Maradva a párhuzamnál, az eredmény a kulcslyukperspektívához méltóan egyszerre valós és torz. A pillanatot meglestük ugyan, de nem láthatjuk a környezetet, nem ismerhetjük a bentiek motivációit és lelkiállapotát, hovatovább azt sem, miért csinálják, s vajon tényleg élvezik-e…
Látva a számokat és kósza kommentálásukat, (költői?) kérdések sora tör elő. Nem hiszem, hogy egyedül lennék csodálkozó értetlenségemmel, hogy tavaly – miközben Szkülla és Kharübdisz közt az állítólagos válság viharos tengerén öklendezve hajóztunk – a „marketingesek (kik ők valójában?) fizetései állítólag 18(!) százalékkal emelkedtek. Ezt vajon realizálták az érintettek is? Ha tényleg így történt, mi okból? Hogy ne bánkódjanak a csökkenő büdzséken, vagy hogy még ihletettebb állapotban szüljenek koncepciókat a leépítések és költségcsökkentések kommunikációjához, netán magasabb béralappal nézzenek esetleges elbocsátásuk elé? Vagy lehet, mindössze az történt, hogy az aktuális magyar divatnak hódolva, az informátorok hirtelen őszinteségi rohamban törtek ki és valós adatokat adtak meg?
Milyen következtetésre jutnak a meghökkentő béremelkedés láttán a munkaerő-piaci szereplők? Ha a marketingszakember arra, hogy tudására szükség van és felelőssége is nőtt, helyesre, ha arra, hogy ez a pótolhatatlanságának manifesztálódása, helytelenre. Ha a vezető arra, hogy meg kell becsülni és nehéz időkben még inkább értékelni azt a tudást, amely nagyban hozzájárul a márka és a piaci pozíció megvédéséhez, helyesre, ha arra, hogy a magasabb bér a magasabb fokú szervilizmus ára, helytelenre. Ha a fejvadász arra, hogy még vonzóbb lesz a pálya, s minden állásra még több jelentkező akad, helyesre, ha arra, hogy több jól felkészült, tapasztalt, motivált szakember közül válogathat, akkor helytelenre.
Mit látunk a „kulcslyukon” túl? Ahogy ehhez mostanság hozzászoktunk, több aggasztó, mint biztató jelet. Azt például, hogy a különféle rendű, rangú intézmények tízezrével ontják magukból a marketing szakos diplomásokat, akik már tanulóéveik alatt szorongva szembesülnek elhelyezkedési lehetőségeik drámai beszűkülésével, és búcsúznak a szakma kreativitásába és csillogásába vetett ősnaivitásuktól. Elhelyezkedni el tudnak azok, akik félreteszik általában indokolatlanul nagy öntudatukat és a téves ön- és helyzetismeretükből fakadó (fizetési) igényeiket, mert a piac egyre inkább a – papíron – képzett, de még olcsó munkaerőt keresi. A munkáltatók többsége ugyanis mostanság sokszor nagyobb energiát és pénzt fektet a fontosabbnak tartott „folyamatfejlesztésbe”, más megfogalmazásban a pótolhatóság megteremtésébe, mint a motivált munkaerő megtartásába vagy az „eredeti képességek” megvásárlásába. E módszertan eredménye a kezdő, az asszisztensi, illetve a junior munkakörökben pontosan definiált – sokszor érettségivel végezhető – feladatsor lett. Íme egy lehetséges indok e kategória alacsony bérszínvonalára.
Mivel magyarázható a szakértői és különösen a vezetői bérek nagyságrendi eltérése, önmagában is magas színvonala és jelentős emelkedése? Maradjunk az előbb említett uniformizálódásnál, amelynek van egy másik kétes értékű hozadéka: a szervezet, a munkák sematizálása megteremti a személyi uniformizáltságot, megszüli a keveset kérdező, sokat dolgozó, „jól illeszkedő és illeszthető”, végrehajtó típust. Ő korunk hőse, a munkaerőpiac „state of the art” terméke. A marketing-szakma szépségeire, bájára még emlékező (szak)embernek azonban genetikailag nem sajátja a szervilizmus e formája. Ahhoz, hogy tartósan viselje a „folyamatszerűséget”, jól meg kell fizetni, miközben a szervezet működése is megköveteli a közép- és felső vezetői stabilitás minimális szintjét, azaz a munkaerő megtartását. Ez részben magyarázat lehet az átlagon felüli bérekre és fizetésemelésekre e körben.
A kulcslyukon belesve mindezt nem látni, ehhez legalább résre kell nyitni az ajtót. Egy kerek képhez pedig teljes kitárására lenne szükség. S lehet, hogy kiderülne, … töke van a menyasszonynak.
