„Csak azt add nekem, amit nem tudsz a házadnál!” – ez a mai est mottója, amit senki nem ért, de mindenkit izgat. A századfordulós Auguszt-ház mediterrán zártkertjébe fakazettás, rózsaablakos kapun át visz az út. Kívül szimpla szürke ház, belül vintázsromantika kalitkával, fagalambbal, ikeás mécsestartóval. Itt tartják a pécsi Gombolyító Terápiás Műhely felnőtt meseestjeit, hónapról hónapra.
Az est előtti beszélgetésen a műhely egyik alapító-pszichológusától megtudom, mi a meseterápia lényege.
A pszichológia használja a mesét, a történetmondást a gyógyításban – mondja Standovár Ágnes klinikai-szakpszichológus, a Gombolyító egyik alapítója, a Mosoly Alapítvány munkatársa, klinikai Metamorphoses® meseterapeuta.
Ha elakadunk az életben, eluralkodik a káosz. Kell egy kulcstörténet, ami hozzásegít a belső rendeződésünkhöz, mintát ad, mint egy sablon. Ráteszem az adott élethelyzetre és látszik, hol nem illeszkedik a kettő. Segít megtalálni az egyéni belső rendet, ami átível egészségen, normalitáson.
A népmese bölcseleti szöveg, ami alapvető tudást hordoz az életről – így Ági.
„Belső folyamatokról mesél, melyek segítenek életkríziseink feloldásában. A Mosoly Alapítványnál végzett munkám során mese- és művészetterápiás foglalkozásokat tartok a pécsi klinika gyermek- és ifjúságpszichiátriai osztályán. Amikor a gyerekekkel dolgozunk, legtöbbször nem a krízist kiváltó okon van a hangsúly, hanem a megoldóképesség hiányán. Régen az idősek átadták a mesékbe sűrített tapasztalataikat a fiataloknak, így könnyebben felkészültek az élet nehézségeire; tudták, mit kell tenni szerelmi csalódás, gyermekáldás, gyász esetén. Ez a tudás mára nehezen hozzáférhető, ebben segít a meseterápia. A felnőttek is kerülnek útvesztőbe, minta híján elakadunk. Gyakran nem tudunk elköteleződni, nehezen választunk párt, nem találjuk a hivatásunkat, ám a megfelelő mese megtalálása és kibontása elmozdíthat a holtpontról. Látni kell magunkat a mesében, és azt, hogy az adott mesei helyszínen mi a hős feladata, hogyan tud fejlődni, továbblépni. Mást jelent, ha a hősnek új képességet kell megszerezni, ha meglévő erőforrásait kell mozgósítani, megint mást, ha ki kell vakarni a táltost a szarból, vagy az a dolga, hogy útnak induljon.”
Kezdődik a meseest, a résztvevők körben ülnek, mentás limonádét, capuccinót, bort szopogat mindenki. Szembetűnő a nemek aránya közti különbség – szakajtónyi nőre két férfi jut.
Az est mai történetét Holcsik Erzsébet szakpszichológus, a Gombolyító másik alapítója mondja. Böbe gyertyával tüzet idéz a mesemondók emlékére, körbejár a varázshangú keleti hangszer, a koshi, és mást sem akarunk, csak csudás történeteket hallgatni manókról meg erdei tündérekről.
Disney-n és Sebaj Tóbiáson szocializálódott elmém fellélegzik, amikor megtudom, hogy a meseterápia kizárólag a nép ajkán keletkezett történetekkel operál.
A mai mese címe: A kicsi dió. Főszerepben a szegény ember, a kenyér meg az ördög. A paraszt nem tudja etetni szekérderéknyi gyerekét, elmegy szerencsét próbálni, találkozik az ember képébe bújt ördöggel, aki bőséget adó diót nyom a kezébe, egy feltétellel, ha odaadja azt, amiről nem tud a házában. Az alku megköttetik, az asszony kiborul, mivel az ura nem tudta, hogy várandós, a gyermek az ördögé. Két segítőkész vándor és egy vekni kenyér végül megmenti a helyzetet. Dióhéjban ennyi.
Böbe meséjét sűrű csend követi, az est résztvevőinek arcán látszanak a történethallgatási transz jelei, mindenki befelé figyel. Csak a távoli harangzúgás hallatszik, amit a Gombolyító harmadik alapítójának, Alföldi Linda pszichológusnak a kérdése tör meg: „Milyen élethelyzetben kerülhet sor a rossz típusú alkura?
Sorra jönnek a válaszok. „Frusztrált.” „Elkeseredett.” „Először baromi előnyösnek tűnt.”
