Olvasónk a szöuli metróról, a világ egyik legnagyobb földalatti hálózatáról írt nektek egy részletes bemutatót. Kicsit hosszú, de megéri végigolvasni:
Hosszú idő óta csak botrányokról, utas- és ellenőrverésekről, visszaélésekről, jármű problémákról olvashatunk ezen a blogon. Ez természetesen érthető, hiszen elsődlegesen az a blog célja, feladata, hogy figyelje a visszaéléseket és tudósítson róluk. Azonban úgy gondoltam, hogy talán hasznos lenne egy kis változatosság, és amúgy is régóta érlelem magamban a gondolatot, hogy megírjam a tapasztalataimat a szöuli metróközlekedésről, mintegy kontrasztként a hazai állapotokkal (kicsit hosszú lesz, aki nem szeret olvasni, most még menekülhet:)
Szöul Dél-Korea fővárosa és egyben legnépesebb városa is, a Wikipedia szerint több mint tízmillióan lakják. Jelenleg ez azt jelenti, hogy a város a 8. a világ legnépesebb városainak listáján, megelőzve Pekinget is. Területe kicsit több, mint 600 négyzetkilométer (összehasonlításul: Budapest 525 négyzetkilométeren terül el). El lehet képzelni, hogy mekkora tömeg és zsúfoltság van – nos, ezzel kapcsolatban “magasak” voltak az elvárásaim, de egyáltalán nem élhetetlen és zsúfolt helyről van szó, a számok alapján én sokkal rosszabbra számítottam (tömegközlekedés/tömeg viszonylatban szerintem Budapest rosszabb). Persze ehhez hozzátartozik, hogy én télen jártam ott, amikor lehet hogy jóval kevesebben mozognak rendszeresen a városban.
A városnak jelenleg összesen 11 (Wikipedia szerint 12) metróvonala van, ideértve a reptéri ágat ill. a különféle városok felé tovább haladó vonalakat is. Az egész rendszer szervezettségén látszik az ázsiai precizitás valamint az, hogy a városban az elmúlt 20 évben két nemzetközileg is jelentős, nagy embermennyiséget megmozgató és sok turistát vonzó eseményt is tartottak (1988: Nyári Olimpiai Játékok, 2002: Foci VB).
A metró rendkívül könnyen használható, annak ellenére, hogy a koreai írás… hm… nem éppen könnyen olvasható. Az egyes vonalak szokás szerint színekkel vannak jelölve, míg az állomások számozva vannak a vonalaknak megfelelően (pl. a 3. vonal állomásai rendre 301, 302, 303, stb. jelölést kapják). Minden ki van írva koreaiul és angolul is, eltévedni majdhogynem lehetetlen. Látszik az is, hogy a lakosság erős felkészítést kapott a “Mit tegyünk, ha tanácstalanul toporgó külföldit látunk?” témakörben, ha valahol megálltunk térképet nézni vagy az elektronikus jegyet feltölteni, rögtön ott termett valaki, arról érdeklődve, hogy segíthet-e. A jegypénztárak legtöbbjénél ingyenes metrótérképhez juthatunk, illetve minden jegypénztárnál ki van függesztve az ablakok fölé egy metrótérkép, az állomásokkal és az odáig eljutáshoz szükséges díj feltüntetésével.
Az első, ami már a repülőtéren feltűnik, hogy a vágányokat üvegfallal és ajtóval választják le, ha megérkezik a metró, akkor nyílik előbb a külső üvegajtó, majd a kocsiajtó (igen, mindig pontosan ott áll meg a szerelvény, ahol az ajtó van). Gondolom ezzel a balesetek okozta fennakadást próbálják kiküszöbölni, valószínűleg felemás sikerrel, mivel volt olyan ajtó, ami folyamatosan nyitva volt, és vannak olyan vonalak/állomások is, ahol egyáltalán semmi ilyesmi nincsen.
Minden ajtó előtt kis nyilakkal vagy talpnyomokkal jelzik, hogy a felszállásra váró utasok az ajtó két oldalán várakozzanak, így a leszállók könnyen el tudják hagyni a szerelvényt. És betartják! Várakozás közben lassan-lassan két sor formálódik az ajtó két oldalán.
A peronon elhelyezett jelzések mutatják továbbá azt, hogy hányadik kocsi hányadik ajtajánál állunk, valamint jelzi, ha az adott ajtó valamelyik oldalán az idősek ill. mozgáskorlátozottak számára fenntartott helyek vannak.
