1990. augusztus 3-án történelmi lehetőség állt előtte, tudta ezt. És élt is vele. A kommunista és közvetlenül választott Pozsgay vagy Szűrös helyett a demokrata Göncz lett a köztársasági elnök.
Mivel a szocializmust követően ilyen intézmény nem volt, akarva-akaratlanul a saját képére próbálta azt formálni. A hivatalban eltöltött tíz évéből kettőben csak azt próbálta meg, ami az akkori alkotmány is megengedett neki.
Például azzal, hogy – ha kell – szembemegy a miniszterelnökkel, amiért az a saját pártjának tagjait szánja a közmédia alelnökeinek. Már csak azért is, mert ő “őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.”
Egészen eddig a pillanatig volt aktivista államfő, aki súlyt adott a saját hivatalának, úgy értelmezte, hogy a kormány fölött áll, autonóm személyiség, akinek elsődleges célja és feladata, hogy megóvja a törékeny magyar demokráciát.
Göncz tíz éve alatt négy miniszterelnök (Antall, Boross, Horn és Orbán) is esküt tett, de miután Antall meghalt, ő is hátrébb vonult a midennapi politikai csatározásoktól és az aktivista elnökből Árpi bácsi lett.
Tisztelték és szerették, de rájött, hogy hiába hiszi azt, hogy demokrataként (nem, nem a szó mára már kiüresedett értelmében, hanem a szó rendszerváltó értelmében) az ő feladata józannak lenni, a politika mocskában ez nem fog menni.
93 évesen hunyt el.
