Meredek utca kanyarog Salgótarjánban . Megy a magasba, föl a dombra, a valamikori munkáslakásokhoz. Az egyik kanyar után megállunk, kiszállunk, és belépünk egy mosókonyhába. Egy mosókonyhából kialakított huszonhét négyzetméteres lakásba.

A levegő dohos, a spájz a bejárattól jobbra található, összecsukható fotelágy van benne, amit a helyszűke miatt nem lehet teljesen kihúzni. A fiú huszonkét éves, és itt alszik a fűtetlen spájzban.

A nevét tavaly változtatta meg. Van róla dokument, bemutatja, a dátum rajta 2016. július 19. Korábbi nevét gyűlölte, még álmában is.

 

– Álmomban – mondja a fiú – minden éjjel leesek. Lezuhanok a tizedik emeletről, ahogy az Nórival történt Miskolcon, a Király utcában. Zuhanok, és arra ébredek, hogy a szívem rettenetesen ver. Nóri a testvérem volt, de csak kiskoromból emlékszem rá, mert mindannyiunkat állami gondozásba vettek. Azt mondták, azért, mert apánk, akit Szilvásinak hívtak, ivott és brutálisan viselkedett. A hasamon van például egy fehér heg. Egy késszúrás nyoma.

Mesélték, apánk anyánkat hason szúrta, egyszer előkerült a balta is… Anyánk aztán elvált, rólunk pedig végérvényesen lemondott. A miskolci gyermekvárosban, ahol nevelkedtem, azt mondták, anyánk sokat betegeskedett, meghalt. Ahogy apánk is. Máskor meg azt mondták, tévedés, mégsem haltak meg, de akkorra engemet már nem érdekeltek a családi körülmények.

Árvának tartottam magam, és gyűlöltem a nevemet. Tizenöt lehettem, amikor Nóri, az egyik lánytestvérem meg akart látogatni. 2010. május 13-án. Ő is állami gondozásban élt a gönci gyermekotthonban, úgy volt, hogy azon a napon találkozunk. Elszökött Göncről. Tizenhat volt, állítólag szeretett engem, én őt nem annyira, hiszen csak gyerekkorunkban láttuk egymást. Azt hallottam, hogy a találkozásunk előtti este a barátnőjével elment, föl a tizedik emeletre, egy férfihoz… Nem tudom megmondani, hány éves lehetett az a férfi, csak azt, hogy sok lányt vitt föl magához.

Prostikat. Kurvákat. És hogy Nóriék is ezért mehettek fel.

Csak aztán a barátnővel, azzal az állami gondozott Évával összevesztek, dulakodtak, és… A barátnő a rendőröknek azt állította, Nóri véletlenül zuhant ki, vagy inkább leugrott, öngyilkos lett, aztán kiderült, hogy Éva szándékosan lökte le a tizedikről. Másnap bejött a gyermekvárosba a gyámom meg egy pszichológus, leültettek, és… Én meg azt hajtogattam, hagyjanak már békén, nem érdekel a dolog. Csak órák múlva fogtam fel, hogy Nóri nincs többé. Hogy elveszítettem az egyik testvéremet, akit másodjára láthattam volna az életemben, még akkor is, ha nem emlékeztem rá, és így szeretni sem tudtam. Megvolt a temetés, urnás, vittem virágot, aztán fölmentem a tizedik emeletre…

Látni akartam a helyet. A zuhanásról a Blikk is írt 2010. május 18-án… Én, Nóri, Bogi..i  Bogi, a másik testvérem is állami gondozott lett, jó pár évig ugyanazoknál a nevelőszülőknél voltunk, de mivel a nevelőapa ivott, nem szerettem ott, inkább visszakértem magam a gyermekvárosba. Kapcsolatot Bogival nem tartok, számomra olyan mint egy idegen. Olyan, mintha a világon senkim nem is lenne.

– Barátnője volt már?

– A lányok mindig becsapják az embert. Van, aki a pénzre megy, van, aki a szexre. Nem szeretem elmondani, hogy állami gondozott voltam. Titkolom. Egy idő után persze mindegyik lány megkérdezi: „És hol vannak a szüleid?” És ezzel le is buktam, mert hát hol vannak? Azt se szoktam elmondani, hogy egy valamikori mosókonyhában élek a fogadott nevelőapámmal. Mert akkor meg azt kérdezik: „És a nevelőanyukád hol van?” De hát nekem olyanom sincs, csak Karcsi.

