A RedRed nevű formációt Élő Márton (ELO) DJ, producer és harsonás, az Irie Maffia egyik alaptagja és ghánai producerbarátja, Mensa Ansah (M3NSA) alapította 2015 tavaszán. A páros afrikai gyökerű elektronikus tánczenét – saját kifejezésükkel élve African Electronic Dance Music-ot (ADM) játszik –, amiben az afrobeat-től a rave-en és a hiphopon át a klasszikus ghánai műfajnak számító hiplife-ig számos különféle zenei irányzat elemei keverednek. Méghozzá nem is akárhogyan: ahogy arról tavaly áprilisi bemutatkozó számuk, a Ghetto és az azóta kiadott dalok is tanúskodnak.
Mensa és Élő ezzel az újfajta zenei megközelítéssel szeretné meghódítani a hatalmas ghánai és nigériai piacot – és aztán persze, ha már nekidurálták magukat, a globális zenei szcénát is. Meg is van rá minden esélyük, hiszen olyan rendkívül kreatív, kemény ütemekre építkező és nagyon táncolható zenét csinálnak, amelyben azért a „dancehall-hangulat” és Mensa szövegei is remekül érvényesülnek.
A RedRed két tagjával egy pesti étterem teraszán beszélgettünk.
Budapest.24.hu: Hogy találkoztatok?
Élő Márton: Tulajdonképpen Senának (a ghánai-magyar Sena Dagadu, az Irie Maffia szólóban is sikeres énekesnője, Élő felesége, a szerk.) köszönhető, hogy találkoztunk, hiszen ha ő nincs, valószínűleg soha nem jutok el Ghánába. Mensát 2010-ben ismertem meg az accrai Rockstone’s Office-ban (a ghánai hiphop-szintér egyik meghatározó alakja, Reggie Rockstone klubja, a szerk.). Reggie régi barátja, akivel egy időben együtt zenéltek és Senának is sokat segített. Igazi „helyi legenda”, ő volt az első, aki meghonosította a hiphopot Ghánában. Szóval nála találkoztunk Mensával. Akkor már ismertem a munkáját, van Wanlovval (Wanlov the Kubolor, Mensa barátja és zenésztársa, a szerk.) egy Fokn Bois nevű duója, akkoriban jelent meg a Coz Ov Moni – The First Pidgen Musical című filmjük. Nagyon szeretem a zenéjét, úgyhogy azonnal meghívtam Budapestre. El is jött, csináltunk egy közös koncertet a MÜPA-ban, és egy számot is felvettünk. Aztán a következő évben megint meglátogatott minket, most már Wanlovval.
Mensa Ansah: Egy egész albumra való anyagot rögzítettünk alig négy nap alatt. Ez lett a Fokn Dunaquest in Budapest, amin Marci mellett Sena is közreműködött. Közben meg koncerteztünk és buliztunk. Nagyon jól éreztük magunkat, az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk emberileg és zeneileg is.
É.M.: Nagy élmény volt a közös munka, azonnal tudtam, hogy folytatnunk kell. A következő egy-két évben csináltunk is pár új számot meg egy-két magyarországi turnét a Fokn Bois-zal; de akkoriban nagyon lefoglaltak az Irie Maffia körüli teendők, úgyhogy nem jutott elég időm arra, hogy úgy istenigazából megtoljam a projektet. De azért ezekben az években is állandó kapcsolatban voltunk Mensával, és folyamatosan küldözgettük egymásnak az anyagokat. Aztán tavaly, amikor ideköltözött Londonból, felgyorsultak az események: áprilisban már be is mutattuk az első videónkat, a Ghettót, amiben nagy büszkeségünkre a ghánai hiphop legnagyobb sztárja, Sarkodie rappelt. A klipet egyébként egy nagyon tehetséges ghánai filmes, Bubi Cooke rendezte. Azóta több videónk is kijött; igazából ezek és a közösségi média segítségével szeretnénk befuttatni a produkciót.
