Bár sok helyes irányú és tartalmú növekedési módot, kezdeményezést látunk magunk körül, a vállalati növekedés legelterjedtebb módja ma mégis az ún. „kizsigerelő” növekedés, ami alapvetően károsítja a környezetet. Nem a vállalat belső hatékonyságára épít, hanem az olcsó külső forrásra: természetre, gyermekmunkára, egyenlőtlen gazdasági viszonyokra, a szociális ellátás hiányán alapuló olcsó munkaerőre.
Profiton túl
Az fn.hu sorozatot indított nagyvállalatok, közepes méretű, feltörekvő vállalkozások és multicégek közreműködésével arról, mi van a profiton túl? A sikeresség legfőbb mérőszáma a profit. Jöhet paradigmaváltás? Elképzelhető más mérőszám, vagy nem?
A gondolatot több tényező inspirálta. A Financial Times néhány hete indított egy sorozatot a GDP-ről. Mivel lenne még mérhető egy ország, ha nem lenne a GDP? stb.
A következő gondolat a cégek növekedési kényszere: Lehet két számjegyű a növekedés? Általában, más értékek sérülése nélkül? (bizonyos szektorokban igen, ezt értjük) Vagy meg kell elégedni az egy számjegyű növekedéssel? Mindenki keresi a megoldást, a járható utat. Kérdés, hogy eredményesség szempontjából jó úton járunk?
A harmadik tényező sem véletlen: a Dow Jones társadalmi felelősségvállalás szerint is méri a cégeket. Ez az index egyformán kezeli a gazdálkodást, a társadalmi felelősségvállalást és olykor más tényezőket, pl a környezetvédelmi felelősségvállalást is.
Azt értettük meg, érdemes elindítani egy diskurzust arról, ami egyébként is minden céget feszít. Most ismét fontos arról beszélni, hogy érdemes növekedni. És az is, hogy megértessük, ezen érdemes gondolkozni, gondolkodtatni és formálni mások gondolatait.
A természeti környezetet ebben a vonatkozásban szélesebben értelmezem. Igenis visszaélésnek tekinthető a társadalommal vagy társadalmi érdekekkel szembeni vállalati terjeszkedés, a munkatársak pszichikai tartalékait felőrlő vállalati kultúra, a méltatlan fizetések rendszere, a korrupció, stb.
A tisztességes gazdálkodás feltétele, hogy ezeket a kisajátításon alapuló viszonyokat megszüntessük. Meggyőződésem, hogy pl. az olcsó munkaerő fenntartása csak káros lehet; egyrészt elszívja a munkát a fejlettebb gazdaságoktól, anyagi javak létrehozásának erőfeszítéseitől fosztja meg őket, másrészt az olcsó munkaerőt szolgáltató országokban konzerválja az olcsóságból fakadó előnyöket az intenzív fejlődés forrásainak kiaknázása helyett.
A növekedés a legjobb esetben progressziót is jelent. Olyan fejlődést, ami az innováció, a folyamatos megújulás, kreativitás mentén hoz létre új termékeket, szolgáltatásokat. Olyanokat, amelyek jobbá teszik az emberek életét. Ehhez egyéni igény sem kell egy új termékre. Nincs abban semmi rossz, ha ezeket az igényeket maga a termék váltja ki. A progresszió feltétele viszont, hogy forrása ne a környezet méltánytalan kihasználása legyen, hanem az a környezet érdekeinek figyelembe vételével történjen.
Előfordul, hogy nincs növekedés. Létezik ilyesmi. Ez anyagi, de minőségi értelemben is stagnálást hoz. Szerintem az a baj, hogy ezt általában az emberek nem fogadják el. Még a fejlett világban sem tartunk ott, hogy agyunk felfogja: ma nem lesz jobb, mint tegnap volt. A linearitás az egyik legnagyobb ellenségünk: évszázadok óta a folyamatos növekedés bűvkörében élünk, olyannyira, hogy el sem tudjuk már képzelni, hogy lehet akár visszafejlődni is. (ld. reakcióink a közelmúltbeli válságra.)
