A múlt hét elején vitát indított az Emmi rendeletmódosító előterjesztése, miszerint a társadalmi nemek tanulmánya mesterszakot meg kell szüntetni. Hétfőn a KDNP-s Hollik István a Hír TV vendégeként újfent demonstrálta azt, amire korábban még a jobboldali-konzervatív lapszerkesztő, Bencsik Gábor is felhívta a figyelmet: a kormánynak a társadalmi nemek tudománya, azaz a gender studies mibenlétéről fogalma sincs.
Legmarkánsabban ez akkor bizonyosodott be, amikor Hollik a következőképpen érvelt: „hogyha vannak társadalmi nemek, akkor ezek szerint kell lennie mondjuk társadalmi kornak is. Tehát hogy nem az a lényeg, hogy én mennyi éves vagyok, hanem az, hogy én mennyinek gondolom magam. Ez nonszensz, tehát ellentmond a józan ész törvényeinek, a természet törvényeinek.”
Ez a kijelentés alapvető tájékozatlanságról árulkodik:
A társadalmi nemek tanulmánya, a gender studies elsősorban ezekkel foglalkozik, nem pedig vélt vagy valós LMBTQ jogi törekvésekkel. Követve az évtizedekre visszanyúló külföldi, és az utóbbi két-három évben hazánkban is elharapózott genderpánik (vagy ha úgy tetszik, „gendervita”) alakulását, világossá válik, hogy minden félreértés gyökere e két fogalom: gender és gender identity, azaz társadalmi nem és nemi identitás összemosása.
Emellett ráadásul, ahogy Perintfalvi Rita katolikus teológus kimutatja A genderellenes kultúrharc valódi arca című tanulmányában, a gender tudományos fogalmát ideológiai alapon támadók nem a tudomány művelőinek szakmai publikációiból, hanem a német ultrakonzervatív publicista, Gabriele Kuby műveiből tájékozódnak.
A teológus végzettséggel nem rendelkező, ám az egyházakat (is) befolyásolni igyekvő, a „genderideológia” örvén zajló globális összeesküvést vizionáló Kuby írásai a magyar katolikus körökben sem ismeretlenek, és a KDNP honlapjáról ingyen letölthetők. A Kuby állításait kritizáló és a gender fogalmához árnyaltabban közelítő morálteológiai tanulmányok (melyekből Perintfalvi közel százat felsorol, és ez még csak a német nyelvű szakirodalom) viszont sajnos nem – valószínűleg ezért jelenti ki ilyen magabiztosan Hollik, hogy a társadalmi nemek „gondolata” a keresztény értékekkel nem egyeztethető össze.
Hasonlóan Hollik álláspontjához, Novák Katalin államtitkár és Fidesz-alelnök korábban azt nyilatkozta, hogy ő „nem hisz a társadalmi nemekben”, szerinte „biológiai nemek vannak”. Csakhogy, egyrészt,
Társadalmi neme mindenkinek van (Hollik Istvánnak és Novák Katalinnak is), hiszen – elég egy kis pszichológiát tanulmányozni – mindenki részesült nemi szocializációban, és mindenki felé támaszt nemiszerep-elvárásokat a környezete. A társadalmi nem (gender) ugyanis, ahogy a nevében is benne van, a társadalmi nemi szerepek, (kívülről jövő) nemiszerep-elvárások és nemi sztereotípiák összessége.
Fotó: Mohai Balázs / MTI
Másrészt a társadalmi nemek tanulmánya egyáltalán nem tagadja a biológiai nemek létét, hanem kifejezetten számol velük: arra mutat rá, hogy a társadalmi nemiszerep-elvárások ráépülnek a biológiai nemünkre. Azaz, már születéstől fogva (sőt már a várandósság alatt!) más tulajdonságokkal ruháznak fel egy kislányt és egy kisfiút, és más viselkedésformákat tartanak dicséretesnek esetükben. A társadalmi nemiszerep-elvárásokat az iskola, a média, a populáris kultúra és nem utolsósorban a kormány is közvetíti, és a nemek ebből fakadóan kialakult helyzetének jelentős társadalmi, kulturális és gazdasági következményei vannak. A szülés után munkába visszatérés nehézségeit még Novák Katalin is többször elismerte, és a gondoskodási krízis létezését is csak szemellenzővel lehet tagadni – ezek, ahogy az ELTE legutóbbi sajtónyilatkozatában leszögezte, a társadalmi nemek tanulmányának központi témái.
