Érvénytelen lett az október 2-i kvótanépszavazás: már kora délután látszódott, hogy az 50 százalékos küszöb nem lesz meg, és ekkor még nem lehetett tudni, hogy az érvénytelen voksok mennyivel csökkentik a 45 körülre várt részvételi eredményt. Az eredmények feldolgozásakor kiderült, hogy az érvényes szavazatok aránya 40 százalék – ezek elsöprő, 98 százaléka lett nem.
A Fidesz reakciója viszont annak a párhuzamos valóságnak a továbbépítése, ami az elmúlt másfél évet is jellemezte:
A Fidesz elbukta a népszavazást, de az igazi kérdés, hogy ez csupán egy éjszakának a bukása – mint amilyen például az elveszített időközi választások egy-egy pillanata volt – vagy pedig egy olyan erózió kezdete, ami veszélyezteti a 2018-as újraválasztást, még erősen kérdéses. Nem lenne érdemes ugyanis alulbecsülni, hogy a Fidesz – igaz, részben a Jobbikkal „közösen” – mintegy
3,2 millió szavazót mozgósított,
nagyságrendileg annyit, amennyi e két pártra a 2014-es országgyűlési választáson, jóval magasabb részvétel mellett voksolt. Nyilván e két szavazótábor nem ugyanazokból állt, de az, hogy minden politikai és jogi értelmezési vita ellenére ennyi ember vette a fáradtságot és elment a nem-re szavazni, jól jelzi, hogy a Fidesz által uralt tér a saját szavazótáborán túlnyúlva is tud mozgósítani. Ráadásul ezt az eredményt úgy kell nézni, hogy a Jobbik ugyan tartalmilag egyetértett és a nem válasz mellett foglalt állást, nem folytatott valódi kampányt – részben mert a kampány végére a Jobbik már az érvénytelenségben volt érdekelt. Erre utal, hogy az elmúlt hetekben már azt a narratívát építették, hogy az érvénytelenség Orbán Viktor személyes felelőssége lesz.
A Fidesz stabilitásának alapja, hogy ő a legnagyobb szereplő: az egész centrális erőtér logikája erre épül. Az érvénytelenség ellenére a kormánypárt joggal érezheti úgy, hogy kitart mellette annyi választó, amit sem jobbról, sem balról nem lehet meghaladni. Egyrészt a menekültügy kezelése és napirenden tartása tartósította az előnyét a Jobbik előtt – mióta a kormány rátalált e témára, a radikális párt nem tudott a 2014-es szint fölé erősödni.
Ami a baloldali-liberális blokkot illeti, az október 2-i érvénytelenséget lehet ugyan győzelemként megélni, ám a pártok első reakciója túlmutatott azon, hogy a népszavazás eredménytelenségét kizárólag Orbán személyes bukásaként értelmezzék. Ehelyett a baloldali ellenzék egyből a 2018-as választásokról kezdett beszélni
és a lehetséges összefogásról,
márpedig ez szükségszerűen megint a különbségekre és nem az egységre világít rá. A PM-es Szabó Tímea a délutáni tüntetésen az előválasztási tárgyalások megkezdését sürgette október 24-én, Gyurcsány Ferenc már a héten leülne azokkal a pártokkal, akik a bojkottban részt vettek, míg Molnár Gyula a civilek felé nyitna – ám előválasztásról ő nem beszélt. Ha e szereplők holnap leülnének a 2018-as választási felkészülésről beszélni, garantált lenne a megegyezés képtelensége: márpedig az a tény, hogy Gyurcsány ezt sürgeti, kényszerhelyzetbe hozza a többi pártot is.
Orbán beszéde alapján garantált, hogy a menekültügy továbbra is a Fidesz központi témája lesz és így a magyar belpolitika számára is megkerülhetetlen. Ezt a következő hetekben egy alkotmánymódosítás, a későbbiekben pedig az EU-val való küzdelem tarthatja életben: a 2003-as csatlakozási népszavazással való szembeállítás arra utal, hogy a kormány tovább folytatja a Brüsszel-ellenes, EU-kritikus hangnemmel a most látott politikai közösség valószínűleg egyben tartható még. Az ellenzék számára a vasárnap sikere sem feledtetheti, hogy valami ellen mozgósítani könnyebb, mint valami mellett – már pedig menekültügyben, kvótakérdésben nincs meg az a pozitív állítás, ami mellett szavazóik mozgósíthatók lennének – az EU tagság kérdése erre nem elegendő.
A valódi kérdés éppen ezért az, hogy október 3-a után az ellenzék képes lesz-e valóban újra visszaszerezni a politikai napirend befolyásolásának a képességét, van-e stratégiája arra, hogy ezt a bő három milliós tábort megszüntesse.
A Fidesz eltaktikázta magát
és valóban olyan magasra tette a lécet, amit végül nem volt képes megugrani, de nem ez az első kisiklás a 2010 óta tartó kormányzás során: a 2010-14 közötti ciklus közepén is láttunk már egy nagyon komoly megingást, ahogy az internetadó is megteremtett egy olyan politikai momentumot, amiből a Fidesznek vissza kellett jönnie.
Ráadásul az eddig csak színesítő elemként leírt Kétfarkú Kutya Párt és a körülötte kialakult civil közösség a kvótanépszavazáson látható támogatottságra tett szert – ez még akkor is igaz, ha az érvénytelen szavazatok túlnyomó többsége eleve baloldali-liberális ellenzékiként tartott kerületekből érkezett: a legmagasabb arányokat a legellenzékibb XIII. kerületben láttuk. A Kétfarkúak és szavazóik első látásra az ellenzék ellenzéke is: ez rövid távon lehet üdítő az elmúlt hat év után, ám a Fidesz kormány leváltásához egyáltalán nem biztos, hogy hozzájárulnak. A 6,5 százaléknyi érvénytelen voks komoly politikai tényező – jóval magasabb, mint ahány igen szavazat érkezett – ám az, hogy a civilek és a jelenlegi pártok összefogására van-e lehetőség, azzal kapcsolatban komoly kétségek vannak.
Az október 2-i kvótareferendum érvénytelensége annak bizonyítéka, hogy a pénz nem minden: egy ponton túl elfogy a hatása. Ám a több mint három millió nem szavazat olyan szavazói attitűd létét igazolja, amire az ellenzéknek – egyelőre – nincs hatása, nincs válasza.
Kiemelt kép: Orbán Viktor / Facebook
