A rendszerváltás után adott volt a lehetőség, hogy a magyar társadalom nemcsak gazdaságilag, hanem fejben is fel tudjon zárkózni a nyugathoz. A honi demokrácia első 20 éve sem az első, sem a második tekintetben nem hozott drasztikus változást, az ez idő alatt tevékenykedő kormányok nem tudtak vagy nem akartak nagyot húzni, a régió országai pedig szép lassan leléptek bennünket. Valamiféle remény talán 2004-ben, az uniós csatlakozáskor csillant fel utoljára, ám azután jött a szocialisták teszetosza kormányzása, ami gyakorlatilag megágyazott a 2010-es fideszes hatalomátvételnek.

A győztes választás után Orbán Viktor kormánya új fejezetet nyitott a 26 éves magyar demokrácia történetében. A teljes átalakítás és az erőszakos központosítás mellett elkezdett kiépülni az állami kommunikációs gépezet is, amely talán meglepően hangozhat, de a legkárosabb dolog, ami a magyar társadalommal történt a bolsevik propaganda óta. Ezt már Dr. Demeter Márton, egyetemi docens, kommunikáció kutató mondja, aki szerint egy társadalom, akárcsak egy egyén, kizárólag akkor indulhat el a gyógyulás útján, ha beismeri, segítségre van szüksége.

Mindenek előtt tisztázzuk: mit jelent az pontosan, hogy propaganda és milyen károkat tud okozni?

Maga a propaganda a szó mai értelmében csak a tömegkommunikáció megjelenésével válik lehetővé. Egyedül a tömegkommunikáció ad ugyanis lehetőséget a hatalomnak totális kontrollra a tömegek felett: ebből adódóan a propaganda tipikusan a tömegtársadalmak kommunikációs műfaja. Jellegzetessége, hogy hatása ugyan többlépcsős és korlátozott, de speciális esetekben akár totális hatást tud gyakorolni nagy tömegek gondolkodására. Nem véletlen, hogy azok a kísérleti pszichológusok, művészek és politikai kommunikációval foglalkozó szakemberek már a technológiai propaganda kialakulásának kezdeti szakaszában abban voltak érdekeltek, hogy egyfelől kikísérletezzék a hatékony propaganda működési elveit, másfelől segítsenek kialakítani azokat a speciális eseteket, melyekben a propaganda totális hatást tud kifejteni. Ilyen helyzeteket alapvetően úgy lehet elővarázsolni, ha az elérhető kommunikációs tartalmat jelentősen korlátozzuk – vagyis kizárjuk az alternatív üzeneteket a nyilvánosságból – illetve információs vákuumot hozunk létre. Sokkal könnyebb ugyanis olyan témák kapcsán manipulálni a közvéleményt, melyekkel kapcsolatban a közösség tagjai egyáltalán nem rendelkeznek információkkal vagy csak a népi pszichológia és a közhelyek szintjén.

A propaganda sajnos nagyon súlyos károkat okoz, melyek közül vannak akut és krónikus tünetek egyaránt. Mi általában az akut, konkrét szituációkhoz és jelenségekhez köthető tüneteket érzékeljük jobban: a propaganda ugyanis olyan eszméket terjeszthet el, melyek sértik más embercsoportok emberi méltóságát, általában toleranciaellenesek, vagy kifejezetten türelmetlenek. Ezen kívül a propaganda filozófiai szempontból, közelebbről ismeretelméletileg is káros, hiszen kifejezetten a racionális elemzés megkerülésére vagy egyenesen annak ellenében hozzák létre, így viszont – szándékaitól függetlenül – torzítja, sőt meghamisítja a társadalmi valóságot. Mindazonáltal – hosszú távon – mégis a krónikus hatása a legsúlyosabb, ugyanis ellehetetleníti a plurális demokrácia kiépülésének egészséges folyamatát. Most kizárólag a nyugati civilizáció plurális demokráciáiról beszélek, ahol a média pluralitása a fejlődni képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele, ahogy azt egyébként az Alkotmánybíróság már működésének kezdetén, 1992/30-as alaphatározatában kifejezte. A propaganda a maga mindent elsöprő, lavinaszerű dinamikájának köszönhetően épp ez ellen az egészséges folyamat ellen hat hosszú távon.

2010 óta mely kampányok voltak azok, amiket már propagandának lehet nevezni?

