Szelényi Zsuzsanna blogján a nők elleni előítéletek kapcsán arról ír, hogy még a magyar nők is nehezen tartják elképzelhetőnek, hogy a társadalmi ranglétra csúcsain nők legyenek. Szerinte nemcsak a nagyvállalatok vezetőségében, a miniszterek között, hanem otthon sem hallatszik a magyar nők hangja. Sokakat tart bántalmazással kiszolgáltatottságban a társa. Őket baráti körben csendre intik, nekik a férj adja ki a heti háztartási pénzt, amivel forintra el kell számolnia.
És hányan vannak, akik úgy gondolják, mint a popzenész, Ákos, hogy rendben van az, ha a nők ugyanazért a munkáért kevesebbet keresnek? Akik szerint a „női princípium“ lényege, hogy a nők tartozzanak valakihez és szüljenek neki gyerekeket. Mintha Ákos stábja nem lenne tele nőkkel, akik a PR-ját menedzselik. Mintha a magyar nők többsége nem dolgozna két generáció óta. Mintha nem lennének a magyar nők magasabban iskolázottak a férfiaknál.
Az Együtt parlamenti képviselője egy barátnője példáját is elmeséli, aki jogászként kevesebbet keresett, mint beosztottja, aki férfiként egyszerűen csak többet kért. Ezt azzal magyarázza, hogy óriási a nők önbizalomhiánya a férfiakéhoz képest. A nők önkritikusabbak és hajlamosak arra, hogy saját teljesítményüket alábecsüljék.
Ki nem ismerné a kínzó érzést: vagyok-e olyan jó, mint más? Ha korábban nem, a gyermekszülés után, kisgyerekek mellett mindenképpen szembetalálkozunk ilyen kérdésekkel. Magunk is úgy gondoljuk, hogy lemaradtunk, és már biztosan nem vagyunk olyan jók. Emellett már a munka gondolatára kialakul bennünk a gyerekek miatti lelkiismeret-furdalás. Ebben az élethelyzetben szinte minden nő alacsonyabbra teszi a mércét. Nem erősködünk előmenetelért, magasabb fizetésért. Örülünk, ha meg tudjuk oldani a mindennapi feladatokat, és a család is boldog. A dolgozó nők „három műszakjának“ terhei és lelkiismeret-furdalásai alatt szép lassan felőrlődnek az álmaink, az ambícióink.
Szelényi Zsuzsa szerint egy nőnél a gyermeknevelést és a háztartás ellátását követi csak a személyes ambíció, ott köti a legnagyobb kompromisszumokat. A sok kételyt, önbizalomhiányt ő azzal magyarázza, hogy már gyerekkortól azt tanítják a nőknek, hogy alkalmazkodjanak.
Gondoljunk csak bele: egy jól beszélő kisfiúnak hamar mondják: „olyan okos vagy, mint az apád! Lehetsz ügyvéd vagy politikus!“ Egy jól beszélő kislánynak azonban többnyire annyi biztatás jut, hogy ha minden jól megy, színésznő is válhat belőle. Később megkapjuk az obligát kérdést: „mikor mész férjhez, kislányom? “ Vagy pedig: „ugye otthon maradsz a kisbabával?“. Halljuk az óvónők hangját: „na végre, magát is látjuk, már azt hittük, nincs is anyja ennek a gyereknek.“ Mintha rendes nő csak az lenne, aki férjhez megy – és jó anya csak az lehetne, aki maga megy a gyerekekért az oviba.
Az ellenzéki politikus szerint nagy szerencséje van annak a lánynak, akit nem az alkalmazkodásra, hanem arra nevelnek a szülei, hogy mondja el véleményét és mindig álljon ki magáért. Szerinte nem tudatosan a nők hajlamosabbak is az alkalmazkodásra, mivel a férfiaknál jobban vágynak a szeretetre, nem akarnak „problémát okozni“. A nők más elvárások mentén nőnek fel, mint a férfiak.
Így ha felnőttként mégis akarunk valamit, olyan világban kell manővereznünk, amelyet a férfiakra szabtak. Minél nagyobb a különbség a hagyományos gondoskodó szerepekhez képest, annál nehezebb a nők dolga. És persze annál nehezebb elérni azt is, hogy szeressenek vagy tiszteljenek bennünket. Nemrég egy politikusnő kapcsán azt találta mondani egy munkatársam, hogy „az a baj vele, hogy ambíciója van“. Értetlenkedve kérdeztem, hogy komolyan beszél-e vagy csak viccel.
Ami jó a nőknek, jó a gyerekeknek és a férfiaknak is
Szelényi szerint ez nem jelenti azt, hogy a nőknek ne kellene igényt formálniuk képességeik, tudásuk kibontakoztatására, hiszen több kutatás igazolja, hogy azokban az országokban, ahol a nők elégedettebbek a munkájukkal, ott kiegyensúlyozottabbak a párkapcsolatok, kevesebb a válás. Ahol a nő tudása számít, ott változatos a gyermekgondozási rendszer, többféle munkaforma lehetséges. Az apa bevonása a család és a gyermekek ellátásába nemcsak az anya életét segíti, hanem a férfi egészségét is erősíti. Amíg Magyarországon nem vezetik be az apaszabadság lehetőséget, addig a nőknek kell arra törekedniük, hogy párjukat bevonják a gyermeknevelésbe.
A magyar nők igyekeznek tökéletesek lenni, mindent maguk akarnak megoldani, amiért nagy áldozatokat hoznak, ezért legjellemzőbb életélményük a túlterheltség, a lemondás és a beletörődés. A karrier, az ambíció a férfiaknak pozitív életcél, a nők számára negatív a hatása.
Nekünk, nőknek nagy energiákat kell mozgósítani, hogy kihasználhassuk a képességeinket és a tudásunkat, és saját és mások örömére élhessünk azzal, amit megtanultunk. Ezért nem mondhatunk le arról, hogy megosszuk a terheket a családban. Nem mondhatunk le arról, hogy kiköveteljük a munkánk elismerését: rendes fizetést, előmenetelt, kiérdemelt jutalmat. Ahogy nem mondhatunk le arról sem, hogy hallassuk a hangunkat. Mert mi mást tudunk, mint a férfiak. És a mi tudásunkra is szüksége van mindenkinek.
Szelényi Zsuzsa azt írja, hogy a fiatalkori álmok megvalósításához tudni kell, hogy a nő másképp működik, mint a férfi egy férfiakra szabott világban. A magyar nők csak akkor lesznek elégedettek, boldogok, ha tisztában vannak a különbségekkel, erőfeszítéseket tesznek azért, hogy felmutassák saját erősségüket.
Akkor lesz mindenkinek jó, ha életünk során nem adjuk fel az álmainkat és a vágyainkat, hanem azokat kiteljesítjük. És ennek örömét átadjuk a gyerekeinknek is.