Ezeket a helyeket a legnagyobb tömegben is üresen tartják, csak az idősek és mozgáskorlátozottak használják. Érdekes, hogy ettől eltekintve nem jellemző az ülőhelyek átadása másnak, persze elvétve láttam ilyet is. Szembetűnő volt továbbá, hogy sokkal kevesebb idős utas volt, mint nálunk (persze ez attól is lehet, hogy az ázsiaiak többsége még idősen sem néz ki idősnek). Nem tudom, hogy kapnak-e utazási kedvezményt vagy sem, de tény, hogy a kocsikat nagyrészt fiatalok töltötték meg.
Ha már az utazási kedvezményeknél tartunk, egy huszáros vágással térjünk is át az anyagi részére az utazásnak. Természetesen minden állomás beléptető kapukkal van ellátva, amelyeket nem a mozgólépcsőkhöz raknak, hogy elkerüljék a torlódást. A beléptető kapuk nyílási iránya megfordítható, így az éppen aktuális forgalomnak megfelelően szabályozható, hogy melyik irányból nyíljon több és melyik irányba kevesebb. A jegy elektronikus, T-Money Cardnak hívják, ezt kell a kapu megfelelő részéhez érinteni a nyitáshoz. A hagyományos telefonkártya kinézetű jegyen kívül kaphatóak egészen bizarr formájúak is példát lásd a képen:
Ezek előnye hogy akár a mobiltelefonra is fel lehet aggatni, így nem kell a táskában túrni a plasztikért. A kártyák a pénztárakban vagy az erre való automatákban tölthetőek fel, előre meghatározott összegekkel. Feltöltő automata:
Maga a díjszabás távolság alapú, az alapegység 10 kilométer. Ennek az ára felnőtteknek 900 koreai won (jelenleg kb. 140 forint) utazási kártyát használva ill. 1000 won készpénzzel fizetve (mert hogy van mágnescsíkos papír alapú jegy is, ha valakinek arra fájna a foga; az egy hét alatt talán egy embert ha láttam ilyet használni). Ezen 10 kilométer alatt természetesen átszállásra is lehetőség van. 10 kilométert meghaladó utazás esetén a kijáratnál további összeget vonnak le a kártyáról, ez 5 kilométerenként 100 won, egészen 40 kilométeres határig, amelyet túllépve a levonandó összeg 100 won/10km-re módosul. Természetesen a kártyának köszönhetően a rendszer tudja hogy honnan és mikor jön az ember, így egy szempillantás alatt kikalkulálja az esetleges plusz díjakat. A metróvonalakat három cég üzemelteti (egyik az 1-4 vonalat, másik az 5-8 vonalat, a harmadik azt hiszem az összes többit), de minden egységes: az árak, a tájékoztatás, stb.
A metrókocsik tiszták, világosak, teljes hosszukban átjárhatóak. A következő kép a reptérről közlekedő szerelvényen készült:
Üléseik az új budapesti metróhoz hasonlóan szegmentáltak, minden fenéknek egy hely jut. A kocsik fűtöttek (néha túlságosan is), mivel néhány vonal a felszínen is közlekedik. Minden megállót koreaiul és angolul is bemondanak, az állomásneveket ráadásul kétszer, hogy biztosan mindenki megértse (ami valljuk be, a koreai nyelvet és állomásneveket tekintve nagy segítség a “nyugati” utasoknak). A legtöbb metrószerelvényen minden ajtóra merőlegesen a tető közepéről lelógatva LCD kijelzők is vannak, amelyek szintén kiírják az állomás nevét, és azt is jelzik, hogy melyik oldalon fognak nyílni az ajtók. A peronon levő kijelzők pedig egyes állomásokon képesek arra, hogy mutassák merre járnak a kocsik. Meglepő, de a budapestihez hasonló zsúfoltsággal nem találkoztam, vagy nem találtam el a csúcsidőt, vagy tényleg sikerült megoldani ennyi ember zökkenőmentes szállítását. Példaként álljon itt egy kép egy átlagos metrókocsi belsejéről, és egy másik egy állomásról:
Láthatóan nagy hangsúlyt fektettek az akadálymentesítésre is. Minden állomáson (beleértve az aluljárókat is, sőt, sok helyen a felszíni járdákat is!) külön kialakított vakvezető sávokat találhatunk – itt ne a budapesti metrónál megszokott “belemarunk öt vékony csíkot a márványba oszt’ jó’van” megoldásra gondoljunk, hanem a legtöbb helyen öt, egyenként kb. három centi széles fémcsíkból kialakított vezetősávot készítettek, amely összesen kb. 30 centi széles. Ahol ilyenek nincsenek, ott a peron mentén látható sárga dudorokból készítették el ezt. A lejárók többségénél braille-írással található valami (gondolom hogy mi ez a hely és hova lehet utazni az adott helyről), valamint minden állomásnak van liftje vagy liftjei illetve mozgéssérült liftek is segítik az erre rászorulókat. Természetesen van külön belépőkapu is a kerekes székkel közlekedőknek. Ráadásul a metró személyzete segít azoknak, akik ezt igénylik, a mozgássérült lift használata esetén például egy ember csak a lifttel közlekedőt kísérte lépésről lépésre. Amikor én a reptérre menet óriási bőröndömmel próbáltam átszenvedni magam a beléptető kapun (szerintem már amikor mentem lefelé a lifttel kiszúrtak az árgus szemek) az egyik metrós alkalmazott nyitotta ki nekem a kerekesszékeseknek fenntartott kaput (kártya nélkül, így még az utazás árát sem vonták le).
