25 éves vagyok, és bliccelő

Kimondtam, hisz azt mondják a beismerés az első út a gyógyulás felé. Tősgyökeres budapesti családba születtem. Már 12 évesen a nagymamámtól azt tanultam, hogyan kell egy jegyet a metróban „többször használatossá” tenni, bár akkor még volt bérletem, akkor a diák még belefért.

2000 Február óta viszont nem vettem bérletet. Elegem lett. Elegem lett abból, hogy úgy visznek, mint a megtűrt állatokat a full tömött járműveken, hogy lassúak, pontatlanok, koszosak, nem megbízhatóak (ha kimarad egy járat kimarad, na és?), és hogy alapvetően ki vagyok Nekik szolgáltatva. Ha hosszú a cigi akkor azért, ha szép lánnyal beszélgetnek útközben azért, ha gázolajat spórolunk azért, ha bunkózunk akkor meg azért. Csak vegyem meg a jegyet vagy bérletet és kussoljak. Örüljek, hogy Ők vannak.
 
Hát nem! 17 évesen eldöntöttem, akkor inkább játszunk. Mindkettőnk a saját képességei szerint. Ja és persze fair play, mert ismerek olyat, aki talált lakcímigazolóval nyomja

Azóta pénzt bérletért nem adtam, pedig mindennap keresztül-kasul bejárom a várost. Tartozásom nincs, mindig tudtam élni a bérletbemutatás csodás intézményével. 3 havonta elkaptak, szereztem egy jó bérletet (ingyen persze), bemutattam, 400 HUF és viszlát. BKV-ra átlagosan havi 300-400 Ft-ot fordítottam (2 jegy a metróban ha tényleg para volt).

2008-ra azonban bérletbemutatás lehetőséget személyenként évente 2 alkalomra korlátozták, gondolom pont az olyanok miatt, mint én (bár szerintem ez az intézkedés önmagában felháborító).

Az év eleji fokozott ellenőrzés, a tuskó biztonsági őrök a metróban és az éjszakaikon, valamint az a tény, hogy ezen a 2 alkalmon én már február végén túl voltam (figyelmetlen voltam 2 esetben, ennyi), egy gondolat kezdett érlelődni bennem. Kezdtem belátni (vagy beletörődni?), hogy talán mégis kéne venni egy bérletet, talán kényelmesebb is, mint kommandózni előlük (jut szembe: állami cégnél dolgozom 5 számjegyű fizetésért, és mivel Budán lakom nem adnak bérletet sem, kinél sztrájkoljak?). Ezt 1 hónapig, egészen a mai napig dédelgettem magamban. Ma azonban elhatározásra jutottam.

A mai napon 2008.04.10-én, meló, hivatal, ügyintézések, bank, könyvtár és egy könnyed baráti sörözés után a kőbányai Kada utcából indultam hazafelé 22:00-kor. 85-ös, Örs, 2-es metró (persze kamujeggyel) Blaha, majd 4-es villamos. 22:55-re értem az Október 23. utcához, ahol felszálltam a 23:00-kor a Móriczról induló 3-as buszra. Célom a Kosztolányi Dezső térről induló utolsó 14-es busz elérése. A két busz egyidőben, 23:00-kor indul, a Budatétény sorompóhoz, este már kb. azonos menetidővel érkeznek oda, s reméltem, hogy még sikerül elcsípnem.

A 3-as busz a budafoki Városház térnél, már mondhatni 1 testhossznyira megközelítette az előtte haladó 14-es buszt, de ott még nem tudtam átszállni, sebaj. Remélem a sorompónál utolérjük. De nem. A Budatétény sorompónál már majdnem megállt a buszom, mikor is 14-es barátunk a megállóban becsukta az ajtót (hangsúlyozom ő volt aznap az utolsó), majd lassan – kínosan ügyelve, hogy minden utastársammal együtt jól láthassam – elindult. Értsd: annyi emberség nem volt sofőrünkben, bevárja a buszomat. 23:23 perckor 8 azaz nyolc ember kezdett el felsétálni a hegyre, statisztikai adatok alapján legalább 5 bérlettel a zsebében.

Mert felsétálunk, mi az nekünk? Hisz a hegytető is max. 15 percre van, sőt mire az utolsó 114-es megérkezik már haza is érek. Tudom fő az egészség, de azért mégis. 15 másodperc. Ennyin múlt. Ennyit kellett volna várni 14-es barátunknak, hogy beérje a 3-as buszom.

15 másodperc Neki sok volt. Nekem pedig a 8.250 Ft sok. Ezért? Akkor inkább játszunk tovább!