BP.24.hu: Mensa, Marcit jól ismeri a magyar közönség, de rólad már nyilván kevesebbet tudnak. Mesélnél egy kicsit magadról?
M.A.: Brit-ghánai vagyok – jelentsen bármit is ez. Ghánában születtem és ott nőttem fel. Tizenöt éves korom óta foglalkozom zenével. Persze, akkor még nem vettem túl komolyan a dolgot, inkább csak hülyéskedtem, bolondoztam. De szerencsém volt, mert lehetőségem nyílt arra, hogy Reggie Rockstone-nal dolgozhassak. Ez sok mindent megváltoztatott. Rájöttem, hogy mivel semmi máshoz nem értek, komolyan kell vennem a zenélést. (Nevet.) Úgyhogy belehúztam rendesen. Tizenhat éves voltam, amikor lekötöttem az első európai turnémat, aztán kiadtam az első saját albumomat is. Nem sokkal később Londonba költöztem, ott éltem egészen tavalyig. Közben egy gyerekkori barátommal, Wanlov, the Kubolorral együtt megcsináltuk a Fokn Bois nevű duót, összeraktunk több albumot és két hiphop-filmet is forgattunk. Aztán jött a Fokn DunaQuest in Budapest projekt. Nagyon izgalmas volt, és nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk Marcival. Volt valami a közös munkában, ami elgondolkoztatott. Azt mondtam magamnak, „Oké, ez jó mókának ígérkezik.” Ráadásul 2010 óta, amióta először jártam Budapesten, nagyon megkedveltem a várost. Hogy úgy mondjam, jó munkakapcsolatot alakítottam ki vele. Nagyon jó a hangulata, a pornóiparról nem is beszélve. (Nevet.) Csak hülyéskedek. Szóval tavaly, amikor elegem lett Londonból, úgy döntöttem, hogy ide költözöm, hogy minden energiámmal a RedRed-re fókuszálhassak. Azóta az otthonommá vált, ha elutazom külföldre, szinte honvágyam van. Van valami progresszivitás, valami inspiráló ebben a helyben; valami olyasmi, amit Londonban már hiába kerestem.
É.M.: Sokkal személyesebb, mint London.
M.A.: Igen, ezt a kifejezést kerestem.
BP.24.hu: Magyarországon egyre bizalmatlanabbul néznek az emberek az „idegenekre”. Nem volt nehéz beilleszkedned?
M.A.: Nem. Ha lett volna bármilyen prekoncepcióm a magyar emberekkel kapcsolatban, azt mondhatnám, hogy pozitívan csalódtam. De nem volt – így persze azt se nagyon tudtam, hogy mire számíthatok. Az, hogy otthagytam Londont, tulajdonképpen afféle „praktikus döntés” volt, egyszerűen úgy éreztem, hogy szükségem van a környezetváltozásra. Örülök, hogy meghoztam ezt a döntést: részben éppen azért, mert soha semmiféle problémám, nézeteltérésem nem volt a budapestiekkel. Az egyetlen fickó, aki belém kötött, egy svéd volt, de a magyar haverjaim azonnal a védelmemre is keltek, attól féltem, hogy a letépik a fejét. Egyszóval, nem, nem néznek rá csúnyán az utcán, és nem kapok rasszista megjegyzéseket. Az egyetlen problémám az, hogy sehogy se tudok megtanulni magyarul, mert a haveri és az ismerősi körömben mindenki remekül beszél angolul. És én ritkán lépek ki a saját köreimből.