„Különös, hogy a szegény embernek nem kellett betartani az ígéretét, mert a két vándor segített. Mitől lesz valakinek ekkora szerencséje?” – kérdezi a mellettem ülő negyvenes családanya. „Honnan tudták, hogy segítségre van szükség?” – így egy másik.
Nehezen tudjuk elengedni felnőtt énünket, van, aki szerint fura, hogy ennyi éhes szájat kellett etetni, hiszen fogamzásgátlás is van a világon. „Mi lehetett volna még, amiről nem tud, és odaadhatta volna?” – kérdezi Böbe. – „Hát, a jövő.”
Na, kezdünk bemelegedni. „Mintha a jövőt adta volna el a jelenért” – teszi hozzá Ágnes.
„És mi van a régi logikával, hogy három kívánságból kettő elmegy pénzre, paripára, harmadiknak meg legyen még három kívánság? Kérhette volna a diótól, hogy az ördög takarodjon a fenébe” – vicceskedik Gábor, az egyik résztvevő.
Amíg a nők a racionalitás macskakövén tipegnek vagy a lélek bugyraiban turkálnak, a férfiak feszültségoldásként poénkodnak. Lazul a közönség, változik a fókusz, előjön belőlünk a gyerek.
Az est előtti beszélgetésen Ágnes azt mondja, mindenki megtalálja a mesében azt a részt, amihez kapcsolódni tud, ami megérinti őt. Eleinte kételkedem benne, hogyan tudnám beleélni magam egy olyan történetbe, ahol a családfő annyira töketlen, hogy még a gyerekeit sem képes jóllakatni. Aztán, amikor a meséről való közös gondolkodás során ahhoz a részhez érünk, hogy a férj nem tud felesége másállapotáról, na, akkor máris megvan az egyezés. Egyelőre még csak a feszültséget érzem, de amikor Böbe arról beszél, fontos megnézni, mi zavar minket a mesében, előtör belőlem a tűzokádó feminista: „Engem az zavar, hogy sok gyerek született a családban, a férj mégsem vette észre, hogy a felesége terhes, nem figyelt rá eléggé. Ha az ember a saját házában nem tud egy ilyen fontos dologról, az sokat elmond kettejük kapcsolatáról.”
Szóval beigazolódik az állítás, miszerint a terápián résztvevő az ismerős sérelemre kapja fel a fejét, a mese azon része szól neki, ami kapcsolódik az életútjához.
„Miért diót kapott, miért nem egy zsák aranyat?” – hangzik a kérdés, amire nem jön válasz.
Nem bírom a csendet, ezért benyögöm:
A dió maga a remény.
Van, aki szerint a dió az agy, a gondolkodás, más szerint olyan, mint egy modern kütyü, amit reflexszerűen fogdosunk. „A dió a termékenység szimbóluma is” – mondja Böbe. Szegedi néprajzosként elsüllyedek. Kínkeservvel próbáljuk megérteni azt a jelképrendszert, amit régen egy karon ülő csecsemő is értett.
„Nekünk maradt Aladdin meg a csodalámpa” – mondja Gábor.
Hétévesen a Holle anyó-sztorit olvastam először egyedül, amikor most megtudom, hogy a kedves lány azért vágja meg magát az orsóval, hogy kiszabaduljon addigi örömtelen életéből és végre történjen valami, hályog hullik le a szememről.
„Nem csak éheztek, más hiányállapotban is szenvedhetett a kapcsolat – mondja Böbe. – A történet helyszínei nem külső, belső helyszínek. A nélkülözés párkapcsolatra, gyerekre is utalhat. Nincs jövőképem, ez se működik, az se működik, csak nyüzsög a sok probléma.”
Erre mondja Csernus, hogy amíg nem változtatsz a poklodon, nem vagy elég szarul. A szegény ember nem várt csodát, mégis azt kapott, jutalmul, hogy ki mert lépni a saját nyomorából. A két vándor megmondta, rakjon ki egy vekni kenyeret az ablakba, az majd elűzi az ördögöt, és úgy is lett. Lassan közelebb kerülünk a mese valódi értelméhez.
„Krízishelyzetben sokszor megjelenik az ördög ember képében, nem?” – kérdezi Böbe. A mondat megáll a levegőben, fejben mindenki a saját története után kutat.
Rohanunk be a társkeresés sűrű, sötét erdejébe. Így van ez, ha egynél több nő beszélget. „Ha valaki nagyon szeretne párt, hajlamos a lemondásra, például nem kell, hogy magas legyen, vagy kék szemű” – vetődik fel. „Lemondok a jövőmről, céljaimról, csak hogy kielégüljön a szükség.” „Van olyan sztori, amikor a túlélésre játszunk.”
