A társadalmi kommunikáció különösen fontos szerepet játszik a mostanihoz hasonló válsághelyzetekben, amikor ugrásszerűen megnő az információk iránti igény. Éles kritikát fogalmaz meg a gazdasági válság hazai kommunikációjával kapcsolatban a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola (BKF) Kommunikációs Elemzések Központja. A közelmúltban napvilágot látott tanulmányuk igen átfogóan, 2008 októberétől 338 közszereplő személy (kormánytisztviselő, pártpolitikus, bankvezető, pénzügyi szakértő stb.) és szervezet (kormányhivatal, párt, pénz- és kutatóintézet stb.) összesen 925 megszólalását vizsgálja. A 84 vezető hazai sajtóorgánum csaknem 12 ezer tudósítását feldolgozó, több mint 200 oldalas tanulmány fiatal magyar demokráciánk gyermekbetegségeinek csaknem összes kommunikációs tünetére ráirányítja a figyelmet.
Arany középút
A válságkommunikáció egyik kulcskérdése, hogy pontosan mekkora az az információmennyiség, amelyet a válságkezelő szervezetnek vagy személyeknek – az információ birtokosainak – a közvélemény tudomására kell hozni. Egy pénzügyi válság esetén az emberek, a befektetők, a betétesek, a devizahitelesek jogos elvárása, hogy pontos információt kapjanak a befektetéseikre, vagyontárgyaikra hatást gyakorló fejleményekről, az ország, a gazdaság állapotáról. Van azonban a nyilvánosságra hozható információmennyiségnek egy ésszerű határa, amelyen túllépve a kommunikáció már nem a tisztánlátást, hanem inkább a zavart, a pánikot táplálja.
A hivatalos válságkommunikáció feladata tehát megtalálni az arany középutat, vagyis annyi és olyan információt hozni nyilvánosságra, amennyi elégséges az érintett társadalmi csoportok korrekt tájékoztatásához, de amennyi még nem veszélyezteti a válság elhárításának, illetve megszüntetésének sikerét. A korrekt tájékoztatás olyan mennyiségű és tartalmú információ késedelem nélküli, önkéntes átadását jelenti, amelynek segítségével a társadalom tagjai képesek időben önálló és felelős döntéseket hozni saját életük és a köz ügyeiben. Nyilvánvaló, hogy a válságok kommunikációja óriási felelősséget ró a közszereplőkre, különösen a gazdasági nehézségeket menedzselő szervezetekre és személyekre (egy pénzügyi világválság esetén a mindenkori kormányra), illetve a médiára, hiszen a közvélemény, a polgárok mindenekelőtt az ő tájékoztatásuk alapján döntenek saját, sokszor életbevágóan fontos egzisztenciális kérdéseikről. Ez a felelősség minden közszereplőtől azt követeli meg, hogy a lakosság korrekt tájékoztatásának, valamint a válság minél kevesebb áldozattal járó, mihamarabbi megfékezésének kettős célját semmilyen más szempont ne írhassa felül.
Késés és politika
A BKF központjának vizsgálata azt mutatja, hogy a válságkommunikáció alapszabályainak kettős kritériuma Magyarországon csupán nyomokban és jelentős késéssel teljesült. A világválság kommunikációja hazánkban első megjelenésétől fogva azonnal a politikai csatározások retorikai terepévé és eszközévé vált, ahol a politikai érdekek minden egyéb szakmai szempontot, így a lakosság korrekt, kellő időben történő tájékoztatását, önálló és felelős döntési helyzetbe hozását is felülírták.
A tájékoztatás első szembeötlő hiányossága a késlekedés volt. A válsággal foglalkozó internetes megjelenések számát tekintve a hazai világháló időben és intenzitásában hónapokkal lemaradt az angol nyelvű netes sajtóhoz képest. A véleményformáló és szakmai médiumok jelentős késéssel ismerték fel a Magyarországra leselkedő veszélyeket, augusztusban és szeptember első felében nem vagy csak felületesen érintették a pénzügyi válság témáját, akkor is többnyire a külföldi gazdasági fejleményekre összpontosítva. Szeptember közepétől viszont valóságos információs dömping indult – 2008. augusztus 1. és 2009. január 1. között 11 879, azaz napi átlagban közel 80 cikk, tudósítás, riport, interjú, beszámoló jelent meg a vizsgált 84 sajtóorgánumban.