Sok ilyen volt, nehéz lenne mindet felsorolni, sajnos. Például a bölcsészeket, s ezen keresztül a bölcsészdiplomát majd – természetesen – végül a bölcsészkarokat lejárató kampányt említeném romcskocsmázástól kockásingesezésig, tehát ez egy elég hosszú folyamat, és közel sincs vége. A gender-kérdésekkel kapcsolatos kormánykommunikáció szintén bántóan propagandisztikus, és ezt nem azért mondom, mert én személy szerint nem értek vele egyet, hanem azért, mert egy nyugati típusú plurális demokráciában ezekről a kérdésekről egyáltalán nem lenne szabad propagandatevékenységnek megnyilvánulnia: az csak a hab a tortán, ha ez a vélemény az ötven évvel ezelőtti társadalmi kontextust tükrözi vissza. De a leginkább nyilvánvaló propaganda az elmúlt évben nyilvánult meg, egyfelől a menekültekkel kapcsolatos kormánykommunikációt említeném, másfelől a CSOK propagandáját. Mind a kettőre jellemző, hogy kikerülhetetlenek, tehát lépten-nyomon a választópolgárok arcába tolják a propagandafelületeket, sőt a postaládák sincsenek biztonságban. Az egyik csak átverés, a másik – a menekültekkel kapcsolatos – viszont nyilvánvaló uszítás, ezért szerintem sokkal veszélyesebb.

Mihez lehet hasonlítani a magyar kormánykommunikációt? Valószínűleg nem egyedülálló dolog ez a világban.

Én a bolsevik propagandának a kialakulását kutattam, és sajnos egyértelműen látom a hasonlóságokat. Az már egy nagyon szomorú dolog, ha politikai kommunikáció helyett propagandáról kell beszélnünk egy európai országban, de a mostani magyar kormánykommunikációra minden elfogultság nélkül simán azt tudom mondani, hogy a legtöbb jegyet magán viseli. Például a menekültkérdéssel kapcsolatban többen kimutatták empirikus kutatásokkal is, hogy a kormánykommunikáció szinte teljességgel kizárta a tömegkommunikációs diskurzusból azokat a szakértőket, akik nem az ő álláspontjukat hangoztatták, nem beszélve magukról a menekültekről, akiket egyáltalán nem szólaltatott meg. Mind nyelvi (szemantikai), mind képi-retorikai analízissel meg lehet mutatni, hogy a menekültkérdés problematizálása és katasztrofizálása egy jól felépített módszertan szerint történt, az eredmények pedig lenyűgözőek. Magyarországon soha nem volt akkora az idegengyűlölet, mint most, és már azoknak is határozottan rossz véleményük van mind az iszlámról, mind az arabokról (a sariáról vagy az ulemáról nem is beszélve) akik életükben nem lépték át az országhatárt és soha nem találkoztak a muszlim civilizáció egyetlen képviselőjével sem.

Hogyan tud ilyen jól működni?

Az információs hiány alapvetően szükséges ahhoz, hogy egy propaganda jól tudjon működni. Ez az ’információs hiány’ egy nagyon PC kifejezés, mondhattam volna egyfelől műveletlenséget, másfelől kritikátlanságot, harmadszor információkezelési analfabetizmust. A műveletlenséget nehéz felszámolni, főként egy olyan közoktatás esetében, ahonnan folyamatosan pénzt vonunk ki. A kritikai gondolkodást és az információs források használatát viszont lehetne és kellene is tanítani. Az egyszerűen nem normális dolog, hogy az a több tucat, kormánykommunikációt népszerűsítő propagandaoldal, melyekről többször, többen és többféleképpen is kimutattuk, hogy nyilvánvalóan manipulatív, sokszor jogsértő tartalmuk mellett impresszum nélkül, tehát mindenféle felelősség és szakértelem (például etikai, szakmai, szupervíziós felügyelet) nélkül működnek, még mindig vonz közönéget. Márpedig nap mint nap tucatnyi linket látunk a közösségi médiában, melyek az ilyen propagandaoldalak kamu cikkeire vezetnek. Ez tehát egy olyan rendszer, melynek a propaganda csak egy eleme: ahol normális közoktatás lenne, ott nem tudna működni, mert az emberek kiszagolnák a csalást, a tisztességtelenséget és az irracionalitást.

Mit lehet ellene tenni, van-e gyógyulási folyamat?