É.M.: Nem vagyok egy politikus alkat; különösen a zenémben nem, az ütemeknek nincs pártállásuk. Mensánál már más a helyzet, neki sokszor nagyon politikus szövegei vannak, elég csak a legutóbbi, márciusban bemutatott számunkra, a How Farra gondolni. Szóval, nem vagyok egy politikus alkat, de azért azt nyugodtan elmondhatom, hogy nem szeretem azokat a populista politikusokat, akik arra használják a gyűlöletet, hogy támogatókat és szavazatokat szerezzenek. Azokat, akik a muszlimokat, a menekülteket, az idegeneket okolják mindenért. Sajnos, Magyarországon könnyű felhergelni az embereket – annál is inkább, mivel a legtöbbjüknek lövésük sincs arról, hogy valójában mi történik a világban. Nem ismernek senkit, aki Indiából, Ghánából, Szíriából vagy Irakból jött volna. Sosem jártak ezekben az országokban, de beszopnak minden marhaságot, amit a tévében hallanak, és persze ez alapján alakítják ki a véleményüket is. Ezt a politikusi handabandázást nagyon kártékony dolognak tartom, mert félrevezeti az embereket. Valószínű, hogy ha lenne egy rendes bangladesi szomszédjuk, akik kedves, egész nap csak mosolyog, hétvégenként pedig meghívja őket egy jó chapatira, akkor más lenne a véleményük. Imádnák a csókát. Szerencsére, azért a propaganda ellenére sem minden magyar rasszista. Budapesten például nagyon nyitottak és érdeklődők az emberek, ez a város nagyon más, mint az ország többi része.
BP.24.hu.: Mesélnétek egy kicsit a ghánai hiphop-szcénáról? Milyen zenék mennek most arrafelé?
M.A.: Az elmúlt húsz év meghatározó zenei stílusa a „hip life” volt. Ez egy nagyon érdekes fúziós zenei irányzat tulajdonképpen a klasszikus hiphop és a hetvenes évek highlife-zenéjének a keveréke, sok vokállal, jazzes és instrumentális behatással. Közben feljövőben a dancehall is, egyre divatosabb a houseosabb, elektronikusabb hangzás.
É.M.: Igen, amikor először jártam Ghánában még mindenki hip life művész szeretett volna lenni. Most már jóval szegmentáltabb a kínálat: vannak a hip life előadók, a dancehallos srácok, a hagyományos, amerikai stílusú hiphopot toló zenészek, de az afrobeat is nagyon megy. Közben megjelent egy afrikai zenei hagyományokra építkező, poposabb vonulat is, ami korábban főleg Nigériában volt népszerű.
BP.24.: Térjünk vissza a RedRed-re. Az elmúlt egy évben elkészült három videótok és felvettetek egy kisebb albumra való anyagot. Mik a további terveitek?
É.M.: Az idén leginkább építkezni szeretnénk. Az élő fellépésekre akarunk koncentrálni, ezért két új zenészt is bevonunk a produkcióba. Eddig többnyire kettesben nyomtuk: én toltam a zenét, Mensa pedig énekelt. Ez nem volt ideális felállás, mert épp félúton volt a DJ-szet és az élő fellépés között, így sem a bandákkal, sem a DJ-kkel nem tudtunk igazán jól együttműködni. Úgy éreztük, változtatnunk kell: amikor a színpadon állunk, úgy akarunk kinézni, fellépni és szólni, mint egy zenekar. Ha DJ-fellépéseink vannak, az teljesen más tészta, nem akarjuk, hogy összekeveredjen a két műfaj.
BP.24.hu: Kik lesznek az új tagok?
É.M.: A dobos Mihalik Ábel lesz, ő korábban a Kispál és a Borzban és a Kiscsillagban is játszott. Idén februárban adott egy interjút a HVG-nek: abban jelentette be, hogy ott akarja hagyni Lovasiékat, és új zenésztársakat keres. Én akkor éppen Ghánában voltam, de azonnal írtam neki, hogy nagyon örülnék, ha beszállna. Egy kicsit kérette magát; először a Finders keepers videóját küldtem el neki, ami egy nagyon jól sikerült szám, de tulajdonképpen semmi igazán „különleges” vagy „afrikai” nincs benne – ez egy EDM-popdal. Szóval, azt mondta, „Köszönöm a felkérést, de ez nem az én zeném.” Erre elküldtem neki a többi anyagunkat is – na azok már felkeltették az érdeklődését. Miután hazajöttem, összejöttünk párszor próbálni, és mivel minden nagyon klappolt, végül igent mondott. Nyugodtan mondhatom, hogy mindketten nagyon izgatottan várjuk a közös munkát. Rajta kívül lesz még egy billentyűsünk is, de hogy ő ki lesz, az még nem dőlt el, úgyhogy erről most nem is mondanék többet.
