Emlékeznek a plakátjavítóra? Komáromy Gergely alias Gregory G Ras a legutóbbi beszélgetésünk óta kikerült a hatóságok látóköréből, és a Keleti pályaudvaron tölti a napjait. Gitározik, közös imát szervez. És nagyszabású demonstrációt.
Mi történt az előző beszélgetésünk óta? Visszakaptad a telefonod?
Az ügyészség megszüntette az eljárást, hivatalosan kimondta, hogy törvénytelen volt az előállításunk, a büntetőeljárás indítása és a lefoglalások is; de ennek ellenére két és fél hónappal az eset után sem kaptunk vissza semmit. Még egy levelet sem a rendőrségtől, hogy na, akkor majd valamikor gyertek be a cuccaitokért. Ezért végül mi mentünk be Frenkyvel (a másik plakátjavítóval – a szerk.), hogy visszaszerezzük. Egyik kerületből a másikba küldözgettek, és fél napunkba telt, de végül csak visszaadták a telefonjainkat. Amik persze érintetlenül hevertek ugyanazokban a lezárt borítékokban, amikbe eredetileg tették őket a lefoglalásnál. Vagyis annak ellenére, hogy bizonyítékként foglalták le, senki nem vizsgált rajtuk semmit.
Mi lett a lefoglalt zenekari gázsival?
A szintén jogtalanul lefoglalt 130 ezer forintot továbbra sem adták vissza; állítólag majd az államkincstártól tudom visszaigényelni, nyilván nem lesz egyszerű. De tegyük hozzá, hogy a rendőrök megint nagyon jó fejek és segítőkészek voltak, és maximálisan egyetértettek velünk az ügyünkben.
Miért mentél ki a Keletibe?
A Keletinél volt egy megemlékezés a 71 menekültért, akik a furgonban haltak meg, akkor és ott indult el bennem valami; azt éreztem, hogy jóval többet kell tennem, mint addig. Előtte is jártam ki a Keletihez, Nyugatihoz segíteni, zenélni, nyilván a koncertjeinken is beszéltem ezekről a dolgokról, de az, hogy szinte minden időmet és energiámat rászánjam, ott kezdett el körvonalazódni bennem. Pénteken volt a megemlékezés, kedden kiköltöztem a Keletihez egy takaróval és hálózsákkal. Meg persze a gitárral. Péntek éjjelig folyamatosan ott voltam. Aztán buszra szálltam velük.
Ne szaladjunk annyira előre. Miben tudtál segíteni a Keletinél?
A Migration Aid mellett önkéntesként egész nap segítettem, amiben kellett, sokat zenéltem és szórakoztattam a gyerekeket és a felnőtteket, velük voltam, ott aludtam velük a földön. Aktívan részt vettem a békés demonstrációikon…
…mármint milyen értelemben aktívan?
Hát hogy én is felszólaltam. Megszerveztem egy-egy nagy közös imát és csendes ülődemonstrációt a békéért, az emberséges bánásmódért, a szolidaritásért, ahol voltak menekültek, magyarok, turisták, segítők, keresztények, muszlimok, zsidók, ateisták, felnőttek, gyerekek – nagyon szép volt. Pénteken is folytattuk. Aznap este pedig már a tömeg megnyugtatásában próbáltam segédkezni, és a felzúdulás újabb békés ülődemonstrációvá szelídítésében, ami nem volt túl könnyű, miután fociultrák petárdát dobtak egy menekült kisgyerekre.
Hogy reagáltak, amikor nekiálltál gitározni?
Nagy örömmel szálltak be a zenélésbe, éneklésbe, táncolásba, minden este tök kis jó kultúraközi bulikat csaptunk – a magunk eszközeivel. Elképesztő mennyiségű szeretetet, hálát és támogatást kaptam, hihetetlenül felemelő, befogadó, békés, családias közegben éreztem magam. Megdöbbentett és még mindig megdöbbent, hogy a sok szenvedés, és a méltatlan, megalázó, embertelen körülmények ellenére mindenki inkább a jót látja, és a rengeteg különböző ember békésen él együtt ebben a spontán kényszerű közösségben. A segítőknek, sőt a nem erőszakos rendőröknek (voltak sajnos azért erőszakosok is) végtelenül hálásak voltak, a politikusoktól pedig határozottan, de békésen segítséget kértek: semmi kukaborogatás, autófelgyújtás vagy ilyesmi.
Azokat a feladatokat mások magukra vállalták a Fradi-pályánál.
Hát igen. Pedig a Keletinél több ezer ember volt egy csepp helyen összezsúfolva egy hétig.
Egymást is támogatták?
Abszolút. Segítettek más gyerekeknek, családoknak, ha kellett, takarítottak.
