Orbán forradalma nem esett el, csak feléledt az ellenoldal is

Az elmúlt években Orbán Viktor miniszterelnök arra a prekoncepcióra építette fel a kormány politikáját, hogy Európa és a világ hatalmas átalakuláson megy keresztül. Az átalakulás lényege a miniszterelnök szavaival ez:

Európa nem szabad, mert a szabadság az igazság kimondásával kezdődik. Ma Európában tilos kimondani az igazságot. Fonják akár selyemből is, a szájkosár az szájkosár marad. […] Európa népei most felébredtek, rendezik soraikat, és hamarosan lábra kapnak, az igazság elfojtására épülő Európa gerendái mindenhol recsegnek és ropognak, Európa népei most talán megértették, a jövőjük forog kockán.

A valóságban egy ennél sokkal nehezebben összefoglalható változásról van szó, amelyben,

• A fehér középosztályt fellázította a saját elhagyottságérzete,
• Az elfelejtett, észre nem vett középosztály fellázadt a globalizáció és a munka természetének gyors változása ellen,
• A vidék fellázadt a város ellen,
• És fellázadtak a tolerancia ellen azok, akik számára túl gyorsan változott a világ az elmúlt évtizedekben.

De az is lehet, hogy

a gazdag világ egyszerűen fellázadt a megunt, nem elég gyorsan növekvő jólét és a még ennél is unalmasabb béke ellen, hogy a saját jóléte ellen szavazzon.

Nagyon úgy néz ki, mintha Európa és a gazdag Nyugat annyira féltené a saját jólétét egy előre meghatározhatatlan fenyegetéstől, hogy önmagától mond le róla. És kicsit úgy is tűnik, mintha vissza szeretnénk szavazni az elmúlt hetven év minden fontos társadalmi változását.

De sikerült?

Orbán Viktort és a Fidesz szellemi holdudvarát a 2016-os év eseményei látványosan megerősítették abban, hogy ez a prekoncepció helyes. Európa és a Nyugat népei tényleg fellázadtak. Ennek két fontos bizonyítéka volt:

• Az első a népszavazás, amelyen minden józan érvvel szembemenve a britek úgy döntöttek, hogy kilépnek az Európai Unióból.
• A második pedig, hogy az Egyesült Államokban elnökké választották azt a Donald Trumpot, aki New York-i, liberális milliárdos létére mindent képvisel, amiről ez a lázadás szól.

Aztán szépen lassan bekúszott a képbe a valóság.

• A Brexitről kiderült, hogy valószínűleg annyira azért mégsem jár vele jól Nagy-Britannia. Sőt, még kifejezetten rosszul is járhat, ha egyáltalán végig tudják csinálni. Ennek ellenére, látva a konzervatívok jelenlegi támogatottságát, simán esélyes, hogy ma is ugyanígy döntetének.
• Trump pedig megpróbálta alapjaiban felrúgni az amerikai politikai életet. Ez majdnem sikerült is neki, vagy két hónapig. Azóta, bizonyos extrém döntésektől eltekintve, pontosan úgy kormányoz, ahogy egy hagyományos republikánus elnök kormányozni szokott.

A Brexittől nem esett szét az Európai Unió, Trump pedig nem csak Amerikát nem fordította a fejére, még a külpolitikáját sem.

2017 kezdete pedig tovább rombolta az orbáni változás képét.

• Először a holland választáson kapott ki nagyon Geert Wilders és a szélsőjobb.
• Majd a francia elnökválasztáson lett második Marine Le Pen, miközben korábban nagyon valószínűnek tűnt, hogy az első fordulót megnyeri.
• Eközben elképesztően, a Fidesz számára megdöbbentően sokan álltak ki külföldön a CEU ellehetetlenítésére meghozott törvénymódosítás ellen, rengeteg olyan fiatal vonult ki tüntetni, akik korábban sehol nem jelentek meg.

Úgy tűnik, mintha feléledt volna a régi rend, hogy fellázadjon a retrográd lázadás ellen. Egészen zavaros helyzet.

De korai lenne még temetni a lázadás évét, ahogy korai volt azt az év elején a lázadás évének hívni. A változások egy része ugyanis egyelőre nem változás, hanem állapot.

• Amint már említettük, a Brexitre szavazó britek – a konzervatív kormány rekordméretű támogatottságát látva – nem bánták meg kifejezetten a kilépést.
• Ugyanígy biztosnak tűnik az a bázis is, amelyet Trump a választások előtt megszerzett. A támogatottsága alacsony, de eleve az volt, a szavazatok többségét nem is szerezte meg, csak az elektori kollégiumot. A Trump-bázis nem állt ki az elnök mögül.
• Hollandiában csak úgy tudott nyerni a korábban centrista kormány, hogy kifejezetten keményen lépett fel Törökországgal szemben. A kampány központjában itt is a Hollandiában élő törökök álltak.
• Marine Le Pen pedig még nem vesztette el minden esélyét a győzelemre. Emlékezzünk vissza arra, amikor a 2012-es szerb elnökválasztás első fordulóját magabiztosan nyerte meg a Demokrata Párt jelöltje, Boris Tadic. A baloldali szavazók annyira megnyugodtak, hogy a második fordulóban sokkal alacsonyabb részvétel mellett a jobboldali Tomislav Nikolic nyert. Le Pen is kerülhet ilyen helyzetbe, ha sikerül még több jobboldali szavazót mozgósítania – akik egyébként is aktív szavazók, kevésbé maradnak otthon –, és be tud húzni valamennyi szavazatot a baloldal EU-ellenes erőitől, miközben a hagyományos pártok és Macron szavazói nyugalmukban inkább otthon maradnak.
• A magyar politika pedig hiába fordult fel, hiába egyre erősebbek az Orbán- és Fidesz-ellenes indulatok, még mindig nincs olyan ellenzéki párt, amely ezeket be tudná csatornázni.

A lázadás, az orbáni forradalom nem esett el, csak feléledt az ellenoldal is. A konfliktus, amely a lázadás alapját adta, továbbra is létezik. Ahogy a magyar vidék nem vonult ki tömegesen a CEU-ért, vagy Orbán ellen tüntetni, úgy osztódik ketté Franciaország is. Elég megnézni az elnökválasztás térképét. Az ország egyik – vidékiesebb – fele Le Pen-t támogatta, a másik, urbánusabb, szinte csak Macront.

A vidék-város harc, és a fehér, elfelejtett középosztály lázadása még mindig tart, és messze nem látni a meccs végét.