BP.24.: Hogyan akarjátok befuttatni a zenekart?
Nagyon okosan és megfontoltan szeretnénk felépíteni magunkat. Lépésről lépésre haladunk, nem az a célunk, hogy heti öt magyarországi bulit kössünk le, csak azért, hogy a haknikkal pénzt keressünk. Olyan tartalmakat akarunk letenni az asztalra, amire odafigyelnek az emberek, ha kéthavonta ki tudunk jönni egy jó klippel, akkor már jó úton haladunk. Kislemezeket nem is akarunk kiadni, csak videókat, azoknak viszont nagyon pengének kell lenniük, hogy amikor megmutatjuk őket a potenciális partnereinknek, egyből lássák, nem egy garázszenekarral, hanem profi zenészekkel van dolguk. Legalább hat-hét videót szeretnénk kiadni, mielőtt piacra dobnánk az első albumot. Ez fontos, mert nem akarjuk, hogy elsikkadjanak a számaink. Közben persze folyamatosan keressük azokat az ügynökségeket, bookereket, promotereket, akikkel együtt dolgozhatunk itthon és Ghánában.
BP.24.: Nyugat-Európát is célba vennétek?
É.M.: Persze. Nagyon szívesen koncerteznénk Nyugat-Európában. Annál is inkább, mivel itthon sajnos már a kutya se kíváncsi azokra a zenekarokra, amik angol nyelvű számokat játszanak. Az egyetlen kivétel talán az Ivan and the Parasol, és még nekik is van magyar nyelvű számuk. Egyértelműen érezhető a trend: ha sikeres akarsz lenni, magyarul kell énekelned. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még más volt a helyzet, akkoriban kis túlzással csak a Kispál és a Borz meg a Quimby rajongói foglalkoztak a szövegekkel. Az Irie Maffia sikere is részben ennek volt köszönhető: a zene jó volt, és jó bulikat csináltunk, ami elég volt ahhoz, hogy az emberek eljöjjenek a koncertjeinkre. Nem véletlen, hogy akkoriban még más angol nyelvű zenét csináló zenekarok is nagyon sikeresek tudtak lenni: mint a Carbonfools vagy a Zagar. Ennek sajnos most már vége van. Szerencsére, Mensát és engem elég jól ismernek Angliában, Németországban, Franciaországban és Hollandiában, ezt kihasználva talán megvethetjük majd a lábunkat Nyugat-Európában is. De a legfontosabb célországunk Ghána. Afrikában egymilliárd ember él: nagyon nagy piac rengeteg tehetséggel, de a zeneipar még eléggé gyerekcipőben jár. Biztosra veszem, hogy a következő egy-két évtizedben hatalmas robbanás lesz Afrikában. Annak ellenére, amit a legtöbb európai gondol, ez a kontinens messze nem egy nagy, elmaradott nyomortelep, a nagyobb városokban rengeteg klub és sok jó fesztivál fesztivál is van. Afrika nagyon jó lehetőségeket kínál a karrierépítésre, ezért is próbáljuk meghódítani – nem csak a RedRed-del, hanem Senával is – a ghánai és a nigériai piacot. Ha ezt sikerül összehoznunk, már jók vagyunk. A nigériai zenei szcéna hatalmas, és rengeteg pénz forog benne. Nem kell feltétlenül híresnek lenned az USA-ban vagy Franciaországban, ha Nigériában ismert vagy, akkor már nyugodtan hátradőlhetsz.
