Móricz Emese apai ágon Móricz Zsigmond és Litkei Erzsébet, azaz Árvácska-Csibe leszármazottja. A lány volt az író utolsó szerelme, múzsája, az ő személye ihlette Árvácska című regényét. Első találkozásuk időpontjáról több dátum is keringett, Hamar Péter Móricz Zsigmond utolsó szerelme című könyve azonban sok félreértést eloszlatott a viszonnyal kapcsolatban..
A fiatal lány valójában tizenhat éves volt, amikor Móricz felkarolta. Az író által Csibének becézett lány első világháborús árva volt, találkozásuk idején az utcán élt, és alkalmi munkákból tartotta fenn magát – meséli Móricz Emese. Az ismeretség furcsa szerelembe torkollt, a 37 év korkülönbség ellenére a pár nyíltan felvállalta kapcsolatát, melynek gyümölcse Imre, Emese édesapja.
Móricz Zsigmond írni-olvasni is megtanította a lányt, aki hihetetlen gyorsasággal szívta magába a tudást, olyannyira, hogy később a Kelet Népét szerkesztette.
1997-ben ezen tevékenységéért a Jad Vasem Intézettől posztumusz megkapta a Világ Igaza elismerést.
Árvácska kibontakozása számomra tökéletesen bizonyítja, amit szakmai munkám során, az emberek fejlődése kapcsán megtanultam. Az egyik kedvenc szakmai területem a reziliencia, avagy “megküzdési képesség”, mind egyéni, mind szervezeti szinten. Az USA-ból indult el ez az irányzat, ahol Ann Masten professzor, a reziliencia-kutatás anyja évtizedekig kutatta, hogy milyen összefüggések rejlenek az először számukra is érthetetlen, ‘hétköznapi csodaként’ emlegetett életutak mögött. Felfigyeltek ugyanis arra, hogy vannak olyan gyerekek, akik kifejezetten nehéz körülményeik ellenére – drogfüggő vagy börtönben lévő szülők, családon belüli erőszak stb. – képesek a ‘freudi eleve elrendeltetést’ meghazudtoló módon sokszor gyönyörű, felívelő pályát befutni. Ennek több oka is van, de az egyik legfontosabb, hogy kell legalább egyetlen ember a környezetükben, aki szereti őket, és őszintén hisz bennük.
Ezt a gondolat villant be neki akkor is, amikor nemrégiben a közönség soraiban ülve figyelte Szalai Kriszta Maradjunk annyiban című darabját. A színésznő egyszemélyes előadásában egy huszonhat éve Budapest utcáin élő hajléktalan nő életútját mutatja be, megfűszerezve saját, utcán töltött élményeivel. A szakembert nagyon megérintette és elgondolkodtatta, ahogy kibontakozott a szeme előtt az otthontalansághoz vezető folyamat.
Ha valaki olyan családba születik, ahol kifejezetten rosszul bánnak vele, vagy árvaként nő fel, pont az marad ki az életéből, hogy ő a legfontosabb egy másik ember számára. Ezt normális esetben a szülők képesek megadni, és ha ez kimarad, akkor kevés eséllyel fogja saját magát értékesnek tekinteni, nem fog küzdeni a saját céljaiért.
Fotó:MTI/Szigetváry Zsolt
A hajléktalanok életében pedig épp ez a legnagyobb probléma, mondja Lakatosné Jutka (leánykori nevén Zsefle Zsuzsa), a Város Mindenkié Alapítvány aktivistája, nem mellesleg Szalai Kriszta darabjának főszereplője.
Mi, hajléktalanok elég hamar el tudjuk veszíteni az önbecsülésünket, és ahhoz, hogy ezt visszakapjuk, segítségére van szükségünk. Szinte a nulláról kell felépíteni az évek óta otthon nélkül élők lelkét, amihez végtelen türelem és kitartás, illetve szeretet szükséges, amit sajnos a magyar szociális ellátórendszer jelenleg nem képes felvállalni.
Móricz Emese tehát eldöntötte: tizenöt éves tréneri és coach tapasztalatát egy igazán jó ügy szolgálatába állítja, és kidolgoz egy mentálhigiénés mentorprogramot, melyhez különféle szakembereket gyűjt maga köré. A civil kezdeményezés részleteit a közeljövőben dolgozzák ki, főként A Város Mindenkié egyesület szakmai támogatásával. Minden coach-hoz vagy trénerhez maximum három hajléktalan fog tartozni, hiszen nagyon fontos a bizalom és a személyes kapcsolat kiépülése, és eleinte azon fedél nélküliekre koncentrálnak majd, akik negyven év alattiak, és hat évnél nem régebben élnek az utcán.
