Az Eugenia Formációt 2009-ben alapította két Erdélyből áttelepült magyar színésznő, Miklusicsák Aliz és Fazakas Júlia. Egyedi hangzású, román, lengyel, szerb, orosz tánc- és népdalokra épülő zenéjükkel és remek hangulatú fellépéseikkel egy pillanat alatt belopták magukat a budapestiek szívébe.
„Azokat a slágereket akartuk feldolgozni, amiket gyerekkorunkban hallottunk. Akkoriban még nem igazán szerettük, sőt, erdélyi magyarokként sokszor kimondottan kultúraidegennek is tartottuk őket. De azért óhatatlanul beszüremkedtek az életünkbe: ez szólt a strandon, a hentesnél, a cukrászdában – mindenhol – mesélte Aliz a Budapest.24.hu-nak nyilatkozva. – Ezeket a gyerekkori emlékeink mélyén megbúvó dalokat szerettük volna feleleveníteni, elővenni, amikor néhány barátommal úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk az Eugenia Formációt. Akkor már ismertem Julit, tudtam, hogy ő is ismeri ezeket a számokat, úgyhogy megkerestem, és megkérdeztem, volna-e kedve velem énekelni. Igent mondott; aztán szállingózni kezdtek a zenészek, és mindenki hozta a maga kultúráját és emlékeit; mindenki hozzátett valami újat a dalokhoz. Így alakult ki lépésről-lépésre a zenekar zenei- és hangzásvilága. Maga a banda is sokat változott, amióta elkezdtünk koncertezni. Folyamatosan cserélődtek a tagok: a mostani, felállás nagyjából két-három éve alakult ki.”
Aliz és Juli a kétezres évek elején találkozott egymással, miután mindketten Budapestre költöztek. „Én Székelyudvarhelyen születtem, és Marosvásárhelyen végeztem el a Színművészeti Egyetemet. Miután lediplomáztam, öt évig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban játszottam. Aztán beleszerettem egy magyar koreográfusba, és ideköltöztem” – emlékezett vissza Juli.
„Én Kolozsváron végeztem, utána pedig a temesvári színházban dolgoztam. 2001-ben úgy döntöttem, szerencsét próbálok Budapesten. Úgy gondoltam, itt érdekesebb színházi formákat tanulhatok meg, mint Romániában, úgyhogy bepakoltam a legfontosabbakat egy reklámszatyorba, és elindultam – kapcsolódott be Aliz. – Aztán valahogy úgy alakult, hogy a színház helyett a közösségépítésben és a közösségi terek működtetésében találtam meg azt, amit kerestem. Persze, játszottam is, de egy idő után már sokkal jobban érdekeltek az olyan összművészeti projektek, mint amilyeneket a Tűzoltó utcai Tűzraktárban csináltunk. Ma már egyáltalán nem bánom, hogy nem szerződtem le egy kőszínházhoz, mert így egy sor olyan dologgal foglalkozhatok, amik érdekelnek.”
Alizhoz és Julihoz az évek során számos zenész csatlakozott. Köztük a lengyel származású kanadai énekes-harmonikás Robert Dakowicz, a magyar származású amerikai mandolinos, Varga Péter, Szemző Dávid basszusgitáros, Rontó Lili szaxofonos, Beöthy Árpád dobos és Katona László énekes-basszusgitáros is.
„Robert Varsóban született, ő hozta magával a lengyel számokat. Dávid a kedvenc orosz nótáival gazdagította a repertoárt, én pedig egy-két román dalt hoztam – magyarázta Juli. – Egy időben kísérleteztünk olasz és spanyol slágerekkel is, de ezeket gyorsan ki is gyomláltuk, mert nem illettek az alapkoncepcióba. Úgy éreztük, jobb, ha maradunk az eredeti elképzelésnél, és az igazi »Balkán-feelinget« keltjük életre. Sírva-vigadós balkánpunkot játszunk – legalábbis ezt szoktuk mondani. ”
Az Eugenia számai folyamatosan változnak, gazdagodnak. „Szeretünk kísérletezni. Ha úgy tartja kedvünk, a Star Wars és a Mézga család főcímzenéjét vagy népszerű popdalok egy-egy motívumát is beleszőjük a dalainkba. Ezeket a hatásokat nem tudjuk és nem is akarjuk teljesen kiiktatni. Ami megtetszik, azt megpróbáljuk belesűríteni a számainkba. Aztán, ha nem passzol, akkor kivesszük, idővel lekopik vagy valaki szól, hogy koptassuk le” – mondta az alkotói módszereikről Juli.
„Arra törekszünk, hogy minél sokszínűbb, ugyanakkor mégis egységes legyen a repertoárunk. Van egy-két olyan dal, amit nagyon szerettem énekelni, mégsem bánom, hogy végül kiselejteztük őket, mert nem illettek abba a kulturális közegbe, hangulatvilágba, amit szívvel-lélekkel a magunkénak érzünk” – toldotta meg Juli.
Az Eugenia kizárólag feldolgozásokban utazik. „Eleinte azokat a számokat játszottuk, amiket Erdélyben hallottunk Alizzal. Nálunk senki sem ismerte ezeket a dalokat, de Romániában igazi slágernek számítottak a hetvenes-nyolcvanas években. Retró-slágerek, kelet-európai rajzfilmek főcímzenéi és tradicionális népdalok. Aztán a többiek is hozták a maguk kedvenceit; ma már az is előfordul, hogy a YouTube-on vadászunk feldolgozható számok után. A mieink mind újrahasznosított nóták, mi csak átalakítjuk, leporoljuk, áthangszereljük őket – magyarázta Juli. – Ez elsősorban Robi (Robert Dakowicz, a szerk.) reszortja. Ő a zenei vezetőnk; de a zenekar minden tagjának meghallgatjuk az ötleteit, elképzeléseit.”