„Mindannyian megfogtuk egymás kezét”
A nemzetközi imára azért még térjünk vissza.
Csodálatos érzés volt. Hangosbemondóval körbementünk és arab, fárszi, urdu, pastu nyelven és persze magyarul buzdítottunk mindenkit a csatlakozásra. Aztán fent, a Keleti főbejárat előtt összegyűltünk, a kérésemnek fegyelmezetten eleget téve mindenki leült egy nagy körben. Öt perc csenddel emlékeztünk a válság és a háború áldozataira, és aztán szintén csendben együtt imádkoztunk, fohászkodtunk, meditáltunk ki-ki a maga módján a békéért, a szereteten, emberségen alapuló közös megoldásért! Este ugyanez lezajlott, csak még több emberrel.
Miről beszéltél nekik?
Magyarul és angolul rövid beszédet mondtam az összetartozásról, a szolidaritásról, arról hogy összefogva együtt kell cselekednünk egymásért, és kértük Európa és a világ vezetőit, hogy hallják meg végre az emberség és a józan ész szavát. Egy Magyarországon régebb óta élő szír srác pedig fordította az egészet arabra. Többször is előfordult, hogy mindannyian megfogtuk egymás kezét, és a magasba tartottuk, vagy épp a béke jelét mutattuk fel. Felemelő, nagyon erős és nagyon pozitív élmény volt, vélhetően ezért nem is került be a hírekbe, hiszen itt nem volt se skandálás, se ordítozás, se lökdösődés, se ugráló felhevült férfitömeg, csak békés összefogás.
Mit gondolsz a civil segítőkről?
Hatalmas munkát végeztek és végeznek már hónapok óta, teljes ellenszélben, hiszen a kormány semmit nem segít, sőt csak a feszültséget fokozza. A legutóbbi napokig a nagy keresztény egyházak is teljesen passzívak voltak, sőt egyes egyházi vezetők az idegenellenes gyűlölködő propagandát szajkózták. Egy darabig a nagyobb segélyszervezetek sem csináltak jóformán semmit. Úgyhogy a legnagyobb tisztelet azoknak, akik az elejétől fogva az idejüket, energiájukat, pénzüket áldozták a rászorulók megsegítésére.
A muzsikus kollégák hozzáállásával elégedett vagy?
Sokáig hiányoltam más zenészek, művészek felszólalását, és aktivitását az ügyben, de szerencsére az utóbbi időben egyre több ember egyre jobban involválódik, és a pápa egyértelmű kiállása óta magyar egyházi részről is mintha legalább elméletben már lenne segítő szándék. Csak a kormány, és sajnos sok megtévesztett ember áll még mindig határozottan a rossz oldalon, embertelen példát mutatva még mindig sokaknak.
Akkor most osztályozzuk a rendőrök munkáját is.
Alapvetően emberségesen, és a hatalmas feladat ellenére béketűrően viselkedtek. Volt jó pár túlkapás, bár az is vélhetően azért, mert erre utasították őket. Volt, hogy a többiektől éppen távolabb lévő szerencsétleneket minden cucc, meleg ruha nélkül, úgy ahogy voltak bevágták autóba és elvitték, de alapvetően profik és emberségesek voltak – főleg a tömeg kezelésében.
Ott voltál, amikor az ultrák támadtak?
Ott. A Keletinél gyerekre dobtak petárdát, a pápa téren meg provokálták az embereket, földön alvókat rugdostak meg, nagy túlerőben támadtak. Na, ők viselkedtek megvadult állatokként, primitív, kulturálatlan, nem európai, nem keresztény barbárokként.
„Olyan emberek, mint mi, külön történetekkel”
A gyűlölködők között sok olyan ember lehet, aki alapvetően nem gyökér, csak egyszerűen nincs közvetlen tapasztalata, nem ismer meg emberi sorsokat.