Kalauz nélkül
Talán a probléma késői felvállalásánál is károsabb volt, hogy a lakosság korrekt és közérthető tájékoztatása fél évet késett. Néhány kivételtől eltekintve (pl.: a betétesek védelme érdekében elfogadott törvény, a devizahitelek konvertálásának lehetősége, illetve az ezekkel kapcsolatos kommunikáció) a válságkezelő kormány, a közszereplők és a média jelentős része jóval kevesebb figyelmet fordított arra, hogy ezt a fontos közügyet „lefordítsa” a hétköznapi emberek nyelvére.
„A válság társadalmi kommunikációjában stratégiai szerepben lévő kormányzat és a megszólaltatott szakértők is úgy fogalmazták meg üzeneteiket, mintha 10 millió makroközgazdász alkotná a magyar társadalmat” – véli Perlaky Papp József, a BKF Kommunikációs Elemzések Központjának igazgatója. „Már a válság magyarországi »berobbanását« követő hetekben nagy szükség lett volna egy olyan központilag, a kormány által szervezett, a válság lehetséges hatásait érthető nyelven bemutató tájékoztatásra, amely a családok életében felmerülő problémák esetére támaszt, fogódzót nyújtott volna” – hangsúlyozta a szakember. Az első ilyen tájékoztatás, a Válságkalauz c. füzetecske csak 2009 márciusában, vagyis csaknem féléves késéssel jelent meg, és ez sem foglalkozott számos, az átlagemberek mindennapi életét érintő kérdéssel.
Közös felelőtlenség
A válság amellett, hogy sokak számára valami távoli, értelmezhetetlen ijedtségként jelent meg, felelőtlen módon a politika eszköze lett. A hazai lakosság ugyanis kétféle „szűrőn” keresztül szembesült a gazdasági recesszióval. A kormányzat eleinte bagatellizálta a helyzetet, majd „vis maiorként”, külföldről érkező „természeti csapásként” állította be a jelen lévő és prognosztizált nehézségeket.
Az ellenzék eközben mindent felnagyítva, pánikkeltő üzenetekkel operált, a kormányra hárítva minden felelősséget. Így aztán hamarosan minden szakértői megszólalás – akár a megszólaló valós szándékaitól függetlenül – politikai kinyilatkoztatássá és a pártok közötti háború fegyverévé vált. A szerkesztőségek aszerint szólították meg a szakértőket, hogy a válságról alkotott elképzeléseiknek mennyiben felel meg az adott vélemény. Az események felgyorsulásával és a helyzet egyre súlyosabbá válásával sok szakértő amúgy is komoly ellentmondásba keveredett korábbi nyilatkozataival, ez pedig tovább növelte a zavart és a bizonytalanságot.
Nincs kontroll
A gazdasági válság társadalmi kommunikációjának egyik legfontosabb tanulsága a felelős kommunikáció szabályainak égető hiánya, vagyis hogy nem működik egy olyan minimálisan elvárható, szigorúan szakmai szempontokat követő szabályrendszer, amely a lakosság korrekt és felelős tájékoztatását garantálná.
Nem létezik olyan szervezet, amely a közfeladatokat ellátó szervek, illetve személyek tájékoztatási tevékenységét ellenőrizné, továbbá a lakosság nem megfelelő tájékoztatása esetén szankcionálna. A tanulmány konklúziója szerint első lépésként egy egységes etikai kódex elfogadására lenne szükség ahhoz, hogy a jelenlegi propagandisztikus, mindenekelőtt politikai szempontoktól vezérelt, egyoldalú tájékoztatási gyakorlat megváltozhasson.