„S ha az ördög álruha nélkül jött volna patával meg vasvillával, akkor nem ment volna bele az alkuba?” – teszi fel a kérdést Gábor. „Az én szegény emberem belement volna” – mondja egy nő elgondolkodva.
Arról kezdünk beszélni, mi van, ha a párkapcsolatban feladunk egy„belső gyereket”. Már köszörülöm a torkom, ropogtatom az ujjaimat, és megmondom a tutit: elveszítjük önmagunkat.
Egymás szavába vágunk.
– A kiteljesedés lehetősége veszik el általa.
– Ha egyszer elvész, mikor jön vissza?
– Ahhoz, hogy ne kössünk méltatlan alkut, erő és tartás kell – mondom.
– Másik lehetőség mi lett volna? – kérdezi Böbe.
– Hogy köszönöm, megoldom magam. A végsőkig küzd, nem adja meg magát az első jöttmentnek – hiába, megint előjött belőlem a tűzokádó.
– De hát nem megy segítő nélkül – mondja egy nő.
A mese azt mutatja meg, mihez kezdj, ha már belementél. Ha eladtad magad az ördögnek. Amikor a személyes belső munka zajlik a mesével, eljutsz oda, hogy már látod magad a történetben, ahogy világossá válik az is, mi a kiút a szorult helyzetből. Akkor már nem azon kell gondolkodni, hogy milyen nehéz gyerekkorod volt, hanem cselekedni kell: levágni a sárkány fejét, megnézni, mi a kardod, mi az az eszköz, amivel a helyzetet egy csapásra megszüntetheted. Lehet, hogy láthatatlanná tevő köpönyeget kell felvenni, vagy segítőt hívni
– mondja Ági.
Igaza van, a rossz döntésen való kesergés helyett a jelenre kell koncentrálni. Egy mesehősnek különben sincsen múltja, a jelenben él. És milyen igaza van.
Rátérünk a két öreg segítő szerepére. Kaptak a szegény embertől szállást, cserébe segítettek rajta. Felidézték azt a régi állapotot, amiben ő volt hajdanán. Így tudott ő is diót adni.
– Kik lehetnek ők? – kérdi Böbe.
– Segítők, szülő, család, akik utánunk nyúlnak – válaszoljuk egyetértésben, de Böbe kérdéséből érezzük, hogy itt még nem állhatunk meg.
– Belülről?
– Lelkiismeret. Bölcsesség. Tapasztalat. Tudás. A szegény ember felnőtt.
Végre megérkeztünk a kenyérhez! – kiáltja mindenki.
Íme a Kenyér-monológból egy részlet, hogy megértsük, mire ez a nagy lelkesedés:
„Éjfél felé megjelent az ördög és bekiabált: na, te, szegény ember, jöttem, hogy elvigyem a jussomat. Mindenki aludt, de a kenyér válaszolt: várj egy kicsit, én is eleget vártam. Búzaszemként földbe raktak, vártam, hogy kiszedjenek, várakozzál most te is. Lassan nőttem, éles vassal nekem estek, de tűrnöm kellett, tűrjél most te is. Szétszórtak, lovak tapódtak rajtam, de tűrnöm kellett, tűrjél most te is. Zsákba gyömöszöltek, malomba vittek, két nehéz kő közé gyömöszköltek, szenvedtem, tűrtem, szenvedjél, tűrjél most te is…”
Mire befejezi a kenyér, felkel a Nap – az ördögnek megszűnt a hatalma az ember felett.
– Mit csinál a kenyér? – kérdi Böbe.
– Megmenti a gyereket – válaszol a csoport egyik tagja.
– Mit mesél a kenyér? – folytatja a kérdezést Böbe.
– Az életét, amíg búzaszemből kenyérré érett. A változást szenvedésnek élte meg, de ez vérrel-verejtékkel megszerzett fejlődés. A kenyér kimondja a súlyos szavakat: szenvedtem, vártam, tűrtem. Mint egy terápián.
Egy másik résztvevő így értelmezi az üzenetet:
– Eljön a kísértés ördög képében, de a kenyér elűzi. Tudom, ki vagyok, mennyit bírok és ki tudom magamból adni.
– Mitől van a kenyérnek nagyobb ereje?
– Hát ettől…
A Nap lement, a poharak kiürültek, a mese véget ért. A zárókörben kiderül, van, aki a mese ösztönvilágát viszi haza, van, aki a mélyebb rétegeit nyitó kulcsot, és van, aki diót.
Gyerekké lettem, miközben hallgattam a mesét. Nagyon fájt kenyérnek lenni, de jó is volt kenyérnek lenni. Aki nem hiszi, járjon utána.