Hozzáértők mondják, hogy ez nem is tudomány
– állította továbbá Hollik. Bárkik legyenek is e „hozzáértők”, az, amit mondanak, nem más, mint a Harvardon, Oxfordban, a Sorbonne-on, a Leuven-i Katolikus Egyetemen vagy a 444.hu értesülése szerint Magyarországra nemrégiben meghívott indianai Notre Dame katolikus egyetemen folyó munka bírálata. A marxizmus-leninizmushoz való gyakori hasonlítás egyebek mellett azzal cáfolható, hogy az államszocializmus idején más tudományos megközelítéseket nem, vagy csak igen korlátozottan lehetett oktatni, a társadalmi nemek tanulmánya viszont nem lép fel hasonló, kizárólagosságra vonatkozó igénnyel. Arról nem is beszélve, hogy a társadalmi nemek tanulmánya képzés kifejezetten szorgalmazza, hogy a hallgatók a felvetett témákat maguk is továbbgondolják és azokról saját véleményt alakítsanak ki.
Hollik ugyanebben a nyilatkozatában a „liberális ideológiához” is köti a társadalmi nemek tanulmányát. Ezzel kapcsolatban két költői kérdésem van:
- csak a marxizmus és a liberalizmus (meg persze a gender) ideológia, a nemzeti konzervativizmus viszont, a kereszténységről nem is beszélve, maga a megtestesült objektivitás?
- Mennyire hiteles egy olyan érvelés, amely a liberalizmust és a szélsőbalt felcserélhetőnek tekinti?
Ami pedig a munkaerő-piaci elhelyezkedési lehetőségeket illeti, Pető Andrea történész, az MTA doktora a következőt írja: „A Közép-Európai Egyetemen 2006 óta 139 diák végzett az angol nyelvű [gender studies] szakon. A múlt évi tanszéki értékelésre állítottuk össze a jelentést, melyből kiderült, hogy milyen remekül helyt álltak a végzett diákjaink: egyetemi tanárok, filmrendezők, fordítók, szakértők, szakpolitikusok, sok nyelvre lefordított írók, trénerek, vállalkozók, pénzügyi elemzők, újságírók, főszerkesztők, tanácsnokok, könyvelők, kampánymenedzserek, tudományos kutatók lettek belőlük.”
Fotó: Balogh Zoltán / MTI
Nézzük most meg az érem másik oldalát, a nemi identitást. A nemi identitásról szintén elmondható, hogy mindenkinek van (Kövér László például nagyon félti a sajátját), hiszen mindenki azonosul a nemével és azt magáénak érzi. A nemi identitásra a társadalmi nemiszerep-elvárások hatással vannak (az által, hogy a nőies illetve férfias viselkedésre vonatkozó hiedelmeket és elvárásokat a magunkénak érezzük, vagy éppen énidegennek tartjuk és elutasítjuk), viszont azokkal nem azonos. A társadalmi nemiszerep-elvárások (még ha életünk során kisebb-nagyobb mértékben internalizáljuk is őket) külső behatások,
ezért is téves a két fogalmat összemosni.
A hátrányos helyzetű társadalmi csoportok: jelen esetben nők és LMBTQ emberek egymás ellen fordítása régi hatalmi taktika. Ezért alkalmazzák a „genderideológia” ellen ágáló fundamentalisták a „trójai faló”, illetve a „dominóelv” alapú érvelést, amely szerint a nők és a férfiak egyenlőségét elősegítő intézkedések elkerülhetetlenül szélsőséges, sőt gyakran egyáltalán nem is létező (!) LMBTQ törekvések megvalósulásához vezetnek. (Ezt a fajta spekulatív érvelést előszeretettel használták annak idején a nők szavazati joga ellen is.) Ennek egy emlékezetes példája a közelmúltból: a kormányközeli (és a Facebookon mindössze 250 ember által követett) Emberi Méltóság Központ többek közt azon az alapon tiltakozott az Európa Tanács bántalmazott nőket védő és a külföldi jó gyakorlatokat összegző dokumentuma, az Isztambuli Egyezmény hazai törvénybe iktatása ellen, hogy annak hatására majd a gyerekeknek az iskolában „nemi átalakító műtétekről” kell tanulniuk. Ehhez képest a valóság az, hogy az Isztambuli Egyezmény – az ENSZ nőjogi egyezményéhez (CEDAW), ami a magyar jogrend része – a nemek egyenlőségének és az erőszakmentes konfliktuskezelésnek a beemelését írná elő az oktatásban, a homoszexuálisok és a transzneműek jogaival nem foglalkozik. Ráadásul az említett törekvés sehol sincs érvényben: még az LMBTQ érzékenyítő programoknak sem része a nemi átmenet orvosi vetületeiben való elmélyedés.
