Az Abcúg írása.
Milos 26 éves, horvát származású egyetemista fiatal azért ül jelenleg is Magyarországon börtönben, mert néhány évvel ezelőtt egy kiló kokaint találtak nála egy budapesti repülőtéren. Hat év börtönbüntetést kapott ezért.
A fiatal férfi akkor csempészett első alkalommal, Brazíliából, Hollandián át kellett Magyarországra hoznia a szállítmányt parfümös üvegekben, de mielőtt leadhatta volna, a ferihegyi repülőtéren elkapták.
A 42 éves, kunhegyesi születésű Attila már nem először hozott be kábítószert az országba, amikor lebukott. „Sokkal többször” – mondja egy vele készült videointerjúban elhangzó kérdésre: tíznél több alkalommal csempészett drogot, mielőtt elkapták.
Attila is kokain miatt ül, 750 grammnyit akart átcsempészni a határon kis 11-12 grammos folpakk-kapszulákba csomagolva a gyomrában, de lebukott. Amikor megérkezett Budapestre, a határőrök szerinte már tudták, hogy van nála valami. 2 év, 6 hónap letöltendő börtönbüntetést kapott.
A két drogcsempészetért börtönben ülő férfi történetét, amiket nevüket megváltoztatva közlünk, a magyarországi kábítószerpiac szerepstruktúráinak és működésének feltérképezésével foglalkozó kutató, Ritter Ildikó előadásából ismerhettük meg az ELTE jogi karán.
Attila és Milos élettörténete sokban különbözik egymástól. Milost család vette körül, továbbtanult, és rajongott azért, amit az eszéki egyetemen tanult: a vegyészetért. Kémiatanár szeretett volna lenni. Attila viszont intézeti nevelt volt kisebb-nagyobb kihagyásokkal már 5 éves korától, 15 évesen követte el első – kisebb – bűncselekményét, amiért 2 évet töltött a tököli fiatalkorúak börtönében.
Amikor átkerültem a szakiskolába, ott kezdődtek a hülyeségeim. (…) Ekkortól egy más időszámítás kezdődött, egy másfajta életstílus jött. Sodort az ár, de nem azért, mert a nagy azt mutatta, hogy lehet lopni. Nem! Egyszerűen azért, mert azt éreztem belül, ha el lehet venni, akkor nekem azt el kell vennem.
– emlékezett vissza Attila azokra az időkre Ritter Ildikónak adott interjújában.
Mindkettejüket a könnyű pénzszerzés motiválta, amikor ismeretségi körükből valaki feldobta nekik az ötletet: lenne-e kedvük belevágni a csempészésbe. Milost éppen azért, mert szülei nem sokkal korábban közölték vele: ezentúl magának kell előteremtenie a pénzt egyetemi tanulmányai befejezéséhez, ők nem tudják tovább támogatni.
Az egész történet arról szólt, hogy dacoljak édesapámmal, hogy megmutassam, hogy nélküle is meg tudom szerezni a tanulásomhoz szükséges pénzt. Minden pár nap alatt zajlott: összevesztem apámmal, jött a lehetőség és 10 nappal később már egy gépen ültem, ami Brazíliába ment.
– mesélte az interjúban Milos. Édesapja időközben meghalt.
Attila pedig azért vágott bele, mert intézeti gyerekkora óta kimondhatatlanul vágyott arra, hogy jó élete: pénze, háza, autója és drága, márkás ruhái legyenek.
Milosnak 4-5 ezer eurót ígértek, ha sikeresen elszállítja a kokaint a célba, Attila pedig egy-egy tengerentúli szállítmányért – ami mindig jóval rizikósabb – volt, hogy 10 ezer eurót is kapott.
Attila és Milos mindketten puszta alkalmazottak voltak a kábítószer-kereskedelemben, elfogásukkal nem tudtak a magyar nyomozó hatóságok egész drogkereskedő hálózatokat felderíteni. A futárok legtöbbször ugyanis nem ismerik megbízóikat, a kommunikáció köztük minimális – hogy hol kell felvenniük és hol kell lerakniuk a szállítmányukat, arról is sms-ben vagy rövid telefonhívásokkal kapják az információt.
