrétan meg kell nevezni a félnivaló gonoszt – Soros György, Orbán Viktor –, vagy nagyon, megfoghatatlanul általánosnak kell lenni – migránsok, Brüsszel, gazdagok.”
A magyar szóhasználat összemossa a politizálást, azaz a közügyekkel való foglalkozást, a pártpolitikával. Én az utóbbitól tartom távol magam.
Mi ez, ha nem pártpolitika?
Pont ez nem pártpolitika, hanem közélet. Semmi mást nem tettem, csak megkocogtattam az emberek vállát, hogy figyeljetek, szórakoznak velünk. Félelmet akarnak kelteni bennünk, hogy aztán megvigasztaljanak, mi pedig majd hálásan rájuk szavazunk.
Az őcsényi események után Védjük meg közösen az emberséges társadalom határait! címmel petíciót is indított Beer Miklós váci püspökkel, Veiszer Alindával, Hajós Andrással és Gégény István hitoktatóval. Állítólag sokan nem merték aláírni az íveket.
Az őcsényiek sosem láttak migránsokat, csak a rádióban, tévében hallottak róluk.
Pont ezért írtam, amit írtam. Mert a média felelőssége óriási.
„Hatékony” a sorosozós kampány.
Az ember nyilván megnézi, kit enged be az otthonába és az országába. De a legtöbben nem tudnak különbséget tenni migráns és menekült között sem. Miközben a focicsapatok is tele vannak afrikaiakkal. A Liu-testvérek magyar olimpiai bajnokok. Ők ugye nem migránsok?
Az MTV-től is a politika miatt jött el.
Pártpolitika miatt. Az ő felelősségük is óriási, az enyém is és az öné is.
Ma már az is politika, hogy ön kiállt az olimpia megrendezése mellett.
Az olimpia az más.
Ott is a politika volt a főszereplő.
Azzá tette magát, pedig pont nagyon alázatosnak kéne lenni, mert az olimpia eszméje az emberiség legnagyszerűbb találmányainak egyike. Persze én se azon az áron szeretném, hogy tönkretegye az országot. De az olimpia nem csupán sportesemények láncolata. Ami a versenyek előtt és után az arénákon kívül történik, az fantasztikus.
Mégis a politika akadályozta meg a magyar olimpiát.
Elég szomorú, hogy ez megtörténhet. Vessük el az olimpia ötletét, ha nem tudjuk jól megcsinálni! De ne azért, mert valakiknek a pillanatnyi politikai érdeke ezt kívánja.
A Bors akkoriban több közéleti szereplőt is megkérdezett, akik nem merték vállalni a véleményüket, állítólag féltették az állásukat, rettegtek attól, hogy a rajongóik elfordulnak tőlük, vagy nem hívják őket többet televíziós show-műsorokba.
Mert akkor ott tartottunk, hogy ha szereted az olimpiát, akkor fideszes vagy, ha nem, akkor ellenzéki. Lehet, néha okosabb hallgatni, de bizonyos esetekben, mint például ez, meg kell szólalni. Én 1992-ben jártam először olimpián, és mindenkinek azt kívánom, hogy életében egyszer jusson el egyre. Nem a sportesemények miatt, hanem mert ott jöttem rá, hogy határok, politika, ellenzék mind csupán kreáció és manipuláció. Ezzel szemben felemelő, amikor ott az egész világ, zászlókkal, békében, egyetértésben. Akkor jössz rá, hogy az emberek alapvetően egyformák mindenhol: békében, szeretetben akarnak élni. Ha Magyarországon lenne olimpia, mindezt sokan itthon is megtapasztalhatnák.
Ahogy azt is, mennyibe kerül.
Az más tészta.
Ketté lehet ezt választani?
Aki aznap jól érzi magát egy eseményen és csillogó szemmel jön ki róla, annak ez akkor és ott nem számít. Ugyanakkor, ha nem épül fel egy kórház, nyilván belegondol az okába. Ezért mondom: olimpiapárti vagyok, de nem mindenáron.
A sport marad az életében: a TV2 csoporthoz tartozó Spíler2-nek is elkezdett dolgozni. De a sportcsatorna csak néhány körzetben fogható.
Bekerül majd a nagy szolgáltatók csomagjaiba, idő kérdése, előbb-utóbb megegyezünk. Igaz, addig engem állítanak meg az utcán, hogy miért nincs odahaza Spíler2? Nekem meg fogalmam sincs.
Miért vállalta be?
Ott sem a csatornához szerződtem, csak a BL-műsorokban veszek részt. Nem fordulhat elő, hogy mondjuk lengőtekére osztanak be, nekem pedig csinálni kell, ha akarom, ha nem.
Meg tudná csinálni.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