Amikor már a neved sem a tiéd

A lakás egyszobás. A fotelágyból rálátunk a konyhára, ami egyben a fürdőszoba is. Ha beleállunk a kádba, akkor a tűzhelyet látjuk, mellette a hűtőt, amitől nem lehet kinyitni a tűzhely ajtaját. De a hűtőszekrény fölött van egy mikrosütő. A hűtő meg mosógép úgy lett, hogy Karcsi és Iván kifestettek egy lakást, és a tulaj ezekkel fizetett.

Karcsi ötvenkilenc éves, az arca sápadt, mint a gyomorbetegeké, a nyaka és a bal lába érszűkületes, havi jövedelme 22 ezer 800 forint. Ül az ágyon, mellette horkol Molly, a kutya. Karcsi is állami gondozott volt.

– Az anyámról csak egyetlen fénykép maradt, az apám meg nem vállalt föl engemet, és a rendes nevem sem Karcsi. Általános iskolás voltam, negyedik osztályos, amikor hozzám lépett egy tanár, és azt mondta, most jött ki a gyámhivatal értesítője,

mától nem Fehér a neved, hanem Mikó.

Nem, többé nem hívhatnak az anyád nevén.

– Zavarta?

– Mai napig. Mert mi közöm nekem a Mikó névhez, amit az állam talált ki azért, hogy legyen apám, apai nevem.

– De hogy hívták a valódi apját?

– Állítólag Lajos Gábornak, sosem találkoztam vele, fényképem sincs róla. Anyám állítólag szép asszony volt, meghalt fiatalon, nem tudom mikor, mert két-három évesen már nevelőszülőknél voltam, és ők mesélték, egy darabig bejárt a csecsemőotthonba, szoptatni, engem, aztán egy alkalommal mérget adott be.

– Megmérgezte? Egy csecsemőotthonban?

– Szerencsére észrevették, de közel tíz évig még gyógyszert kellett szednem, naponta háromszor… Nem tudom, anyámat elítélték-e, csak azt, hogy szolgálólány lett Pesten, egy gazdagabb családnál. Ők is temették el, miután belehalt abba, hogy eltitkolta a szívbetegségét… Igen, furának tartom magam. Mert vannak időszakok, amikor a dolgok tudnak rám hatni, máskor meg hidegen figyelek.

Egy időben kórházban dolgoztam, műtőssegédként. Emlékszem, egy idős hölgynek amputálni kellett a lábát, na, az megrázott. De amikor egy úriember ott halt meg a műtőasztalon, pedig csak a lépét vették ki, na, az meg nem…

A csecsemőotthonból egy mezőtúri házaspár vett magához, nem lehetett családjuk. A nevelőapám OTP-főnök volt, a nevelőanyám mégse tudott bánni a pénzzel, és ha sokat költött, ránk fogta: „a gyerekek felették”. A tyúkokat drága kukoricával etette, nekünk, állami gondozottaknak meg tejes teát adott. Különösebb gond nem volt, még ragaszkodtam is hozzájuk, de amikor ott álltam a hamvaik előtt, nem tudtam sírni. Hidegen hagyott a dolog. A gyerekkorom legszebb ideje akkor volt, amikor az állam elvitt Balatonra, Ábrahámhegyre, és minőségi kajákat kaptunk, és jó volt, hogy mindannyian állami gondozottak voltunk, hogy barátságok szövődhettek. Számomra a feltöltődést ez a két hét jelentette minden évben, mert amúgy mi volt jó nekem az életben?

Hegesztő akartam lenni, de az iskolában azt mondták, legyél csak kőműves.

És így lett. Aztán kiderült, tériszonyom van, és a kezem is ekcémás lesz a mésztől, a cementtől… Sikeresebbnek csak akkor éreztem magam, amikor doboltam egy zenekarban, meg amikor a Szív tévénél, a Szenes Andrea Show-ban világosító lehettem.

– Hogyan ismerkedett meg Ivánnal?

– Tizenhét éves volt, amikor a Facebookon megláttam a kiírásait. Eléggé letargikusak voltak. Ráírtam, mi a probléma, aztán elkezdtünk levelezni, és meghívtam pár napra. Akkor már Isaszegen éltem egy egy plusz két félszobás lakásban, az egyikben lakott. Idáig öt fiatalt állítottam talpra, egyikük Franciaországban él, a másik Angliában, a harmadik Székesfehérváron, egy meghalt… és most Iván…. Tudja, Mezőtúron, ahol születtem, s ahol harminc évig éltem, nekem is volt egy segítőm. Az igazgatási osztály vezetője segített önkormányzati lakáshoz jutni. Később azt cseréltem el egy pestire, a pestiből lett az isaszegi, amit a jelzáloghitel miatt bebuktam, miután 2014 végén munkanélküli lettem. 2015-ben a közmunkám szűnt meg, és a munkaügyi központban azt tanácsolták, húzzam ki jövő augusztusig, mert akkor betöltöm a hatvanat és már havi harmincvalahány ezret is kaphatok.