A szociológiában néha társadalmi terápiának nevezik azt a folyamatot, mely során egy patológiás társadalmi képlet korrigálódik. Nekem tetszik ez a hasonlat. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy – miként egy individuálterápia esetében – a társadalmi terápia esetében is elsődleges, hogy maga a páciens felismerje, hogy baj van. Anna Freud óta nagyon is ismertek azok az elhárító mechanizmusok – több, mint egy tucat létezik – melyek megakadályozzák a pácienst abban, hogy változást akarjon. Az elhárítás egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezzel a páciens megoldotta a problémáját, sőt, épp ez tarja fenn. Minden racionálisan gondolkodó kívülálló látja, hogy az illetőnek problémája van, kivéve őt magát. Ő csak rosszul érzi magát és izolálódik, de – egyelőre – nem akar változtatni semmin. Úgy látom, társadalmi szinten mi most itt tartunk: remek elhárító mechanizmusaink vannak az ellen, hogy észrevegyük: egyre inkább leszakadunk a nyugattól, és az Unión belül is egyre kevésbé vagyunk partiképesek. A pszichológiai mutatóink is katasztrofálisak, nem csak a gazdaságiak. Miközben azt mondjuk, mindezekért az USA a hibás, meg a nyugat, meg a migránsok, de mi majd megmutatjuk nekik. A másik hibáztatása például tipikus elhárítás: külsővel magyarázni egy belső hibát. Ettől nem leszünk persze sem boldogabbak sem sikeresebbek, de megvéd attól, hogy szembe kelljen nézni önmagunkkal. Mármint úgy értem, komolyan szembenézni, mert itt nem a pálinkáról, a matyóról meg a puli kutyáról van szó.

Tehát ha azt kérdezed, mit lehetne ellene tenni: szembe kellene nézni a problémákkal. Nálam sokkal avatottabbak ezt történelmi dinamikákban is meg tudják mutatni. Melyek azok a kriptásodott epizódok a történelmünkben, melyeket fel kellene tárni (ez egy nagyon fájdalmas dolog) és utána kitisztítani. Elsiratni, amit el kell siratni, és utána beépíteni az identitásba. Ha mármost nem az analitikus-történeti dinamikát nézzük, hanem a jelenlegi képletet, hát azzal is szembe kellene nézni. A GDP-vel, a kivándorlással, az oktatásra, egészségügyre, kultúrára fordított pénzzel, a PISA eredményeinkkel, az egyetemeik helyével a világrangsorokban, az emberek pszichés mutatóival, az átlagos gépjárműkorral, a várható élettartammal, a regionális különbségekkel, az esélyegyenlőséggel, a minimálbér alatt élők számával, az éhezők számával, a Freedom House jelentésekkel, stb. És kitalálni, hogyan legyenek ezek jobbak, mert most nem jók. Ez egyfajta professzionális szemléletet jelentene, mint ami most például Kanadában történik. Mondanom sem kell, hogy nem nagyon hiszek abban, hogy ezzel a szemlélettel Magyarországon ma vagy holnap lehetne egy választást nyerni. Ez azt jelenti, hogy még nem értük el a mélypontot, még elhárítunk, és, szép és sokatmondó szintagmánkkal kifejezve, szarul vagyunk, de büszkén.

Mi lehet a legrosszabb forgatókönyv?

Attól függ kinek. Ez egy szándékosan enigmatikus válasz. A hatalom számára az lehet a legsúlyosabb következmény, hogy a jónépnek elege lesz. Mi egyébként a térség országaival összehasonlítva nagyon jók vagyunk a tűrésben, és ezt a mindenkori hatalom is pontosan tudja. Az emberek számára a súlyosság rendkívül szubjektív, szerintem a nagy többség egyelőre nagyon jól elvan a hárításaival, főzhet otthon pálinkát, és a tévében látja, hogy a vezér megvédte Európát a töröktől. Már megint. Lehet, hogy a következő kupicát már állva hajtja fel. Mit neki az, hogy egy műtéthez szükséges vizsgálatra 9 hónapot vár vagy a gyerekének egyre kevésbé van esélye itthon európai szintű oktatásban részt venni.

Nekik a propaganda tényleg a nép ópiuma, és egyelőre nem halnak bele. Aztán vannak sokan, akik egyszerűen elmennek máshova, mert nem tudják elképzelni, hogy ópiumbarlangban éljenek. Végül vannak azok, akik beszereznek egy gázálarcot, és próbálják magukat függetleníteni. Esetleg gázálarcos klubokat alapítanak – belépés csak gázálarcban. Ez azért gáz, mert végeredményben izolációhoz, belső emigrációhoz vezet ez is. Hosszútávon azonban – nem vagyok benne biztos, hogy mi még megéljük ezt – valószínűleg a propaganda műfaja nálunk is szalonképtelenné és nevetségessé válik, mert – legalábbis a nyugati civilizációban – a szellemi fejlődést csak hátráltatni lehet, de véglegesen megakadályozni nem.