Pontosan. Ez a lényeg, idáig kellene eljutnia mindenkinek. Ők nem számok egy statisztikában, nem arctalan bevándorló tömeg, hanem mind olyan emberek, mint mi, külön történetekkel. Amúgy tényleg elképesztő dolgokat hallottam és tapasztaltam. Volt egy férfi, akihez kihívtam a mentőt. Azt mondták, tök részeg, és úgy is nézett ki, pedig próbálta magyarázni, hogy muszlim, és sosem iszik. Két nappal később újra találkoztunk. Ez a hihetetlenül kedves és intelligens iraki szakember a háború elől kellett, hogy meneküljön, és a Keletinél valószínűleg megmérgezték a tejet, amit kapott, vagy valami durva drogot tettek az italába. Aztán volt egy szír újságíró srác. Első nap mellette aludtam a földön. Nagyon értelmes és kedves volt. Két nappal később jött, mutatta a sebes lábát, és mesélte, hogy egyik este az apjával beszélt egy netcaféból, amikor rendőrök erőszakkal levitték papucsban, rövid gatyában, pólóban pénz és minden nélkül Bicskére, még azt sem engedték, hogy szóljon a barátainak. Másnap 30 kilométert gyalogolt vissza a Keletibe a cuccaihoz. Közben egy francia hírügynökség rátalált a blogra, amelyet a srác írt, és azóta felvették őt külsős újságírónak, még pénzt is küldtek neki a cikkeiért. A szétszakadt családokról, meghalt rokonokról nem is akarok beszélni, elég annyi, hogy sok sorssal találkoztam, rengeteg igazságtalansággal, sok szenvedéssel, de még több lelkierővel, és békés élni, boldogulni akarással.
Írtad a Facebookon, hogy majdnem megint telefon nélkül maradtál.
Egyik reggel felkeltem, kómásan otthagytam a telómat az alkalmi fekhelyemnél a földön. Amikor eszembe jutott, visszamentem, de persze már nem volt ott. Nem is csodálkoztam, a Keletinél a földről amúgy is bármikor eltűnne egy telefon, hát még, ha több ezer, sokféle hátterű és helyzetű emberrel van tele a tér. Egyszer csak odasiet hozzám egy szír srác, és mondja, hogy meglátta a telefont a földön, és nyújtja oda, hogy nem az enyém-e, mert emlékszik, hogy én aludtam ott, és felvette, nehogy eltűnjön.
Reakciód?
Megmondom őszintén, elsírtam magam. Könnyek között köszöntem meg, hogy ilyen kedves, annak ellenére, hogy ezt műveli vele az országom. Még ő nyugtatott, hogy nagyon hálás a segítségért, amit nyújtunk, és tudja jól, hogy nem a mi hibánk az áldatlan állapot. Hihetetlen, hogy mennyi tiszta szívű embert ismertem meg közöttük, pedig nekik sokkal több okuk lett volna másokat hibáztatni,és ostoba gyűlölködésbe menekülni a szenvedés elől, mégis ők mutatják a példát emberségből.
Aztán jöttek azok a buszok.
Levittek mindenkit a határra, én is ott voltam az egyik utolsó buszban. A határon még zenéltem nekik egyet, lezajlottak az utolsó beszélgetések, és elbúcsúztunk.
Miért szálltál fel velük?
Evidens volt. A jelenlétemmel is akartam biztosítani őket, hogy nyugodjanak meg, nem egy újabb átverés ez a kormány részéről. Meg persze én is biztos akartam lenni benne, hogy valóban eljutnak a határig. Addigra már nagyon kimerültek voltunk mind, és bár a hangulat felszabadult volt, nagyrészt kómáztunk a buszon. Hazafelé volt egy érdekes sztorim. A vasútállomáson belefutottam egy nénibe, akit elkísértem, mert alig tudott járni; sőt egyszer el is esett, úgy kellett felemelni. Megköszönte, majd elkezdte hajtogatni a kormány fröcsögő propagandáját a menekültekről. Amikor mondtam neki, hogy ők is segítségre szoruló emberek, és ugye, milyen jól jön a segítség, ha bajban van az ember, akkor azért láttam, hogy kicsit elgondolkodott. Persze hónapok intenzív agymosásából nehéz kikavarodni.
És mi lesz most? Lehet még valamit tenni?
Szeptember 12-én, szombaton délután 4-től nagyszabású demonstrációt tartunk, fontos beszédekkel. Több nézőpontból be szeretnénk mutatni, hogyan is gondoljuk a helyes értékek alapján a konkrét cselekvést. Mások hibáztatása, a sérelmek felsorolása még nem visz közelebb a megoldáshoz, ezért összefogásra, aktív tettekre, változtatásra akarunk inspirálni mindenkit. Erre fókuszálnak majd a beszédek.
Meglepődnék, ha az eseménynek nem lenne zenei vonulata.
Egészen különleges sokszínű lesz: reggae, világzene, jazz, magyar népzene, hiphop, soul, funk, autentikus magyar cigányzene, a hazai zenei élet jeles képviselóivel. Négytől nyolcig sűrű programmal várjuk az embereket.
1. Ha már így imádod őket: befogadnál egy menekülted magadhoz?
Persze, nem vitás, amúgy is egyre határozottabban gondolkodom árva, harmadik világbeli baba örökbefogadásán – majd ha lesz saját pecóm. Jelenleg még saját szobám sincs.