– Azért fogad be fiatalokat, mert így nincs egyedül?

– Igen. Ivánt, mint a fiamat, úgy szeretem.

– Kié ez a lakás?

– Hát nem az enyém. Iván kapta, állami gondozottként, otthonteremtési támogatásként az államtól, miután nagykorú lett. De két évig még nem adhatja el.

– Ha ez így van, akkor miért Iván lakik a spájzban?

– Először úgy volt, én megyek a spájzba, de Iván azt mondta: „neked sokkal több a cuccod”. Nem, nincs kitiltva a szobából, a spájzba ő csak aludni jár, napközben itt van… Az ennivalót is közösen vesszük, a pénzünket összedobjuk. Ő is kapott 22 ezer 800-at, én is.

– Mi van, ha önt azzal vádolják meg, hogy Ivánból él?

– Evvel nem vádolhatnak, hiszen amíg nem kapta a 22 ezer 800 forintot, akkor én tartottam el.

Tumor a felkarban

Megyünk vissza a spájzba, Ivánhoz, akiről a testvére azt írja, még meg sem született, amikor a gyámhatóság úgy döntött, nem maradhat a vér szerinti szülőknél… Iván mutatja az orvosi leleteit és a hivatalos papírokat:

Karcsit holtig tartó haszonélvezettel fogadtam be a lakásba, mivel hogy korábban ő fogadott be, ő lett az én fogadott nevelőapám.

– De miért írt a szerkesztőségeknek? Miért adta meg a cipője, a ruhája méretét? Miért kért levélben ennivalót?

– Mert szeretnék életben maradni. 2011-ben gyorsan növekvő, 5×2 centiméteres kemény duzzanatot találtak a jobb felkaromban. Kivették. Itt az orvosi papír. Mutatom. December elején újból vizsgálatra megyek az Országos Onkológiai Intézetbe. Mutatom a beutalóm. Nem vagyok túl jól. Sokat fáj a fejem. Időnként szédülök.

A vonal végén a gyűlölt apa

– Halló, igen, én vagyok Iván egyik testvére, Attila. Halló, igen, én is állami gondozott voltam: Göncön, Tornanádaskán, Miskolcon, Debrecenben, Putnokon. Halló, igen, huszonöt éves vagyok. Van szakmám, parkgondozó. Most közmunkás vagyok, itt, Mezőkövesden, jól tetszik hallani?

– Az ön testvére, Iván úgy tudja, az egyik fiútestvérük bántalmazás következtében meghalt.

– Dehát én vagyok a fiútestvére. Arra kérem, mondja meg Ivánnak, nagyon várjuk haza.

– A testvére szerint az édesapja önt is bántalmazta.

– Ez nem igaz, ez valótlanság! Kézcsókom, az Iván apja vagyok, Gábor!

– Az apja?… Gábor, önt sosem gyötörte a lelkiismeret, amiért mind a négy gyermeke állami gondozásba került?

– Hát ez egy igen hosszú történet… Nem, nem a szegénység volt a gond. Elváltunk, a gyerekek külön-külön nevelőszülőkhöz kerültek, a sorsuk olyan lett, hogy összevissza dobálták őket. Kezdetben minden hónapban elmentem a kijelölt helyre, még csomagot is vittem, mivelhogy annak idején a temetkezési vállalatnál dolgoztam.

– Sírásó volt?

– Igen. Mindig érdeklődtem, de a gyámhivatal még arról sem értesített, amikor Nórit kilökték Miskolcon a tizedik emeletről. Semmit nem küldtek a temetéssel kapcsolatban. Én igenis vissza akartam volna kapni a gyerekeimet, de a nevelőszülők nem hozták be őket láthatásra, kifogásokat találtak meg pszichikai gondokat. Nem, az anyjuk egyáltalán nem érdeklődött irántuk, teljesen lemondott róluk.

– Ön azóta is sírásó?

– Jelenleg tanulok. Mondjam meg, hogy mit? Személy- és vagyonőri tanfolyamot végzek.

– Személy és vagyonőr lesz? De hát Iván szerint ön börtönben is volt?

– Két év hat hónapot. De a verekedés idegen személyekkel történt, azért kerültem be.

– És a volt feleségéről, a gyermekei anyjáról mit tud?

– Él. Itt lakik ő is a városban. Egymással nem beszélünk.