Borbíró Mihály, Óbarok polgármestere szörnyű haragra gerjedt.

Ha mese íródna, így kezdődne ez a történet.

Csakhogy Borbíró Mihály és az ő Óbarka (igen, így kell mondani) nem Benedek Elek fejéből pattant ki.

Óbarkot egyrészt arról ismerni, hogy kapukirúgásnyira találni Felcsúttól és annak vezetőjétől, Mészáros Lőrinctől; akinek nem mellesleg még ebben a riportban ki fog derülni a beceneve, szóval kitartás.

Meg arról is nevezetes Óbarok, ez a nyolcszáz lelkes Fejér megyei község, hogy határában fut a sztráda.

A Budapest és Tatabánya között autózók a 43-as kilométernél nem tudják nem elolvasni, hogy „Óbarok pihenőhely”, és ha elolvassák, lehetetlen nem továbbgondolni az élményt: képtelenség nem csobogó patak mellett fenyves hűsébe búvó kastélyt, aranyozott, puttós kápolnát, gerincig hatoló orgonaszót vizionálni/hallucinálni a zöld tábla mögé.

Van ember, kinek fejében sosem fordult meg, hogy le kéne hajtani Óbaroknál? És van olyan nem környékbeli, aki engedett a csábításnak?

Aztán, ha lehajt az ember, mi most ezt tettük, sehol semmi pompa.

Hacsak az erdőszéli sziklára mázolt Valentin-napi óriásszívet nem vesszük freskószámba, inkább az tűnik föl, hogy nincs járda a főút mellett: egy sáv oda, egy sáv vissza, két oldalt betonteknő.

Ez meg hogy?

Ha hihetünk a szájhagyománynak, úgy esett a dolog, hogy jóval az emlegetett Borbíró Mihály polgármester hivatalba lépése előtt, még az első Orbán-kormány utolsó napjaiban sebtiben bő forrású pályázat íratott ki a Váli-patak völgyének csapadékvíz-elvezetésére.

A környék falvai lelkesen jelentkeztek, nyertek is nyomban.

Óbaroknak ugyan egyetlen vízelvezető vályú hiányzott a főút mellől, de a ráeső milliókból kettőre tellett, lett hát kettő. Azt tudjuk be a véletlennek, hogy a műhöz szükséges betonelemek jó része Orbán Győző üzeméből került ki.

Bejutva a községházára, Borbíró polgármesternél a vályúgéttel kezdünk.

– Tényleg elég lett volna egyetlen árok?

– Alighanem.

– Az elődje tényleg a miniszterelnök édesapjától vásárolta a betonlapokat?

– Bizonyára.

– Az egyik vízelvezető helyett lehetett volna járda, nem?

– De.

– Miért nem úgy lett?

– Hát mert nem arra lehetett pályázni.

– S mikor lesz járda?

– Pályáztam arra is, de elutasítottak.

Az óbarki bajt tetézi, hogy a járdaépítéshez előbb újabb betonlapokkal le kéne fedni az egyik, tök fölösleges árkot, s csak aztán jöhetne a bitumencsík, ami így együtt százmillós tétel. A kormány nem ad, a falunak pedig ennyi pénz másfél éves költségvetése.

Marad a sár.

Borbíró úr azt mondja, bár évtizede vezeti Óbarkot, soha egyetlen fillért nem nyert. „A múltkor útfelújításra nyújtottam be igényt, és könnyekkel áztatott levél jött vissza, hogy forráshiány miatt el kell utasítsanak. Miközben a környező településekre ömlik a pénz.”

Mi a baj Óbarokkal?

Borbíró szerint egyedül az, hogy ő valóban független polgármester, míg a többi község élén lényegében fideszes a vezető.

„Papíron függetlenek ők is, de azért a plakátjukra rányomtatták, hogy támogatja a Fidesz, és olyan fényképek jelentek meg róluk, hogy Orbánnal fognak kezet. A szociérában amúgy ugyanez ment, csak ellentétes előjellel, akkor is rendre én maradtam ki a pályázati szórásból.”

Vagyis Óbarok Borbíró miatt szív.

Borbíró éppen ezért tavaly úgy döntött, hogy 2017 tavaszán, letudva adminisztrációs feladatait, lemond, hogy „megmentse települését”.

„A mostani uniós ciklus 2020-ban zárul, a következőben nem lesz forrás felzárkóztatásra. Brüsszel azt hiszi, a milliárdokat fejlesztésre költötte Magyarország, nem sejti, hogy zenés-táncos falunapokra, díszburkolatos főterekre, sápadt köztéri ledlámpákra ment el a pénz. Ilyenekre nem pályázom, nálam az szinte hazaárulás, ha arra tapsoljuk el a közösségi pénzt, hogy lehívunk énekelni három fővárosi művészt hárommillióért.”

Borbíró amúgy tüchtig ember, hivatásos katona volt, a Szovjetunióban kezdte a hadiakadémiát, de sokkolta, amit látott, hazakéredzkedett, s nyomban kilépett a pártból, „gondoltam, ha olyan a szocializmus, mint az Urálon túl, akkor inkább ne építsük gőzerővel”. Itthon diplomázott, a rendszerváltásnál leszerelt, vállalkozott, volt még fénymásolóügynök is, aztán megint uniformist húzott, Zuglóban állt a polgári védelem élére, onnan Bicskére sodorta tűzoltóparancsnok-helyettesnek a hadiszerencse.

Óbarkon 2000-ben vett házat, s 2006-ban, már nyugdíjasan azzal lett polgármester, hogy megígérte a népnek, megakadályozza a határba tervezett bauxitbánya felépítését; úgy is lett.

Hamar rendbe tette a költségvetést, olyannyira, hogy Óbarok azon kevés település egyike, melytől a nagy adósságamnesztia idején az állam egyetlen fillért sem vállalt át, ugyanis nem volt mit.

„Harmincmillió mínusszal vettem át a kasszát, pár év alatt mindenkinek mindent törlesztettem, és most, hogy távozom, harmincmillió plusszal adom át a kulcsot, ami egy évi hatvanmillióból gazdálkodó településnél elég szép szám.”

Teszi ezt úgy Borbíró, hogy az államtól egyre kevesebb jut az önkormányzatoknak. „Óbarok idén évi négymilliót bukott a gépjárműadó átalakításán, tizenmilliót az iparűzési reformján, s míg tavaly három és fél milliót kapott temetőfenntartásra, most csupán százezret. Vagyis húszmilliót kell valahonnan előteremtenem.” Alapelve, hogy óbarki lakost nem nyúz, „itt nem lesz kreatív kommunális”, a kieső bevételt a helyi vállalkozásokon veri le.

Nyaggatjuk kicsit a pályázatokkal Borbírót, mondván, csak összejönne néhány, ha strapálná magát.

„Pályáznék én akár sportcsarnokra is, az se érdekelne, ha mondjuk egy negyvenmilliós költségvetés fele visszacsorogna a nagypolitikusokhoz alkotmányos költségként, ilyesmi arányt hall az ember, mert azért a maradék húszmillióból is összetaknyolható valami, s az itt maradna nekünk. De semmi sansz. Mindegy, majd az utódom megpróbálja, és ha egy fideszes se élvezi a pénzosztók bizalmát, majd választ megint függetlent 2019-ben a falu. A legutóbbi kampányban Nagyegyházán a földművelési miniszter azt ígérte, ha az ellenfelem lesz a befutó, komoly turisztikai beruházások lesznek itt. Lássuk.”

Még a polgármestersége legelején, 2006-ban azért végiggurított egy pályázatot Borbíró Mihály, méghozzá az Óbarokhoz tartozó Nagyegyháza közparkosítási projektjét.

„Meg is bántam. Öt éven át ellenőriztek, még azt is rendre megszámolták, megvan-e az ezernégyszáz-valamennyi cserje, úgyhogy egy idő után inkább szóltam a közmunkásoknak, ássanak az erdőből vagy száz bokrot pluszban, nehogy egy is hibádzon. És évente kellett jelentést írnom.

Nem gond, esszében jó vagyok, azt is megoldom, ha az a cím, hogy a lenini anyagfogalom hatása a katonai szállításokra.

Így viszont oldalszám fogalmaztam olyanokat, hogy micsoda üdítő látvány, megnyugtató érzés, amikor az óbarki lakosok a munkából megfáradtan bejönnek a településre, s a park zöld növényzetén legeltethetik tekintetüket. Az örömömet kicsit elrontotta egy helyi bácsi, aki azzal lépett hozzám: Polgármester úr, faluba park? Hát ki fog oda kiülni?”

– És? Kiülnek?

– Dehogy ülnek.

– Akkor miért építették meg?

– Mondom, mert arra lehetett pályázni. Mit tehettem, ha az elődöm belekezdett? Még szerencse, hogy a játszótér után nem kellett jelentenem, hogy a gyerekek közül név szerint melyik mennyire volt elégedett a hinta hajthatóságával.

Ahogy az kiderült, Borbíró Mihály nem bírja az egzecíroztatást. Most télen, a nagy hidegben a belügyminisztériumtól kapott hasított fát osztott rászorulóknak. A segélyként küldött tüzelő mellé netes elégedettségi kérdőívvel fumigálta őt a tárca.

„Kaptam kódot, nem engedett be a rendszer, próbáltam később, akkor sem sikerült. Harmadszor nem kísérleteztem, a falu dolgaival foglalkozom, nem érek rá a kormány kinyújtott keze lenni. Erre a minap jött egy levél, amiben Pintér Sándor felszólít az adatszolgáltatásra, azzal fenyegetve, legközelebb nem lesz ám támogatás. Hogy micsoda? Alkosson rendeletet, ha utasítani kíván, de ne zsaroljon!

A miniszter úr elfelejtette, hogy őt kinevezte valaki, engem pedig, ha csak nyolcszáz ember is, de megválasztott. Megkerülte a kocsi a lovat! Nem neki lehetnek elvárásai felém, hanem nekem őfelé.

Katonaembert nehéz ám megijeszteni.”

Ha Pintér Sándort üti az alany, tudni, eljött az idő rákérdezni Mészáros Lőrincre; így tettünk.

– Felcsútról mit gondol, Borbíró uram?

– Úgy fejlődik, olyan gyors ott a változás, hogy ha két hónap után bekapcsolom a GPS-t, nem talál oda a címre.

– S a stadion?

– Hogy magánemberként mit gondolok a miniszterelnök kertjében álló stadionról, maradjon az én titkom, polgármesterként viszont örülök, hogy a focikedvelő óbarkiak NBI-es meccseket láthatnak a szomszédban, és nem vizsgálom, mi ennek az ára.

– Mészáros Lőrincet ismeri?

– Lörkét? Persze. Még tűzoltóparancsnok-helyettes koromból. Kedvelem is. A média állításaival ellentétben már akkor komoly vállalkozóként tevékenykedett, amikor Orbán Viktor sehol sem volt. Kizárólagos jogot szerzett a gázművektől, egyedül ő köthette rá a házakat a gerincvezetékre. Míg a sima gázszerelő egy nagy lakossági munkáért hatvanezer forintot kapott, addig Lörke tízperces rásütéssel százezer fölött kért.

– Milyen ember?

– Nagyon szerény, nagyon tisztességes, nagyon korrekt. Tudom, hihetetlen, de ez az igazság. Ha látja, hogy egy idősnél vagy betegnél nincs levágva a gaz, nem levelezget, nem papírozgat, hanem küldi az emberét a motoros kaszával. Az ilyen gesztus helyre teszi az ember tekintélyét. Bármennyi milliárdja van, oda lehet menni hozzá az utcán, nekem is fölveszi a telefont.

– Ha ilyen jó arc, miért nem segíti Óbarkot?

– Nem kérem rá. Nem az az ember vagyok, aki könyörög.

– Nem kell könyörgés. Elég az, hogy “Lörke, kéne egy járda, szólj, akinek kell, lécci”.

– Nekem ez nem fér bele. Büszke falut építettem, nem kell térdet roggyantanunk senki előtt. Óbarok ma már nem szegény rokon, hanem jómódú település, megél abból, hogy mellette halad az autópálya.

Az immár az M1-ből élő Óbarok szerencséje, hogy a sztráda két oldalán működő, a Mészáros Gasztro üzemeltette Szekércsárda is ide tartozik.

– Mészáros úr pontosan fizeti az iparűzési adót?

– Ez adótitok, erről nem beszélhetek. De egyébként igen.

Úgy tudjuk, Borbíró pár éve fölkínálta Mészárosnak, hogy Óbarok és a vállalkozó nyisson közös dolomitbányát a határban, a mesés idea szerint nem csupán az iparűzési adó jutott volna Óbaroknak, hanem a haszon fele is. Rákérdeztünk.

– Összejött?

– Nem.

– Miért?

– Mert nem érdekelte őt akkor éppen. Még nem volt akkora vállalkozó, mint most.

– Hát beszéljen vele most is.

– Már nem akarok. Majd az utódom, ha gondolja. Azzal, hogy tavaly bejelentettem a távozásomat, veszik el az erőm, már nem tudok jedi lovagot képezni, már nem mernék ilyen fontos szerződéseket kötni.

– Egy tájékozottnak tűnő falubeli mesélte nekünk odakint, hogy Mészáros úr csak aláír, jogászok hordják elé villával a papírokat, nem is ismeri a pályázatokat, melyeken nyer, fogalma sincs, miket vásárol, azt is csak utólag tudta meg, hogy megvette a Népszabadságot, a helyzet rabja, beszorult, és állítólag azt az ígéretet kapta, sose lesz elszámoltatás, hiszen 2018 már zsebben a Fidesznek, 2022-re meg amúgy is minden elévül.

– A nagypolitikával nem foglalkozom.

Sőt, lassan a kicsivel sem. Borbíró Mihály nemcsak a hivatalát hagyja el, hanem a falut is, átköltözik a Duna túlpartjára, Gödre.

A községnek pedig, óbarokkos túlzással (bocs), marad a két vályú.

Meg van itt egy Weöres Sándor vers. Ódon barokk nyoszolya. Ismerik? Van benne ó barokk, ha nem is Óbarok, s van benne bíró, ha nem is Borbíró. Ha már eddig eljutottak, ugye végigolvassák? Csak hogy tudjunk mosolyogni ezen az egészen.

A bíróék ágya széles,
mint egy bárka terebélyes,
fent négy kopott angyalka,
lent négy behemót tartja.

Számolá négy angyalkája,
kiknek lőn nász-éjszakája,
hány fi és lány csemete
fehér gyolcson születe.

Elviselt sok nemzedéket,
déd-szüléket, ük-szüléket,
ifjan, párba-fonottan,
vénen, végül halottan.

Forgandó nagy idejétül
az ágy köszvényt kapott végül,
moccanásra is zörög,
pározásra dübörög.

Eresztéke addig korhad,
míg egyszerre összeroskad,
lehullnak az angyalok
s arcuk tovább mosolyog.