2. Az idegenekre bezzeg gondolsz… de támogatod a magyar hajléktalan embereket is?
Természetesen, sőt a Keletinél is segítjük őket is. Erről szól számomra ez az egész, hogy végre mind értsük meg: egymás segítése alapvető emberi kötelesség, sőt saját magunk számára is csak így teremthetünk jobb világot.
3. Nem zavart a márkás cipők és az okostelefonok látványa?
Igyekszem tudatosan élni és figyelni, hogy értsem, mi folyik a világban. Az ide menekülő szírek nagy része jómódú volt a háború előtt, rengeteg magas státuszú emberrel beszéltem. De kitört a véres káosz, menekülniük kellett. Pénzzé tették mindenüket, illetve hozták, amit lehetett – nyilván a telefon, meg a saját ruha az ilyen. Attól hogy valakinek menő telefonja meg ruhája, meg a zsebében több ezer euro van, még nem jelenti azt, hogy nem menekült. Ha az egész élete munkája, háza, autója, az egész maga köré épített világa már nincs meg, akkor dobja el még a telefonját, meg a maradék vagyonát is, hogy több szánakozást keltsen, vagy mi??? Ezeknek az embereknek a nagy része nem könyöradományt, segélyt, ingyen életet akar, sőt ez megalázó is számukra. Normális polgári életük volt, és ilyet szeretnének maguknak felépíteni újra. Dolgozni, adózni. Ha tényleg semmijük nem lenne, mint sok más menekültnek, akkor nyilván nagyobb terhet is jelentenének a befogadó országoknak.
4. Összeszedtél legalább egy halálos vírust?
Nem, viszont megfáztam a hideg kövön alvástól, mint közülük is sokan. És ez nem miattuk, hanem a kormány könyörtelensége miatt volt. Hiába mozogtam köztük egész héten, játszottam a gyerekekkel, ott ettem és aludtam, ahol ők, tőlük semmit nem kaptam el.
5. Voltál-e szemtanúja terrorista akciónak, látványos lefejezésnek vagy nemi erőszaknak?
Amikor a nácik petárdát dobtak a pici menekült gyerekre, meg amikor a földön fekvőkre támadtak, azok elég erőszakos akciók voltak. Ja hogy a menekültek részéről? Én is láttam a youtube-on, hogy valamelyik tini szír mutatja a kamerába, hogy végetek van, de személyesen csak a békét tapasztaltam. Igaz, amikor a petárda miatt felbőszültek, volt ott olyan tagbaszakadt arab, akinek öt percig kellett egyedül a 65 kilómmal átölelni a vállát, hogy megnyugodjon, és leüljön mellém csendben a békéért fohászkodni. Durva, mi?
6. Láttál-e ételeket kidobáló menekülteket?
Persze. Sajnos a káosz sokszor szedett áldozatot az adományok között. Sok ember nem okosan, a tapasztaltakat megkérdezve ment segíteni, hanem csak úgy elkezdett osztogatni a tömegben, mire lett egy nagy kapkodás, sok kaja a földön végezte. Arról nem beszélve, hogy a disznóhúsos adománnyal a muszlimok nem tudtak mit kezdeni. Ők talán állatok, akik csak örüljenek a mosléknak, és egyébként is, mit válogatnak?! Ja, és nem egyszer ők kínáltak engem azzal, amijük volt. Gyerekek, felnőttek felezték el velem, amit ők kaptak, és ragaszkodtak hozzá, hogy igenis egyek, ha én is éhes vagyok.
7. Ugye, hogy szinte kizárólag egyedülálló férfiakból állt a tömeg?
Nem is tudom, láttam-e valaha ennyi kisgyereket egy rakáson. Sok család, rengeteg nő, sok öreg, és elképesztően sok gyerek. És igen, a többség persze fiatal férfi, hiszen ők a legerősebbek, ők bírják a legjobban a gyűrődést, és ők a legjobban elszántak, felkészültek arra, hogy új életet kezdjenek valahol egy új helyen. Egyszerű ez is, ha belegondol az ember. Egyébként végtelenül egyszerű a képlet: képzeld magad helyükbe. Te mit tennél, hogyan viselkednél, hogy bírnád, minek örülnél, mire vágynál, mit akarnál, ha ilyen helyzetbe kerülnél. Gondolj bele, és viszonyulj hozzájuk ez alapján. És ha ezeket végiggondoltad, tegyél értük – és rajtuk keresztül magadért is, hiszen minden összefügg: minél jobban szenved más, annál súlyosabb hatása lesz rád is ennek előbb-utóbb. Hallgass a szívedre, és cselekedj tudatosan – ez a jó értelemben vett szolidaritás. Ezt képviseljük a szombati demonstráción is.
