Nemrég megírtuk, hogy Fazekas Sándor a népszokások szerint a pocakján keresztül közelíti meg a nagy társadalmi változásokat, és Németh Szilárd csepeli fórumán így írta le a migráció következményeit:
Rovart egyáltalán nem eszik a magyar ember. De hogyha ezt az értékrendet, ami a keresztény Európa értékrendje, föllazítják, elavult, üldözendő, van helyette más: ilyen másság, olyan másság. Étkezésben is, az ember elveszíti az igazodási pontot. Mert még akik nem vallásgyakorlók, nem templomba járók, azok is a keresztény kultúrkör szabályai szerint élnek, élünk. Mert tudjuk, hogy mi az, hogy húsvét, mi az, hogy karácsony, mi az, hogy vasárnap, mikor van reggeli, ebéd és vacsora, de más kultúrákban ez teljesen máshogy van. És ez a kultúrkör szabályozza azt is, hogy mit eszünk meg. Mondjuk a mohamedán nem eszi meg a disznóhúst, a keresztények pedig elfogyasztják a disznóhúst. Ha jól meg van tisztítva, jól van tartva a disznó, akkor elfogyasztjuk. Ez nem mindenhol törvényszerű, más népeknek más szokásaik vannak, ezt tartsuk tiszteletben.
Szerencsére a keresztény Európának van egy referenciafüzete, Bibliának hívják, amely választ tud adni ehhez hasonló, a vallás és a gasztronómia határterületein fekvő kérdésekre. És választ is ad, ahogy arra a klasszikus értelemben is írástudó Balavány György kollégánk felhívta a figyelmünket.
Máté evangéliumának harmadik fejezete ugyanis az alábbiakat állítja Keresztelő Jánosról (aki Ézsaiás mintájára épp a pusztába kiáltott):
Ennek a Jánosnak a ruhája pedig teveszőrből vala, és bőröv vala a dereka körül, elesége pedig sáska és erdei méz.
(Károli Gáspár fordítása). A sáska egyébként rovar, úgy érzem, ezt még érdemes megjegyezni.
