Az elmúlt hetekben sokat hallhattunk a 3-as metró akadálymentesítéséről, pontosabban arról a küzdelemről, amelyet civilek és ellenzéki pártok folytatnak, hogy a metró valamennyi állomását akadálymentesítsék.
Az alábbi eset – amelyet Anikó írt le nekünk – ugyan nem a 3-as, hanem a 2-es metró vonalán történt, de kiválóan érzékelteti, mennyire fontos, hogy a budapesti metróhálózat teljesen akadálymentes legyen. Igen, ez azt jelenti, hogy a 3-as metró teljes akadálymentesítésén felül a 2-es vonalon is ki kellene építeni a megfelelő infrastruktúrát.
Az eset 2017 végén történt meg velem. A szokásos városi forgatagban sietős léptekkel mentem az Astoriánál a metróhoz. Mint mindenki, én is gondolataimba merülve, rutinos mozdulatokkal tettem a dolgom: jegy elő, lyukasztás, köszönés az ellenőrnek (naná, hogy viszonzás nincs), tovább haladás a mozgólépcsőhöz.
Ekkor egy kéz ragadta meg a karomat, kétségbe esve. Az ijedség után a meglepődés jött. Ugyanis a kézhez egy fiatal, szép, mondhatni modell külsejű lány tartozott. Az urbánus beidegződés működésbe lépett: vajon mit akar? Részeg? Drogos? Hittérítő? De a helyzet mégis megállásra késztetett.
– Segítene lemenni a mozgólépcsőn? – kérdezte.
– Persze! De jöjjön nyugodtan, nem kell félni, nem olyan gyors – válaszoltam (mint utóbb kiderült, baromira idiótán).
– Nem félek, csak oxigénhiánnyal születtem és mozgássérült vagyok, a mozgólépcsőn nem érzem biztonságban magam.
Ekkor megmozdult és nyilvánvalóvá vált, hogy segítség nélkül tényleg leküzdhetetlen akadály számára az a kicseszett mozgólépcső. A térdei befordultak, imbolygó, bizonytalan léptekkel haladt mellettem, erősen szorítva a karomat. Én meg abban a pillanatban megsemmisültem; a szégyenérzet, a sajnálat és a mérhetetlen düh, felháborodás kavargott bennem.
– Mióta állsz itt? – kérdeztem tegezésre váltva, mivel kiderült hogy 24 éves, a gyerekeim kortársa (na, ez sem segített a lelkivilágomon)
– Elég régóta, sokan elmentek mellettem – úgy mondta, mint akinek a mindennapi rutinjához tartozik ez a közlekedési tortúra, és tényleg.
– Merre mész? Rendben, elkísérlek, felmegyek veled a mozgólépcsőn – válaszoltam.
Megkönnyebbült, hálás mosoly volt a válasz. Útközben elmondta, hogy ha lenne lift, nem lenne problémája. Itt már kevésbé szofisztikált és finom gondolatok kavarogtak bennem, aki érzékeny a durvább szavakra, ne olvassa tovább!
A jó kurva anyját az összes döntéshozó illetékesnek, élükön a töketlen Tarlóssal! Nem hiszem el, hogy némi emberséggel, észszerű pénzátcsoportosítással, korrekt politikával nem lehetne megoldani Budapest (esetleg az egész ország) akadálymentes közlekedését.
Csak egy hónapra robbantanám ki alóluk a “jól megérdemelt” szolgálati autóikat. Szagoljanak bele ők is a nagy büdös valóságba. Jussanak el A-ból B-be úgy, mint a többi halandó polgár. Sőt, ha gerincet növesztenének és visszaadnák jogos tulajdonosának a rinocéroszbőrt a képükről, vállalnának olyan kihívást, hogy ők is beülnek a kerekesszékbe vagy bekötik a szemüket. Vagy mankót ragadnának felkötött lábbal (könnyebbség, csak az egyiket kéne) vagy kismama pocakot vennének fel, vagy babakocsit tolnának, stb., és ezekkel a nehezítésekkel vetnék bele magukat a Budapesti közlekedés forgatagába. Majd ezt követően hoznának döntéseket, tennének okos nyilatkozatokat a tömegközlekedés akadálymentesítésével kapcsolatban.
A történet és a véleményem jócskán zanzásított. Sokszor gondolok a lányra, hogy most vajon hol álldogál segítségre várva. Egy Stephen King idézet jutott róla eszembe: “A város valóban emberi testhez hasonlít, az emberi testhez képest azonban van egy komoly előnye: ha a feje rosszul működik, ki lehet cserélni.”
Kiemelt kép: Wikipedia/Christo
