Olvasónkat egy idegbeteg trolivezetővel hozta össze a sors néhány napja a 75-ös vonalon. Az utas kutyával szállt fel a buszra, akinek jegyet lyukasztott, és buszon tette rá a szájkosarat, mert az állat ellenkező esetben beveri az orrát a lépcsőbe. A buszvezető ezen annyira felhúzta magát, hogy elkezdett kiabálni vele. Az utasnak nem volt szerencséje, mert másnap is találkozott a sofőrrel, aki az utcán sem hagyta békén:
Kedves BKV-figyelő!
Már tegnap nekiültem, hogy írjak nektek, de akkor még visszanyeltem a mérgem. Ma (II. 08.) betelt a pohár.
Kutyás ember vagyok, mégpedig amolyan tudatos fajta, aki iskolázza a kutyáját, odafigyel rá, és azokra, akik így-úgy kapcsolatba kerülnek vele. Ez persze most mindegy, de az eb menhelyi, vezethetőségi/ügyességi vizsgaoklevelei vannak. Most is éppen kutyaiskolából tértem haza vele, ami Budapesten persze nem könnyű (290,- ft / út / kutya; szájkosár, mozgólépcső, tömeg…), ám sajnos még nincs autóm, így kénytelen vagyok/voltam tömegközlekedni. Az autóvásárlás irányába a végső lökést egy elképesztően alulszocializált, arrogáns trolivezető adta meg a hét végén.
A 75-ös vonala, 15.20 Stadionok-Jászai viszonylat. Stefánia út. Felszállunk hátul, ott van állóhely a kutyának. Kutyaültetés, épp raknám rá a szájkosarat – mint mindig –, amikor hátraüvölt a sofőr, hogy „nincs szájkosár, leszállsz!”. Így: leszállsz. A szájkosár már rég a kutyán, de azért még állunk egy fél percet, hogy végre elindulhassunk a rend kedvéért. Két megálló múlva leszállok, lent a megállóban előre sétálok, hogy megnézzem magamnak a sofőrt. Végül is itt lakom, naponta hatszor ülök ezen a trolin, ezután inkább nem utazom, ha ez a tag vezeti a buszt. Kinyitja az ajtót, s azt kérdezi: „na mi van?”. Mondom, csak meg akartam nézni önt, de ha már kinyitotta az ajtót, megkérdezném, mi a baja velem/velünk – 290 Ft-os jegyet lyukasztottam a kb ötszáz méteres távra a kutyának, és rajta van a szájkosár is. Azt mondja, az a baja, hogy „szájkosár nélkül szállsz fel”. Megkérdezem erre, hogy ugyan miért tegez, én sem tegeztem. Elképesztő dühvel ismételgeti: „te tegezel! Te tegezel! Te tegezel!” Az az érzésem, hogy leszáll mindjárt verekedni, amúgy is úgy néz ki, mint egy törött orrú birkózó. Mondom, hagyjuk, viszlát. Nem vagyok sem agresszív, sem kötekedő, sem mocskolódó, sem tiszteletlenül tegezgető típus, sőt.
Nem értem az egészet, nem tettem semmit, a kutyára ráraktam a felszállás után azonnal a kosarat, nem is szóltam a sofőrhöz, csak akkor, amikor előrementem a megállóban, és legnagyobb meglepetésemre egy dühöngő/gyűlölködő emberrel kellett konfrontálódnom, ami amúgy az egész napomra rányomta a bélyegét. De ezt még benyeltem.
Ma (II. 08) délután 14.55 körül viszont a Dózsa György úti kereszteződésben várom a trolit, egy részeg dülöngél körülöttem, hogy így a kutyaszeretet, meg úgy a kutyaszeretet, végeredményben kedves dolgokat mond, csak állni nem tud, de nem érdekes, szereti legalább a kutyákat. Jön a troli, a kutya nyakában lóg már a szájkosár, épp csak fel kell csatolnom, fönt a trolin ültetem, s teszem is rá a kosarat, a busz azonban nem indul. Ismerős hang üvölt hátra gunyorosan: „már megint hol volt az a szájkosár?”. Mivel a helyzet egyértelmű, tehát már rajta van, nem szólok semmit, csak döbbenten nézem a tegnapi sofőrt. A busz elindul, próbálok másra gondolni. A Stefánia úton szállok le húsz perc múlva, nem is foglalkozom az egésszel. Leveszem a szájkosarat, elengedem a járdán a kutyát – itt lakunk –, megyek a zebra felé. A troli első ajtaja kicsapódik, és utánam üvölt a sofőr: „na mi van, most nem nézegetsz?” Visszamegyek, megkérdezem, mire gondol, de csak hajtogatja az álló troliról, hogy „most nem nézegetsz, nem nézegetsz?”. Kérdezem, hogy most már tényleg mi a baja, mondja már meg. Azt mondja, „megint szájkosár nélkül szálltál fel”. Mondom, igen (mert a kutya állandóan beleveri az orrát a magas lépcsőbe, ezért) csak fent szoktam rátenni, de rá szoktam tenni, mint látja. Üvöltve mondja, „a tegnapira sem emlékszel?, mit hisztiztél itt nekem, hogy háromszáz forint a jegy, mi???” Mondom nem hisztiztem, annyit kérdeztem tegnap is, mint ma, hogy én 290,- Ft-ot fizetek a kutyára, a szabály szerint szállítom, ő – sofőrként – pedig tegezve, meglehetősen furcsa stílusban nehezményezni, hogy utazunk. Erre megint elkezdi ismételgetni, mint egy eszelős, hogy „te tegezel, te tegezel, te tegezel”, és arra gondolok, hogy ilyen pszichikai gondokkal, lappangó agresszióval és egyéb üldözési mániákkal küszködő sofőrökre van bízva napi több ezer ember az utakon. Annyit mondok neki, hogy elképesztő udvariatlan a stílusa, és ezt is nem tudom hová tenni, erre leüvölt – a busz még mindig áll –, hogy gyűlöli az olyan embereket, mint én, akik a szemébe hazudnak. Nem értem, mikor és mit hazudtam a szemébe, nem értem, mi a baja velem, mi a baja a kutyákkal ennyire, egyáltalán az élettel, de azt megengedhetetlennek tartom, hogy csak úgy, kötözködni kezdjen egy sofőr egy abszolút békés utassal – aki ez esetben, nem mellékesen már a járdán sétál egészen másra gondolva –, az eset ugyanis több mint félelmetes, iszonytató és embertelen. Végezetül megkérdem – továbbra is magázódva –, legyen már olyan szíves, mondja meg a nevét, hadd írjam meg az esetet, amire üvöltve ismételgeti: „Hát Izsák, Hát Izsák”, becsukja az ajtót, és elviharzik a kereszteződés felé. Ott állok a „világvárosban”, fizettem eleget ma összesen kábé kétezret a kutya és magam után jegyre, és el van rontva a vasárnapom, a kedvem, csak annyiban vagyok biztos, hogy autót akarok, mert soha a büdös életben nem akarok idegkimerült, pontosabban idegbeteg sofőrök kényének kedvének kiszolgáltatva lenni.
Valahogy így. A dühöt és megaláztatást, amit éreztem, nem lehet visszaadni itt. De nagyon szeretném, ha ilyen emberek valóban nem vezethetnének emberekkel megrakodott buszokat nap mint nap, mert ki tudja mi lesz, ha egy ilyen eszelős agyában egyszer csak tényleg lekapcsólódik a villany.
Köszönettel, egy kutyás