A „kisvállalkozók” piaca
Az Országos Kriminológiai Intézet tudományos munkatársaként Ritter Ildikó 15 éve dolgozik a hazai drogkereskedelem megértésén. Kutatásaiból kiderül: a magyarországi drogpiacot nem nagy kartellek, terjesztői hálózatok uralják, hanem kisebb csoportokban vagy egyedül dolgozó „vállalkozók” alkotják.
Magyarországon például kevés olyan klasszikus értelemben vett kábítószerfutár van, aki nem tesz mást, mint elszállítja A-ból B-be a drogot – akit csak ezért alkalmaznak. Ritter szerint egy ember jellemzően mindig többféle szerepben tűnik fel a bizniszben. Gyakran előfordul, hogy valaki egyszerre befektet, maga megy el az anyagért és hozza haza, és ráadásul ő az is, aki a végén eladja azt.
Azért dolgoznak inkább magányosan vagy maximum 3-4 fős kis csoportokban a drogkereskedők, mert így kisebb a lebukás kockázata. A kutató azt tapasztalta, hogy többeket akkor füleltek le, amikor a saját vásárlói körük helyett más terjesztők kuncsaftjait is elkezdték kiszolgálni – például mert az eredeti terjesztő elutazott az országból. Ilyenkor ugyanis bekerülhetnek a körbe olyan emberek – ahogy Ritter fogalmazott: „bejöhet egy láncolat” -, akik lebuktathatják az illető kereskedőt.
Megint mások abba futottak bele, hogy hiába hoztak be könnyen – a szabad határátjárás miatt – jelentős mennyiségű kábítószert Hollandiából, itthon gőzük sem volt, hogy kinek adják azt el. Nem szervezték meg a felvevőpiacukat. A „Nem tudsz valakit, aki…?” típusú kérdésekkel ezután nagyon könnyű belefutni olyasvalakibe, aki jelenti ezt a rendőrségnek.
Hogy a lebukás kockázatát csökkentsék, sokszor családi vállalkozásban viszik az üzletet a kereskedők. Ritter egy példát említett: egy 30 év körüli férfit, aki különböző amfetamin- és metamfetamin-alapú drogokkal – jellemzően speeddel és ecstasyval – több tíz kilós tételekben kereskedett, az édesanyja segített végig azzal, hogy a szállításhoz a saját kocsiját adta oda.
Nem a szegények asztala
A kábítószer-kereskedelem Magyarországon egyáltalán nem a szegényebb rétegek bűnözési formája: az átlag bűnelkövetőknél Ritter Ildikó szerint jóval jobb szociális-gazdasági helyzetű emberek követik el, gyakran büntetlen előéletű, jellemzően fiatal 30 év körüli, legalább középiskolai végzettséggel rendelkező középosztálybeli, vagy a közelmúltban meggazdagodott családokból származó férfiak.
A beszálláshoz ugyanis komoly befektetésre van szükség. Az első nagyobb adag kábítószer megvásárlása a továbbértékesítés előtt nem kétforintos tétel. Aki Attilához és Miloshoz hasonlóan a csempészésbe kerül bele, annak is minimum beszélnie kell nyelveket, és a megjelenésének is olyannak kell lennie, hogy a reptereken az például ne keltsen túl nagy feltűnést.
Ritter Ildikó kutatásából az is kiderül, hogy növekszik a szerhasználók aránya a kereskedői színtéren. Míg Attila és Milos csak a pénz miatt vágtak bele a csempészésbe, saját bevallásuk szerint soha nem fogyasztottak kokaint, maximum csak marihuánát néha, de rendszeres szerhasználóknak egyáltalán nem számítottak, Ritter szerint sokan egyszerre fogyasztók és eladók is.
