Kedves BKV Figyelő!
Mostanában gyakran olvasom ezt a blogot, hasznosnak és jópofának találom. Van, mikor egyetértek a beküldővel, van, amikor nem, azt hiszem, ez így természetes. Az is természetes, hogy egy ilyen írás mindig csak egy ember szemszögéből mutat éles képet, nem ritkán a levelekbe sarkítás és egyéb torzítások kerülnek. A témák azért nagyon hasonlóak, alapvetően a BKV-t szidjuk, illetve annak alkalmazottait, sajnos a legtöbb esetben jogosan (bár azért általánosítani nem feltétlenül kell, ha van néhány érdekes sofőr, vagy ellenőr, a legtöbbel nekem nincs bajom, mert, ha jól működik, ha kedves, akkor észre sem vesszük.)
Ha nem a BKV-t, akkor az azon utazó “átlag bunkó embert” vesszük elő. Én most egy picit másról írnék, és tényleg nagyon örülnék, ha kitennétek az oldalra, mert úgy gondolom, hogy kevesen gondolkodnak el az alábbiakon, pedig kéne. Ez is BKV-sztori, de picit más szemszögből. Egy “tapló utas” szemszögéből. Ja és még annyit az előzményekről, hogy, pont tegnap az volt az egyik hozzászólásom a BKV Figyelőn, hogy joga mindenkinek van utazni, a gyengébbnek a helyünket illik átadni. De jelen esetben a busz, az a néhány méternyi terület az egy szoros közösséget alkot. Egy jóérzésű kismama általában elkerüli a hatalmas babakocsival a legnagyobb forgalmat. Később megy, vagy kenguruval, vagy akárhogy (ahogy nálunk ez volt a divat). Cserébe hellyel kell kínálni. Idősebb embereknél ugyanez. Nem szégyen azt mondani, hogy bocsánat fiatalember, nagyon fáradt vagyok, engedje meg, hogy leüljek. És illik ilyenkor engedni. A többség enged is. De nem szabad túlzásokba esni, a köszönömöt, a kérést, távolról sem ismerni..A kedvesség és a figyelmesség nem olyan dolog, hogy az valakinek alapból jár, valakinek meg nem. Azt kapod, amit adsz.
Na és akkor a történet: ma utaztam délután 1-kor a 149-es villamospótló buszon. Felszálltam a Móriczon, volt még elég szabadhely, le is ültem. Elkezdtem olvasni (az Astoriára igyekeztem, az egyetemre). Ahogy ment szépen a busz az útján, hamar, nagyon hamar telt meg. Én az olvasásba feledkeztem, szerintem mind tudjuk milyen az. A melletted levő tömeg egy paca, arc és minden nélkül. Így megy ez, minden a normális állapotban, amikor valahonnan előttem és jobbra tőlem, egy idősebb (középkorú) nő hangosan, gyakorlatilag kiabálva így szól:”FIATALEMBER, HÉ FIATALEMBER!” Ekkor felnéztem, nem tudtam, hogy kinek szólnak. Nekem szólt, mert pont rám nézett a nő. Azt mondta, hogy hát nem szégyellem magam, hagyom, hogy ott álljon mellettem (aki mellesleg inkább mögöttem állt, még akkor is csak egy fekete kabátrészt láttam belőle) egy botos bácsi? Mit képzelek?! Mondtam erre, felemelt hangon és felháborodva, hogy na álljunk meg egy picit, nem látja, hogy olvasok? Ezt nekem honnan kellett volna látnom? A bácsi nyugodtan szóljon, kérjen meg rá, hogy álljak föl, mert fáradt és esküszöm, fölállok.
A hölgy azt a tényt, hogy fizikailag nem is láttam a bácsit, mert olvastam, fel sem fogta, csak arra replikázott, hogy hát ezt nem kell kérni.
De igen. Sőt meg is kell köszönni. Én pedig azt válaszolnám, hogy szívesen. Szerintem mindenkinek jobb lett volna a napja.
Én felhorkantam, előttem levő széken ekkor fölpattant egy idősebb úr és hangosan valami olyasmit mondott, hogy bunkó fiatalok és hagyja a fenébe, a bácsi meg üljön le a helyére. Én teljesen ki voltam akadva. Gyakorlatilag ketten rontottak rám, hogy nem csináltam olyan dolgot, amit szerintük nekem kötelességem minden pillanatban megtenni, akkor is, ha nem is tudok róla, hogy van aki rászorul. Gyakorlatilag már kiabáltam, hogy de hát mégis hogyan kellett volna látnom? Egyszerűen idegesít a butaság és a csőlátás ténye. Ez nem komoly dolog, nem is a vita benne a lényeg. Na persze válaszolt a férfi, mondta, hogy hát talán “a szemével kellett volna látnia” (és itt még mondott valamit, aminek az volt a lényege, hogy szerinte a szememet az alfelemen hordom. Az olvasás ténye szemlátomást őt sem érdekelte. Ha én vak vagyok, akkor ezek nagyon süketek.) Erre már mondtam, hogy “na jó, hagyjuk, vén barom”. Ő erre mondta, hogy ezt mondjam annak, aki világra szült engem. Kb ennyiben maradtunk. Ha fiatal lett volna, felpofozom, azt hiszem. Lenyeltem a pirulát, olvastam tovább és nem vettem tudomást innentől kezdve az egészről (közben a botos bácsi, aki miatt kialakult az egész végig egy szót sem szólt és leült). Hab volt az urnán, mikor egy megálló múlva leszállt az egész öregrészleg, vagyis ez a három ember, a vásárcsarnoknál. :)
A többi utas végig csöndben volt, nem szóltak bele, nyilván mindenkinek meg volt a maga véleménye.(de nem pattant föl más se a vita alatt). Mi a tanulság? Az sok van. Többek közt az, hogy mikor azt mondjuk, BKV, akkor az mindenkit érint. Utast és alkalmazottat is. Vannak bunkó alkalmazottak és utasok is. De nem mindig az az igazán tapló, aki “úgy csinál, mint egy tapló”. Engem egy perc alatt vontak felelőségre, lettem leteremtve, megalázva egy piti ügy miatt, úgy, hogy ha “vétettem is”, akkor sem saját akaratomból. Én ezek után is le fogok ülni, ha van hely és fogok olvasni, és bocsánat, de nem azt lesni, hogy éppen melyik idős embernek támadt most kedve krumplit venni a piacon. Tanulság az is,amit már mondtam, hogy a figyelmességnek örülni kell és nem követelni.
Egy teljesen mellék sztori, de tényleg rövid és ide vág: nővéremet egy várandós nő teremtette le a villamoson, hogy nem állt föl azonnal miatta. Apró megjegyzésem, hogy a nővérem nem olyan, mint én, sokkal rendesebb és nagyon rosszul volt akkor délután a villamoson. Aznap este már kórházban is volt és műtötték is(vakbél). Remélem érthető és nem bántó voltam.
sanche
