Kedves BKV figyelő,
Mindenekelőtt a későbbiek megértése végett, 53 éves budapesti lakos vagyok, két gyerekes családapa. 15 éves koromban motorizáltam magam, soha nem használom a tömegközlekedést. (Akkoriban a villamosok ütközőin utazott a tömegközlekedni vágyó honpolgár, már ha felfért a jármű hőn áhított karambolsínjére). Azóta megrögzött autós vagyok, egy autós érdekvédelmi szervezet főtitkára (EmPaMo). A Szent István körúton lakom, mindig is ott laktam. Nap mint nap látom ablakom alatt a híres, bár inkább hírhedt “Combinó” villamosokat. Többször eljátszottam a gondolattal, hogy felszállok rá, de eddig a kísérlet elmaradt – szerencsére.
Minap feleségem két Corvin moziba szóló jeggyel jött haza, s azt a merész dolgot javasolta, hogy a Corvinba villamossal menjünk. Eleinte nem támogattam az ügyet, de meggyőzött. Legalább egyszer próbáld ki! Bár ne tette volna! Jóval előbb indultunk el a Nyugati téri villamos megállóhoz, mintha – szokásomhoz híven – gépkocsival tettük volna meg a távolságot.
Jött az első izgalom: jegyet kell venni! Mer’ hát ugye jegy nélkül…., az ellenőrök…, s amiket hallottunk róluk…, meg hát ugye baseball ütő sincs nálam… Tehát szóval a törvénytisztelőállampolgárjegyetvesz -> már ha tud, mert nem úgy van az ám! A jegypénztár előtt hosszú, kígyózó sor áll a hajléktalanok gyűrűjében. Ha ezt végigállom, még a következő előadásra sem érek oda! Irány az automata!
A tizenöt méteres út alatt három hajléktalannal közlöm, hogy 1. nem adok pénzt, 2. nem veszek újságot, még akkor sem, ha Metró újság is van hozzá. 3. tőle nem kívánok villamosjegyet vásárolni, még abban az esetben sem, ha olcsóbban adja, mint a konkurrens BKV. A két jegykiadó automata előtt hosszú sor áll, a folyamat lényege: 1. az ember bedobja a pénzt, 2. az automatához beosztott hajléktalan harsány “Mondom, hogy nem jó!” kiáltására az automata elnyeli, 3. az ember távozik, jegy nincs. Előttem egy kisgyermekes anya százasát nyeli le a gép.
Megpróbálom a felfedezőjéről elnevezett, gyakorlatban jól bevált, Bognár-féle elektromechanikus impulzust* alkalmazni, itt még ez sem működik, a százasnak vége. Legalább a képernyőre írna ki valami poénos szöveget pl.: “jól átvertelek, hihihi”. Egy rendes számítógépvírus ilyenkor olyanokat mond: “Éhes vagyok, tegyél egy hamburgert az a: meghajtóba”, stb.., de ez nem, csak elnyeli pénzt és kész, semmi stílus, semmi eredetiség. Na és a másik automata pénzbedobónyílása, na, az le van ragasztva, az oda beosztott hajléktalan szerint azt az ellenőrök ragasztották le.De, no pánik: már érkezik is járművünk, hát a jármű az igen, de rqvest felmérem, hogy bár én és feleségem nem vagyunk túl nagy termetűek, erre a villamosra bizony ugyan fel nem férünk. A kinyíló ajtóban álló utasok is furán kicsúsznak, amint a szerkezet nyomása ereszt. Nagyobb hátsórészmérettel rendelkezők hátrányban. Feleségem – aki jártasabb a BKV háza táján – szerint hagyjuk, mindjárt itt a következő. Időközben kezdem átlátni a reggeli kávémhoz szinte szertartásszerűen elhangzó kérdésének drámaiságát: “Merre mész, nem tudsz bevinni?„ Közben a megállóban sikerül – valami csoda folytán – jegyet venni, 230 forint. Gyors fejszámolás, ezzel kb. hat kilométert autózhatnék a kényelmes, öt(hat)személyes légkondis személygépkocsimmal, ülve. A távolság, amire jegyet váltottam (Nyugati tér -Corvin mozi) legfeljebb négy kilométer, ha mondjuk csak hárman ülünk az autóban, hát….
Na, de eljön a várva várt pillanat, begördül a szerelvény, és a jármű fedélzetén máris a következő próbatétel előtt állok: érvényesíteni kell a menetjegyet! Közben megfogadom, inkább kétszer végigállom a rakparti demszkidugót oda-vissza, délután fél ötkor, mintsem hogy ezt a feladatot még egyszer felvállaljam. Az izzadt testek között szumóbirkózóként furakodva próbálok közel férkőzni az áhított jegykezelő készülékhez, amellyel az utasítást szerint: “az utazás megkezdése után menetjegyemet érvényesítenem kell”.Na persze, de hogy mégis miként, azt bezzeg nem mondod. Féltucatszor a nyílásba helyezem a cetlit, semmi nyoma. Az oly nehezen megvásárolt jegy silány nyomtatvány. A háromszor hármas számmező alig látszik, éppen hogy kivehető, de lyuk az nincs rajta sem egyszeri, sem kétszeri, sem akárhányszori lyukasztási kísérlet során sem. Nem, nem és nem, a zöld led kigyullad, a vörös elalszik, de lyuk az nincs.