Az utasok többsége utazás közben olvas, zenét hallgat vagy filmet/tévét néz valamilyen zsebkütyün vagy mobiltelefonon, esetleg alszik. Enni nem esznek a járműveken (ételt nem is nagyon lehet kapni sehol), esetleg üdítőt vagy kávét isznak (ezekre minden állomáson egy csomó automata van ellenben). Természetesen hülyék, csövesek, koldusok itt is vannak, bár csövest csak a metró lejáratnál láttam, ahol kilátástalan szópárbajt vívott az őt leengedni nem akaró rendőrökkel vagy biztonsági őrökkel. Magában a metróban “csak” koldussal és szimpla bolonddal “találkoztam”, előbbi végigjárta a metrókocsikat némi kereset reményében, utóbbi pedig azzal szórakozott, hogy leült valaki mellé és kb. 10 centiről mereven bámulta. A csajban (merthogy annak néztem) volt némi junkie-feeling, de megszokott jelenség lehetett, mert az emberek nem nagyon törődtek vele. Ami ilyen szempontból érdekes lehet még, az a metróban történő árusítás. Mármint a metrókocsiban. Vannak emberek, akik járják a metrószerelvényeket (átjárható teljes hosszban, ugye) és mindenféle hasznos és kevésbé hasznos portékát próbálnak rátukmálni az utasokra. Mindegyiknek kis banyatank-szerű kocsija van, abban van a portéka, amit maga után húz, aztán amikor alkalmasnak látja a pillanatot valahol otthagyja a kocsiját, és elkezdi bejárni a metrókocsit az áruját dícsérve. Láttam kesztyű és zokniárust, volt aki késeket árult (ott némi kárörömmel vegyes aggódással figyeltem ahogy a mozgó, rázkódó kocsiban késekkel hadonászva közeledett az utasok felé, én azt latolgattam, hogy kibe böki bele véletlenül), akadt olyan is, aki hordozható CD lejátszóval dobta fel az utazást – ő másolt CD-kben utazott. A csúcs ebből a szempontból mégis az a figura volt, aki műanyag csőgörényt árult a metrón. Volt neki egy kis lefolyószifonja is, és azon demonstrálta, hogy milyen remek árut is vesz az, aki ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy a tél közepén a metrón utazva beruházzon egy ilyen eszközbe. Sajnos ezekről nincs kép, viszont van egy másik érdekes jelenségről, ahol a jóember arany ékszereket árul egy egyszerű lepedőről az aluljáróban. Szerintetek itthon mennyi idő alatt lopnák el a lepedőjét is?
A beléptető kapuknak köszönhetően ellenőrökre nincs szükség (én eggyel sem találkoztam), biztonsági őröket szintén nem láttam. A beléptető kapukat a többség normálisan használja, egy pár tizenévest láttam, akik vagy egy jeggyel mentek át többen, vagy egyszerűen átugrottak a kapu felett, de ezek számát egy kezemen meg tudtam számolni. Ami érdekes, hogy a haladást egyáltalán nem lassítja le a kapus módszer, sajnos erről viszont nem készítettem képet. Minden metrókocsiban szériafelszerelés a poroltó, és természetesen az állomásokat is felkészítették a veszélyhelyzetekre: a poroltó készülékek mellett tűzálló ruhák, elemlámpák, füstmaszkok és légzőkészülékek is vannak a legtöbb helyen (egy Észak-Koreához hasonlóan morcos szomszéd mellett én is elővigyázatos lennék). Vannak továbbá ingyenes, vécés nénivel és takarítással ellátott mosdók is a metróállomásokon, melyek a körülményekhez képest elfogadhatóan tiszták és rendezettek.
Ebből a nem túl rövid szösszenetből talán látszik, hogy nekem alapvetően nagyon tetszett az ottani metróközlekedés, és úgy gondolom, hogy sok dolgot át lehetne venni onnan. Ezek egy része nyilván anyagi beruházásokat kíván, másik része viszont csak változást az emberek szemléletében. Nem tudom, hogy melyik a nehezebb.