Interjúztam egyszer egy olyan fiatalemberrel, akinek az édesapja felső vezető volt egy cégnél, jó volt a család anyagi helyzete, de az édesapja halála után ez a fiú belecsúszott az amfetaminfogyasztásba – hiszen ez a szorongás, stressz, fájdalom enyhítésére használt kábítószer. Egy idő után egyre nagyobb mennyiségben vásárolt az anyagból, már nemcsak saját fogyasztásra, hanem viszonteladásra is
– példálózott Ritter Ildikó, aki szerint ezeknél a jellemzően fiatalabb korosztályba tartozó terjesztőknél gyakrabban fordul elő, hogy az így szerzett pénzt gyorsan felélik, mint azoknál, akik nem függőként szállnak be az üzletbe.
Ezernyi módon
Magyarországon a kannabisz termesztését kivéve nem nagyon állítanak elő kábítószert. Annál inkább működik a csempészet. Ennek kismillió módja közül csak egy a reptéri csempészés – a postai küldeményektől a kamionok vagy személyautók rejtett zugain keresztül számos úton érkezik az országba a drog. Fajtánként változó, hogy mi a jellemző módszer és a származási hely.
A European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction (EMCDDA), az európai droghelyzetet monitorozó uniós testület számára készített legfrissebb, 2016-os magyar jelentésből kiderül:
- a kannabiszt főleg Csehországból hozzák be vietnami kereskedőcsoportok, vagy Hollandiából magyarok,
- a heroint Afganisztánból a klasszikus balkáni útvonalon Törökországon keresztül,
- a kokaint pedig Dél-Amerikából repülővel, vagy közvetve Spanyolországból vagy Hollandiából csempészik.
A szintetikus amfetamin- és metamfetamin-alapú kábítószerek (speed, ecstasy) elsősorban Belgiumból és Hollandiából, személygépjárműveken és buszokon csempészve kerülnek az országba, a schengeni határokon belül ugyanis ez a legkevésbé kockázatos módszer.
Az új pszichoaktív szereket pedig leggyakrabban az interneten rendelik maguk a fogyasztók Kínából, hogy aztán csomagküldő szolgálatok szállítsák őket az országba.
Az úgynevezett „nyelős módszert”, amivel Attila is lebukott, a repülős csempészésnél használják a leggyakrabban. Ilyenkor a kábítószert – főként kokaint – gumikesztyű levágott ujjaiba vagy a már említett folpakkba csomagolják. Ezeket kell a futárnak lenyelnie. Legfeljebb egykilónyi anyagot lehet így szállítani – derült ki Attila szavaiból.
A nyeléskor egy 3 centi átmérőjű, 6-7 centis csövet dugnak le a futár nyelőcsövén, és ezen keresztül küldik le a pakkokat – általában víz vagy joghurt kíséretében, hogy ne akadjon el. A pakkok aztán a célországban a széklettel távoznak.
Ez az egyik legbiztosabb, de egyben a legkellemetlenebb módja a drogcsempészésnek, viszont ez sem kockázatmentes. A 444.hu 2014-es, drogfutárokról szóló riportsorozatának egyik szereplője például azért bukott le, mert a nyeléskor felöklendezett, majd a nadrágjára került nyálában lévő kokaint kiszagolta egy drogkereső kutya. Még Peruban, ahonnan a szállítmányt Európába hozta volna.
Csak a töredékét fülelik le
Magyarországon a szállítmányoknak csak a töredékét füleli le a rendőrség vagy a határőrség, és az összes regisztrált kábítószer-bűncselekménynek is csak egy kisebb része kötődik drogkereskedelemhez – magyarázta előadásában Ritter Ildikó.
Az említett EMCDDA jelentés szerint például 2015-ben 6625 kábítószerhez vagy új pszichoaktív anyaghoz köthető bűncselekmény ügyében nyomoztatott az ügyészség. Ezek nagy része azonban nem is kínálati típusú bűncselekmény, például termesztés vagy előállítás, kereskedelem, esetleg szállítás volt. Míg az előbbiek az összes bűncselekmény 20 százalékát tették ki, az esetek 75 százalékában szimplán kábítószerbirtoklás miatt indult eljárás.
Jelentős vagy különösen jelentős mennyiségű kábítószert pedig a több mint hatezer esetből mindössze 151 esetben sikerült lefoglalnia a rendőrségnek.