Nem lyukaszt és kész, azazhogy, pardon… szóval ez már talán… talán direkt(!) nem lyukaszt? Nem? Nem! És akkor úgy mégis miabánatosrézgáliccalfertőzöttkénkövesnitroglicerinnek van rajta számmező? Még mindig itt vannak az imperialisták? Kötelező éberség mi? Ja, lehet, hogy az ellenség kémje ott van a jegykezelőben, na de mi most aztán! Ezt a jegyet ugyan nézhetik a műholdjaikról, ezen azután nem látnak semmit, nem, még öt centiről sem, azazhogy, várjunk csak, mi ez a koszlott tintafolt itt a papíron? Talán a készülék kente az amúgy még selejt alnyomatnak sem alkalmas termékre? Ha lenne nálam mikroszkóp, talán Picasso kék korszakának számaira emlékeztetne, de sajnos nincs, bár akkor sem tudnám itt és most használni, ahhoz ugyanis némi hely és fény kellene, és ez az, ami itt és most a legbizarrabb testi vágyakat is túlszárnyalja. Ja, meg levegő sincs, fuldoklom. Valószínűleg nem csak egyedül, mert mindenki üveges tekintettel néz mellém a semmibe, könnyű nekik, sóhajtok fel magamban. Ők már bizonyára lyukasztottak. Vagy tintáztak. Vagy tudnak valami trükköt.
Saját magaddal törődj, hangzik fel énem gonosz individualista biztatása. Ennek hatására kezdem el megfogalmazni képzeletbeli perbeszédemet, amit majd a tárgyaláson fogok elmondania a BKV vádjára, mely szerint egyáltalán nem igaz, hogy jóhiszeműen jártam el, amikor a jegykezelő készüléket nem az előírásoknak megfelelően használtam. Ott és akkor, nulla egész három tized lábon állva, az egyik kezemmel egy bőr fogantyúba kapaszkodva, másikkal másfél méter távolságról tuszkolva egy gyűrött papírfecnit egy 0,7 milliméteres résbe, miközben alattam a talaj úgy mozog, mint egy súlyvonal alatt rakott teherhajó, amint a Horn fokot kerüli közepes erősségű szélviharban, nos, ott és akkor, a vád szerint nem követtem el minden, tőlem az adott helyzetben elvárható magatartást menetjegyem érvényesítése érdekében, s ezért joggal kéri a BKV ügyvédje rám a törvény teljes szigorát. Mert le kell csapni az ilyen notórius bliccelőre.Átvillan bennem a felismerés: tanúkat kell gyűjteni! Szétnézek: fáradt, közömbös arcok. Kit kérjek meg? Akinek az előbb az ölében landoltam egy hatalmas hullámnál, vagy azt netán, akinek a lábán állok? Hát nem, nem valószínű, hogy pártatlan tanúvallomást tesznek mellettem. Stratégiát tervezek: bár kicsit szorongva, de kíváncsian várom az ellenőrt. Egy blazír világfi buszterkéton arcával kérem majd meg: ugyan, mutassa má’ meg, “hogykelleztavacakothasználni”, vagyis hogy kell szakszerűen betintázni. A kisördög azt súgja ám: talán még neki sem sikerül. Vagy megkérem, ugyan próbálja meg szabad szemmel, segédeszköz és laboratóriumi körülmények biztosítása nélkül elolvasni azt a tintapacnit, amit - vélhetően – a jegykezelő készülék rákent.
Ellenőr nem jön. A tömeg elviselhetetlen, a légszomjam fokozódik. Megmozdul alattam a kazánlemez, amin állok, félrelépnék, de nincs hely. Egy lábon folytatom az utazást. Feleségem tanácsára kiveszem nadrágom combzsebéből a pénztárcámat “ott lopják el a legbiztosabban” (a pénz nem számottevő, két-három ezer forint, de az iratok: jogsi, személyi, forgalmi engedélyek, apeh- és tb-kártya stb., belegondolni sem merek abba, ha mindezt lenyúlják!)
A Blahán sokan leszállnak. Üljünk le. Tudom, olvastam: meg kell győződni: nincs-e széklet elhelyezve az ülésen. Nincs, ma nincs, ma talán még nem evett. Persze az ülés borzasztó mocskos, bézsszínű nadrágomban hősiesen ráülök. Csak kicsit lesz az ülepem combinóülésszínű, a moziban úgyis sötét van, ki látja, különben is, ma ez a menő szín.
Megérkezés a Corvinhoz, kiszállás.
Az aluljáró a következő akadály: nem, sajnálom, nem veszek alkalmi áron messzelátó rovarölőpuskát, amit ki sem vagyok hajlandó próbálni, nem adok az alsóberbekerszőlőnagyhegyi öregotthon kiköltöztetés előtt álló idős nénijeinek, még akkor sem, ha ezzel felvállalom, hogy most miattam fognak az utcára kerülni, ja és nem veszek “csák hátván forintér” két fonnyadt zöldpaprikát, miközben meggyőzöm a nálam három fejjel magasabb és kb. hatvan kilóval nehezebb, (én száztíz vagyok) kozákvállú öltönyös úriembert, hogy nincs eladó írógépem, varrógépem, festményem, bútorom, sem más egyéb örökségből származó régi használati tárgyam, de amennyiben mégis lenne, feltétlenül Őt fogom és Itt megkeresni. Már ezek után távozhattam is. Szabadon.
Többet nem ülök villamosra.* ezt a módszert a légiirányításban használt szovjet gyártmányú irányítóradar-diszpléj javításra használtuk. Egy, a megfelelő pontra mért hatalmas ökölcsapásból áll.
