Közélet a világ egy fura hely

Évtizedes lánctalpas teherautókkal is járják még az oroszok az Antarktisz végtelen hómezőit

A Szovjetunió fennállásának derekán született gépek leharcoltak bár, de ma is ellenállnak a zord körülményeknek.

A Szovjetunió, illetve Oroszország szürreális mindennapjaival és történelmének furcsa epizódjaival mindig képben lévő English Russia néhány nappal ezelőtt furcsa képeket tett közzé: a Déli-sarkkörön belül ma is kitűnően működő, egykor szovjet kutatók egész sorát látó lánctalpas teherautókat, melyek nem csak a különböző állomások közti eljutást tették lehetővé, de az expedíciókon és hosszabb utakon akár közel teljes értékű otthonként is szolgáltak.

A T-54 tank és a Magyar Néphadseregben is rendszeresített AT-T nehéztüzérségi vontató találkozásából a harkivi gépgyárban megszületett Karkovcsankák 1959 decemberében érkeztek meg az Antarktiszra, rövidesen pedig utasai elérték velük a Déli-sarkot.

Azóta közel hatvan év telt el, de a közel ezer lóerős, harmincöt tonnás monstrumok még ma is működnek. A kis konyhával, sütővel, vécével és legtöbbször hat-nyolc fekhellyel rendelkező jáművekből 1969-ben egy második, önálló generátorral, illetve fejlettebb illemhellyel ellátott generáció is készült, melyek 1975-ben jutottak el a legdélebbi földrészre. A még működő, fiatalabb járművek így már 42, az idősebb darabok pedig 58 éve próbálnak meg helytállni a viharoknak és a nem ritkán mínusz hetvenöt fokos hidegnek.

A jobb szélső autóról az Antarktiszra szállítása előtt készült fotón jól látszik, honnan jutott el az a mai állapotába:

Az ajtók és az ablakok gumiszigetelése természetesen már rég a múlté, de a szovjet monstrum még mindezek nélkül is meglepően kevés havat enged az utastérbe.

A kopottságuk miatt kívülről már-már egy Mad Max-film tetszőleges autójára emlékeztető csodák belső terükben sem barátságosabbak – a kopott fémfelületeket látva sokkal inkább asszociálunk egy rég elhagyatott szovjet kísérleti laborra, mint egy ma is használható járműtípus már jó eséllyel csak alkatrész-utánpótlásként használt darabjára:

A képek elkészítése sem volt könnyű – egy blogon a gépeket meglátogató csoport tagjai maguk meséltek a körülményekről:

“A fenti kép (a cikk legfelső fotója a három hólepte járművel) mínusz hetvenöt fokban készült. Az EOS 600D-m negyven percen át bírta volna ezt a hideget, a fotós azonban addig sem. Így születtek a képek: a fényképezőgépet a melegben kellett bekapcsolni – a kinti hidegben ugyanis ugyanez nem sikerült volna –, majd a fotós elsétált a helyszínre. A fotóállvány nem volt túl hosszú ideig használható, hiszen a lábakat tartó szorítói ilyen hidegben egyszerűen elengedtek. Az állványfej tíz perc alatt fagyott rá a kamerára, onnan kezdve pedig csak együtt lehetett őket mozgatni. Az esti képek helyszínét egy zseblámpával világították be, a fényképezés közben pedig a fotós nem fújhatta ki a levegőt, hiszen az azonnal ráfagyott volna a lencsére. Az exponálást a kesztyűk is nehezítették, hiszen azokkal a kézen képtelenség volt lenyomni a gombokat, így időről időre le kellett őket venni, megkockáztatva a fagyási sérüléseket. Közel fél óra után a fotós és a felszerelés újra a melegben volt: az akkumulátort és a memóriakártyát eltávolították a gépből, a vázat magát pedig egy vákuumtáskába helyezték, különben a hirtelen nedvesebb levegő kicsapódott volna rajta, megrongálva az érzékeny részeket.”

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik