Stefan és Ákos saját küzdelmeiről mesél, arról, hogy melegként hogyan lehet kereszténynek lenni és fordítva, Noémi és Bálint pedig arról, hogy miért léptek be a Keresztények a melegekért nevű aktivista csoportba, amelynek fő célkitűzése nyíltan kiállni az meleg hívők jogai mellett.
Stefan
“Keresztény családban születtem, olyan furcsán hívőben, mert engem küldtek a templomba maguk helyett, én meg ott maradtam. Így történt, hogy imádkoztam a családom helyett.
Ezután jöttem rá, hogy a saját nememhez vonzódom, és ez nagy törés volt: mintha kettős életet éltem volna. Volt egy társaság, akikkel elmentem a Capellába, egy másikkal meg a hittanos táborba, és azon aggódtam, hogy a két társaság soha a büdös életben ne találkozzon egymással. Nagyjából négy év – 14 és 18 között – folyamatos belső vívódással telt. Sokszor azon is imádkoztam, hogy ne legyek meleg; csak kérdések és kételyek voltak a fejemben, de nem jöttek válaszok. Körbe-körbe futkostam éveken keresztül. Közben szerettem a keresztény közeget, és féltem volna elveszíteni. De amikor a kettős lét kialakult, 18 körül, elképesztően nyomasztóvá vált az egész. Ráadásul kiderült, hogy melegnek túl katolikus vagyok, katolikusnak meg túl meleg. Mert a melegek is támadnak sokszor a vallásosságom miatt. Nem egyszerű párosítás.
Ezért is lehetett, hogy az egyetem alatt lassú lemorzsolódás kezdődött, egyedül éltem meg a hitemet, ami keresztény szempontból elég hülye ötlet, de nem találtam helyet magamnak. Végül évekkel később a Mozaikhoz csatlakoztam. Ez egy ökomenikus közösség, és nem is ragaszkodom ahhoz, hogy egy tisztán katolikus gyülekezethez tartozzak. Ismeretlenül szoktam járni misékre és járok szentségimádásra is, ahol az istenkapcsolaton dolgozom. Bár a vallási anyanyelvem mindig katolikus marad, nem mennék vissza egy katolikus miliőbe. Ahhoz túlságosan liberális az elgondolásom, ráadásul Magyarországon még a heteroszexualitáshoz kötődő problémákat is a püspöki kar akarta megválaszolni a hívek helyett.
Egy olyan helyre nagyon elmennék, ahol a párommal az oltár elé állhatok, de persze ez iszonyúan utópisztikus. Igazából már annak is örülnék, ha megáldanák a kapcsolatunkat.
Szeretném, ha majd a párom hasonlóan gondolkodna a hitről, és azt is, hogy elmehessek vele közösségbe és a gyerekeinknek továbbadhassuk ezt. Protestánsoknál láttam már ilyet Magyarországon is.
Sajnos egyébként sokakkal találkoztam, akiket a melegségük és a kívülről jövő ítéletek nem csak az egyháztól, hanem a hittől is teljesen eltávolított.
Néha attól tartok, hogy én ugyanolyan előítéletes vagyok a katolikus közösségekkel szemben, mint amilyen előítéletesek ők a melegekkel szemben.”
Modolo Ákos
„Nyilván minden gyülekezetben vannak LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű) -emberek, akkor is, ha erről nem tudnak a hívők, és nem gondolnak arra, hogy elképzelhető, hogy a szomszédom, az atya vagy a ministránstársam meleg. Ráadásul egy melegnek alapból nehéz előbújni, de ez egyházi körökben még fokozottabban jellemző.
Én három éve lakom Pesten, korábban egy kisebb vidéki katolikus gyülekezet tagja voltam. Nagyon jól éreztem magam, csak éppen 14 évesen rájöttem, hogy meleg vagyok. Erről viszont a közösségben csak negatívumokat hallottam. Egy atya mindig méltatlankodva említette, hogy merre tart a világ, ha már Hollandiában a melegek házasodhatnak is. Közben nekem a melegségem és a hitem egysége teljesen természetesnek tűnt, csak láttam, hogy a környezetemnek nem lenne az. Úgy tudnám leírni ezt az érzést, mint valamiféle tudathasadást: érzem, hogy nagyon szeretnek, de a melegségemet, amiről nem tudnak, bűnös dolognak tartják. Ezt magamban meg az istenkapcsolatomban le tudtam rendezni, de beszélni nem mertem róla. Úgy magyaráztam, hogy az egyház alapvetően a szeretetet közvetíti, és nem értettem, ebben miért lenne kivétel a melegség.
Előfordult, hogy pásztorjátékot vagy passiót játszottunk, Jézust alakítottam vagy Szent Józsefet, és nevettem magamban, hogy ha tudnák, ki áll most Jézus helyén, nagyot néznének. Szerencsém volt, hogy nem pusztultam bele az elvárásokba. Azt hiszem, Istennel végig jól ment minden, ez sokat számított.
Először 19 évesen kezdtem előbújni, de nem a keresztényeknek. Túlzottan féltem tőlük. Amikor viszont már nyilvános eseményeken is megjelentem, nem lehetett eltitkolni, sokan megláttak, és végre beszélgetni kezdtünk. Ez nagyon jól esett.
Egy papnak tanuló barátom szerint nem kellene megélnem a melegségemet, de nem bánom, hogy nem értünk egyet, legalább beszélgetünk. Nyilván nagyon fontos a teológia, a dogmák, de a legfontosabbak mégiscsak az emberi találkozások, hogy tudjunk egymás felé fordulni. Ehhez viszont kell valamiféle biztosíték. Vagyis ha az előbújásom ára az lett volna, hogy teljesen egyedül maradok egy közösségben, akkor valószínűleg nem teszem meg. De akkor sem tudnék megbékélni azzal az elvárással, hogy titkoljam azt, aki vagyok, és hogy a melegségem legfeljebb egy megtűrt, de semmiképpen sem elfogadott tulajdonságom lehet.
Itt Pesten nincs fix gyülekezetem, de járok templomba, mert szeretem a liturgiát, sokat ministráltam régebben, csak egy idő után nincs szükségem arra, hogy megmondják, miért vagyok másodrendű. Ilyenkor úgy érzem, nekem nem jár ugyanaz a tisztelet. Tudom, hogy van a teológia, és nem szeretném figyelmen kívül hagyni, de azt is meg lehetne érteni, hogy itt emberi sorsokról és emberi kapcsolatokról van szó.
Jézus is a társadalom kirekesztettjeivel vette körül magát, halászokkal, asszonyokkal, prostituáltakkal. Őt szeretnénk mi is előtérbe helyezni a Szimpozion Egyesülettel. És a kérdés az egyház jövője, az, hogy szeretné-e megtalálni a hangot az emberekkel, és úgy közvetíteni az Isten igéjét, hogy az válasz legyen és vigasztalás.
Idén voltunk Göteborgban az LMBT-Keresztény csoportok Európai Fórumán. Nagymisét láttunk szivárvány zászlóval. Mintha a Bazilikát kidekorálnák szivárvány színnel, és szivárványban misézne a pap is. El tudod ezt képzelni?
De visszatérve Magyarországra, nagyon szeretném, ha a partneremet egyszer elvihetném a gyülekezetembe, de azt hiszem, ma még nem merném úgy bemutatni, mint a társam. Régebben például volt egy katolikus barátom, elhívott a szülővárosába, és nem mertünk egymás mellett menni a misére, mert nem tudtuk, mit mondana rólam az anyukájának és a többieknek. Úgy csináltunk, mintha nem ismernénk egymást, és ez nagyon nyomasztó volt, hogy ott vagyok valakivel, aki közel áll hozzám, de félünk együtt mutatkozni. Örülnék, ha ilyen nem lenne már.”
Kósa Noémi
“Gyakorló református családba születtem, amióta az eszemet tudom, jártam templomba és imádkoztam, viszont egy olyan képet ismertem meg Istenről, aki elsősorban tilt és büntet. Hozzáteszem, hogy természetesen a „kultúránk” részét képezte a melegek elítélése is. 13 és 15 éves korom között bigottan vallásos voltam én is, mindenkit folyamatosan figyelmeztettem minden apró hibájára, puszta „szeretetből”, hogy „ne kerüljenek a pokolra”.
Azt hittem, megmentem az emberiséget, viszont elfelejtettem szeretni.
Az istenképem akkor kezdett megváltozni, amikor 6 éve, 14 évesen egy ifjúsági közösség tagja lettem, ahol felismertem, hogy Isten adni akar nekünk, és szeret bennünket, és nekünk is ezt kellene csinálnunk. Akkor fordult meg bennem, hogy a melegeket is emberként kellene kezelni, és később már szégyenérzetem is támadt amiatt, hogy a gyűlöletet nagyrészt keresztények szítják. 17 évesen ismerkedtem meg az egyik legjobb barátnőmmel, akiről tudtam, hogy biszexuális, és láttam, mi mindenen kell keresztülmennie emiatt, ez pedig elég nagy benyomást tett rám. Idén januárban pedig egy másik legjobb barátom – aki akkor még az ifilelkészem is volt -, mondta el nekem, hogy meleg. Szerettem volna támogatni, átérezni, hogy min megy keresztül, és kiállni mellette, ha támadják. Rengeteg könyvet, dokumentumfilmet megnéztem a témában, április végén találtam rá a Keresztények a melegekért csoportra, és június elején csatlakoztam hozzájuk.
Júliusban kimentem velük a Pride-ra, ezután kezdtem elmondani a környezetemnek is, hogy aktivizálok. Természetesen otthonról van ellenállás a témával kapcsolatban, de én csak arra kérek mindenkit, hogy még ha nem is érti meg, fogadja el, hogy én csak szeretetet és elfogadást szeretnék közvetíteni a kitaszítottak felé, hiszen Jézus is ezt tette.”
Szabadkai Bálint
„Az én családomban jobb- és baloldali tradíció egyszerre van jelen, egyik sem volt kizárólagos, és bár nehéz volt néha a kettőt összeegyeztetni egységes az irány. Édesapám, aki KISZ-es volt, majd a szocialista rendszerben minisztériumi dolgozó, a rendszerváltás után pár évvel, 12 évesen megkereszteltetett engem. A keresztségemet ő maga is úgy élte meg, mint visszatérést a saját református lelkész nagyapjának hitéhez. A spiritualitással azért kezdtem el foglalkozni, mert az egyetem után elért egy nagy magánéleti válság, minden megrendült körülöttem. Jártam akkor a jezsuitákhoz, Pál Feri előadásaira, és rájöttem, hogy sokféleképpen élhetem az életemet, de Isten nélkül nem érdemes. Elkezdtem közösséget is keresni, de nem találtam meg az igazit.
Egyszer aztán részt vettem egy előadáson, amit Kincses Marcel tartott, egy meleg srác, aki régebben egy fundamentalista közösség tagja volt. Amikor megosztotta a lelkivezetőjével az irányultságát, démonűzés következett, reparatív pszichoterápia, ami egy agyrém, és hét év alatt tulajdonképpen elvették tőle az életét. Ez a srác olyan megaláztatást kapott keresztényektől, amit ember nem kívánhat. Mindezt borzasztó tragédiának láttam, és mondtam Marcelnak, hogy mellette akarok állni, és vele szeretnék lenni az előadásain.
Az a szörnyű az egészben, hogy úgy látom, ennek a problémának a megoldása nem pénzkérdés.
Én arra vágyom, hogy sok keresztény leüljön melegek mellé, és kezdjenek el beszélgetni. Mert a kereszténység és melegség egy hamis szembeállítás.
Néha úgy gondolom, jó lenne magyar lelkészeket ledobni holland leszbikus, gyereket nevelő lelkészek mellé. Hogy lássák, hogy ugyanaz a szeretet vezeti őket.
Azért állok melléjük, mert borzasztó igazságtalanságnak érzem azt, ahogy bánnak velük. Jézus arra tanított, hogy mindenhol kérdőjelezzük meg a formákat, és ássunk le a tartalom mélyére, ez az én célom is.
Mindannyiunkban van egy sebzettség, az életünk egy részében megtörettünk, de minket is felemelt az Isten. Azt szeretnénk, hogy másokkal is ez történjen.”
Szerző: Bendl Vera