E csúsztatások forrásának keresésekor ismét Gabriele Kuby-hoz találunk vissza, aki katolikus-konzervatív körökben rendkívül népszerű, A nemek forradalma című könyvében azt írja, hogy a „genderideológia” szerint „mindenkinek – már az iskolás gyereknek is – lehetőséget kell adni, hogy szabadon válasszon, hogy férfi vagy nő szeretne-e lenni, és identitását melegként, leszbikusként, biszexuálisként, transzszexuálisként vagy valami más egyébként akarja-e meghatározni”.
Innen ered az a kormány által is kritikátlanul elfogadott téves elképzelés, miszerint a társadalmi nemek tanulmánya a nem és a szexuális irányultság szabad megválasztásáról szól. Ehhez az összemosáshoz egyébként magukat progresszívnek gondoló hírportálok is akarva-akaratlanul hozzájárultak, amikor a „genderszak” megszüntetéséről szóló híreket a kiemelt pánikkeltő erővel bíró gendersemleges wc-ikonokkal illusztrálták.
A valóság mindehhez képest az, hogy
Senki sem választja ugyanis, hogy azonos neműekhez vonzódjon, vagy hogy nemi diszfóriával szülessen (azaz leküzdhetetlenül idegennek érezze teste nemi jellegzetességeit), és a nemi „átalakító” beavatkozások indokolatlan, önkényes alkalmazását sem szorgalmazza senki. Ezért is logikátlan a „genderideológia” üldözése közepette a John Money szexológus által (félre)kezelt David Reimer esetét elővenni, ahogy pedig az gyakran megtörténik. A lányként felnevelt kisfiúnak nem volt nemi diszfóriája; az ötletet, hogy az ellenkező nem tagjaként neveljék, egy orvosi műhiba, a péniszen okozott súlyos sérülés inspirálta. Nem csoda, hogy a kísérlet, ami az emberi jogok súlyos megsértése volt, nem sikerült, és Reimer egyre erőteljesebben tiltakozott ellene: tragédiáját éppen az okozta, hogy mások kívülről próbálták a nemét meghatározni, és nem voltak tekintettel az ő nemi identitására.
Gabriele Kuby is tévúton jár és a tudomány mai állását, a pszichológia jelen állásfoglalását igyekszik felülírni, amikor a fent idézett művében azt terjeszti, hogy a homoszexualitás és a transzneműség „kezelhető”, pszichoterápiával visszafordítható. Homoszexuálisok és transzneműek, tetszik, nem tetszik, eddig is léteztek (a kereszténydemokrata Magyarországon, sőt még a határon túli magyarok között is), jóval a „gender” fogalmának megalkotása előtt is léteztek és – újabb szomorú hírt vagyok kénytelen közölni – létszámukat a kormány téves elképzelése szerint róluk szóló, netán egyenesen őket kinevelő „genderszak” megtartása vagy beszüntetése semmilyen irányban nem fogja befolyásolni.
Jó úton jár, aki most arra gondol, hogy ez olyan evidens, hogy valószínűleg a kormány is tudja. Ami az Isztambuli Egyezmény elkaszálásakor történt, és ami történik most, a gender studies képzés beszántásakor is, nem más, mint az, hogy a „gender” ellen ideológiai alapon érvelők a társadalomban mélyen gyökerező (homo- és) transzfóbiát vetik be a nemek egyenlősége ellen.
Hogy miért alkalmazzák ezt a stratégiát? Valószínűleg azért, mert a feminizmus bizonyos alapvetései ma már jóval elfogadottabbak, mint (a médiában ráadásul gyakran csúsztatva, külföldi szélsőséges eseteket kiragadva tárgyalt) LMBTQ törekvések. Azaz, nő és férfi egyenlőségének gondolatától valószínűleg jóval kevesebben ijednek meg, mint az ördögként falra festett, szikével és hormoninjekcióval kisgyerekeket kergető androgün genderszörnytől. Érdemes résen lenni és tudatosítani, hogy a „gender” ellen vívott szent háború miről szól valójában: arról (és ebben nagy gyakorlata van a kormánynak), hogy egy sematizált, nagyobb részt fiktív ellenségkép gyártásával a közbeszédet a valódi társadalmi problémákról eltérítse, és az állampolgárokat, jelen esetben a nőket – többek közt helyzetük tudományos vizsgálatának és az erről szóló, tudományos igényű párbeszédnek az ellehetetlenítésével – a helyükön tartsa.
Kiemelt kép: Máthé Zoltán / MTI
