Ha az olvasók közül valakinek volt szerencséje szombaton (október 13-án) reggel 9 órakor a BPO-459 rendszámú “ún.” piros 7-sel utaznia a Bosnyák térről indulva, valószínűleg benne is felmerülhetett a gyanú, hogy talán gyorsabban célba ért volna azon a szép reggelen, ha megvár egy sima 7-est, egy 73-ast, vagy egyszerűen csak gyalog nekivág a Thököly útnak.
Történt ugyanis, hogy a fent nevezett busz sofőrje valamilyen megmagyarázhatatlan okból egész úton (jómagam a Keletiig bírtam cérnával, onnantól inkább sétáltam) szigorúan 25-30-as tempóval haladt. Szombat reggel lévén alig volt forgalom a Thököly úton, nem haladt előttünk senki, leszámítva persze azt a néhány autóst, akik a mienknél legalább kétszer nagyobb tempóval húztak el mellettünk. De ugyebár ők sem zavartak volna bennünket, ha netán elértük volna az 50-es álomhatárt. Külön érdekesség, hogy a “gyorsabb haladás érdekében” emberünk végig a buszsávban hajtott, így mindenki más jobbról kényszerült előzni. Ez önmagában nyilván nem gond, de hát rém hülyén festettünk az út közepén cammogva. Amúgy a Hungária és a Keleti között 4 db (!!!) piros lámpát gyűjtöttünk csokorba. Ha emlékeim nem csalnak, ezen a szakaszon, ilyen körülmények között csak a Keleti mellett szokta megfogni a lámpa a buszt.
Az utasok jó része beszélgetéssel töltötte az így kapott tengernyi szabadidőt, de még a legérdekesebb téma sem tudta annyira lekötni a figyelmüket, hogy közben fel ne tűnjön nekik: valami nem frankó. Mindenki egyre idegesebben nyújtogatta a nyakát előrefelé, próbálván meglátni vagy kitalálni, hogy mi az ördög lehet az oka ennek a reménytelen, szomorú tötyörgésnek. A Dózsa György út környékén úgy döntöttem, hogy a Keletinél leszállok, és talán próbaképp inkább laposkúszásban megyek tovább a Blahára. Szerintem hamarabb odaértem volna, és közben még mozogtam is volna egy kicsit a friss levegőn. Szóval leszálltam, és a busz elejéhez siettem, hogy megnézzem magamnak mind a sofőrt, mind pedig a jármű rendszámát. Amúgy volt alkalmam hősünket hátulról látni menet közben: könyökölgetett, és ráérősen nézelődött kifelé az ablakon, mintha leglábbis dugóban ácsorogtunk volna.
Na szóval, amikor a vezető kiszúrta, hogy épp a rendszámot memorizálom a busz mellett állva, bedobta a testbeszédből mindannyiunk számára (sajnos) jól ismert kommunikációs elemet: a fej hirtelen hátra biccen, a szemöldök ezzel egyidőben felrándul, és a két kéz -egymással tökéletes szinkronban- laza csuklómozdulattal kivitelezve kb. 15 centit elemelkedik a test mellől, ill. esetünkben a kormánykerékről, majd visszazuhan. Mindehhez persze tartozik verbális üzenet is, ami most is elhangzott, de szerintem ezt már mindenki kitalálta: “Mi a f.sz van?”
Félreértés ne essék: önmagában a lassú haladással semmi bajom nincs. Zsúfolt városban élünk, hozzá kellett szoknunk az állandó dugókhoz, a sorbanálláshoz. Sokszor az is örömet tud okozni, ha végre 25-tel halad alattam a busz vagy a villamos. Ez nem probléma. De hogy már akkor is szutyorogjunk, amikor lehetne akár 50-nel is menni az üres úton, ez kifejezetten bosszantó. A sofőr hozzáállására meg már nem is mondok semmit, csak lemondóan legyintek.
Budai István