Fontos definiálni, hogy valójában milyen növekedést tartunk elfogadhatónak és milyet nem. És azt is, ki kell-e lépniük a vállalatoknak a profittermelés zónájából? Mindenekelőtt tisztázzuk: a vállalatok nyereségtermelő képessége nélkül nemhogy hatékony társadalom, hanem mai társadalom sincs. Mindannyiunk közös érdeke, hogy eredményes, hatékony nyereségtermelő egységek létezzenek egy országban. Ebben a folyamatban pedig az egész társadalomra nézve káros a gazdasági szereplőkkel szembeni ellenszenv. Jöjjön az akár a magánemberektől, akár a politika felől. A mai fejlett társadalmak hatékony, nyereségtermelő egységekre épül. A gazdasági szereplők megrengetése veszélyezteti a közt is.
Szabó György
Az fn.hu-t is kiadó Sanoma Media Budapest Zrt. vezérigazgatója. Pályafutását a kiadó jogelődjeinél kezdte. 1998-tól a VNU Budapest Lapkiadó Rt. vezérigazgatója, az igazgatóság elnöke. 2005. január 1-jétől a Sanoma Magazines International közép – és kelet-európai régiójának vezérigazgatója, valamint az SMI igazgatótanácsának tagja. Irányítása alatt Magyarország vezető lapkiadójává vált a cég, amely kulcsfontosságú pozíciót szerez a hazai internetpiacon is.
Azt is szűk körű kérdésfelvetésnek érzem, hogy kell-e gazdasági szerepükön túl más szerepet vállalniuk a vállalatoknak? Először azt kellene tisztázni, hogy működik jól a társadalom? Sokféle válasz létezik. Szerintem az egyik legfontosabb a különböző szereplők funkcióinak szétválasztása, aztán az, hogy minden szereplő a saját feladatára összpontosítson. Manapság éppen ellenkező folyamatok zajlanak: az állam konkrét üzleti, vállalkozói tevékenységet folytat, a vállalatok társadalmi funkciókat látnak el, stb. Szerintem a rendszer azért áll még, mert az elkülönült társadalmi szereplőknek a más területeire való behatolása még nem érte el a kritikus szintet. Képzeljük el, mi történik majd, ha az állam még szélesebb körben kezd vállalkozni. A vállalatok egyre nagyobb szeletet hasítanak ki az állami szerepekből? Összefolynának a funkciók, a felelősségek tisztázatlanokká, a működés átláthatatlanná válna.
Képtelenség ezeket összehangolni, főleg, ha azok egyre komplexebbé válnak. Továbbmegyek: a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának szószólói gyakran az inadekvát állami működést igyekeznek átvállaltatni a cégekkel. Azt gondolják, a problémák olyan jelentősek, hogy még mindig jobb, ha azokat a vállalatok oldják meg, mint ha senki sem. Azt gondolom, ebből alakult ki a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának elvárása.
A társadalommal szemben a vállalatok fő funkciója a hatékony építkezés, innováció alapú növekedés a környezet kizsákmányolása nélkül és az adóbefizetések maximalizálása jogszabályi kereteken belül. Szerintem ugyanilyen fontos, hogy a gazdálkodás elfogadható és növekvő egyéni jövedelmekhez vezessen, mert az a gazdaságra és a társadalomra nézve is pozitív. Az állam feladata pedig az állam kezelésében lévő javak optimális felhasználása, újraelosztása a közjó érdekében.
Mindez nem jelenti azt, hogy vállalati vagy vállalatvezetői szinten közömbösek lennénk az egyéni vagy csoportos szociális, kulturális, oktatási problémák megoldása iránt. Nem jelenti azon vállalati erőfeszítések lebecsülését, amelyek valóban társadalmi és nem céges érdekeket szolgálnak. De azt jelenti, hogy vállalatvezetői szinten is olyan megoldásokat találjunk és támogassunk, amelyek nemcsak partikuláris, hanem társadalmi szinten is hathatós eredményeket hozhatnak.
Növekedés helyett tehát: progresszió, aminek akár a növekedés is része lehet…