Annak ellenére, hogy ismert számokat dolgoznak fel, mindig igyekeznek hozzátenni valami egyedit, valami olyat, ami a saját személyiségüket, alkotói elképzeléseiket is tükrözi. „Innen elveszünk egy sort, oda beillesztünk egy motívumot. Olyan az egész, mintha legóznánk: ez egy felszabadult, kreatív játék” – tette hozzá Robert.
Aliz szerint a magyarok többsége egyáltalán nem ismeri a körülöttünk élő nemzetek kultúráját – részben ezért is tűnnek olyan újszerűnek, egzotikusnak a dalaik.
„A miénk egy nagyon zárt, sőt, inkább bezárkózó kultúra. Erre akkor jöttem rá, amikor egyetemistaként elolvastam negyven kortárs román drámát, és egészen megdöbbentem azon, hogy milyen gazdag a drámairodalmuk. Jóval gazdagabb, mint a miénk – mégis jó, ha Alecsandrit ismeri valaki Magyarországon.”
Ha a magyar társadalom nem is, de az Eugenia mindenképpen „multikulturálisnak” mondható: a zenekarnak több olyan tagja is van, akik külföldről költöztek Budapestre. „Még a rendszerváltás előtt emigráltunk a szüleimmel Lengyelországból Kanadába – mesélte Robert, aki saját bevallása szerint a pesti kocsmákban tanult meg magyarul. – Ott éltem tízéves koromtól, aztán, miután elvégeztem a Torontói Egyetemet, úgy döntöttem, »visszaemigrálok« Európába. Ide jöttem – részben a híres lengyel-magyar barátság, részben a cigány és a népzene miatt. 2005 óta élek itt, és nagyon sok fantáziát látok Budapestben. Jól érzem itt magam, szabadnak; és úgy látom, hogy minden nehézség ellenére megvan a helye a kreativitásnak ebben a városban.”
Varga Péter Bostonból érkezett. „A szüleim magyarok, de én már Bostonban nőttem fel. Egy idő után úgy éreztem, változtatnom kell az életemen, ezért 2008-ban én is Budapestre költöztem – mondta. – Eredetileg azt terveztem, hogy egy-két év után továbbállok, de végül itt ragadtam. Ez az ország sok szempontból élhetőbb hely, mint Amerika: például nem kell kilométereket autóznod, hogy találkozhass a haverjaiddal. Lett munkám, barátnőm, zenekarom. Az Eugeniában hamar megtaláltam a helyem – részben talán azért is, mert a zene mindig az életem része volt, Bostonban is játszottam egy bluegrass-bandában.”
Persze, vannak tősgyökeres budapesti tagjaik is. „Én itt születtem, az óbudai lakótelepen – mesélte Szemző Dávid. – Péterhez hasonlóan én is itt ragadtam, csak nekem nem kellett a tengerentúlra költöznöm ehhez. Autodidakta módon tanultam muzsikálni; de mindig is zenemániás voltam, és már fiatalon megalapítottam az első saját bandámat. Ennek ellenére az Eugenia volt az első komoly zenekar, amiben játszhattam; eleinte doboltam, aztán basszusgitárra váltottam.”
Az Eugenia koncertjeihez a zene mellett a színpadi jelenlét is szervesen hozzátartozik. A fellépéseiken szívesen hordanak bohókás jelmezeket, kalapokat, napszemüvegeket. „Nincs ebben semmi szándékos vagy kimódolt. Én például az első négy vagy öt koncerten ugyanabban a fekete-fehér csíkos pólóban létem fel – magyarázta Juli. – De hát színészek vagyunk: óhatatlan volt, hogy elkezdjünk játszani a fellépőruhákkal és a kiegészítőkkel – a megjelenésünkkel. Egy idő után már minden egyes bulira új darabokkal állítottunk be, mára vagy két zsák ilyen »relikviánk« van, amiket folyamatosan cipelünk magunkkal a koncertekre. A rajongók is szeretik ezeket a hacukákat; előfordult, hogy szó szerint fellázadtak, amikor nem vettük fel az egyik számhoz a megszokott hálósapkát.”
Annak ellenére, hogy rendkívül hűséges és elkötelezett rajongótáboruk van, csak ritkán lépnek fel. „Mindenkinek van »rendes polgári szakmája«, mindenki ezer felé szakad, így nehéz összetrombitálni a bandát – mondta Aliz. – Ráadásul mi olyan rétegzenét játszunk, amivel nem lehet megtölteni egy stadiont, a pesti klubokat pedig már mind végigturnéztuk.”
Dávid szerint egy jó menedzserrel több fellépést is leköthetnének. „Régi vágyunk, hogy Nyugat-Európában játszunk – például Berlinben vagy Bécsben – de menedzsment nélkül lehetetlen megszervezni a külföldi koncerteket – mondta. – Meg aztán, tulajdonképpen jól is érezzük magunkat így, »hobbizenekarként«. Semmi kedvünk ahhoz, hogy nyaranta fesztiválról fesztiválra vándoroljunk.”
„Mi mind szeretünk szórakozni és szórakoztatni: együtt bulizni a közönséggel – tette hozzá Aliz. – Olyan bulikat akarunk csinálni, ahol ők és mi is jól érezzük magunkat.”
A hetedik születésnapját ünneplő Eugenia Formáció következő koncertje március 31-én lesz a Kazinczy utcai Mika Tivadar Mulatóban. Ha szeretnétek meghallgatni őket, nézzétek meg a buli Facebook-oldalát.
