A nagy médiabirodalmak egy része úgy szeretne kilábalni a válságból, hogy megpróbálja emelni a lapok színvonalát, másrészt pedig fizetőssé teszi azokat a tartalmakat, amelyekért a jelek szerint egyre kevesebbet fizetnek. Németországban ez a folyamat az elmúlt hónapokban egyenesen oda vezetett, hogy a szabadúszó újságírók és fotósok „éhbérért” dolgoznak egyes laptípusoknál. A honoráriumok nemcsak lényegesen elmaradnak a korábbi évekétől, de soha nem tapasztalt mélységekbe zuhantak.
Természetesen a nagyobb kiadók vagy a nemzetközileg ismert nagy példányszámú, sok hirdetéssel megjelenő újságok, folyóiratok még mindig jelentős összegű honoráriumokat képesek kifizetni. Ám a regionális vagy helyi újságok sokszor csak jelképes összegeket adnak, s az idén a soronkénti 10 centes vagy a fotónként fizetett 6-8 eurós honoráriumokkal elérték a „megalázó” abszolút mélypontot.
A Német Újságíró-szövetség ugyan 2009-re is írásba foglalta honoráriumjavaslatait, ám a piaci viszonyok minden területen felülírják az elképzeléseket. A sajtómunkások egyre nagyobb hányada csak az újságírásból már nem tud megélni, mert az olyan nemzetközi tekintélyű, véleményformáló napilapok, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Süddeutsche Zeitung vagy a Die Welt is csak soronként 2, bizonyos rovatoknál 2,5 eurót tud fizetni a szerzőknek. A Welt am Sonntagnak ennél is kevesebbet, soronként 1,5 eurót adnak, míg három évvel ezelőtt 2 eurót fizettek. A másodvonalbeli, de még mindig országos ismertségű lapoknál még rosszabb a helyzet. Ezeknél már annyira „lefaragták” a honoráriumkeretet, hogy csak soronként 0,75-1 eurót fizetnek, s minél lejjebb haladunk a rangsorban és a példányszámokban, annál drámaibb a helyzet. A nagyobb városi újságok esetében már elég nagy a szórás (0,5-1 euró soronként), míg a kisebb helyi és regionális lapoknál a honorárium már-már megalázóan alacsony (10–50 eurócent).
Az egykor szebb napokat is látott Neues Deutschlandnál is csak 35 centet adnak a 2006-os 45 helyett. Ráadásul egyre több kiadványnál bevett szokás, hogy a cikk írójának hozzá kell járulnia, hogy a szerkesztőség másodközlés vagy internetes közlés formájában továbbhasznosítsa az írást anélkül, hogy ez után is honoráriumot fizetne. Az is új tendencia, hogy a regionális vagy helyi lapoknál egyre nagyobb arányban tanárok, hivatalnokok, amatőr levelezők írásaival vagy sajtóközleményekkel töltik meg az oldalakat, s ezekért a részben már promóciós cikkekért nem fizetnek. Így nagyon sok szabadúszó kereseti lehetőség nélkül marad, s közülük egyre többen kénytelenek elhagyni a pályát.
Az előző évekhez képest jelentősen rosszabbodott a helyzet hetilapoknál, a hírügynökségeknél, a szaklapoknál vagy a magazinoknál is, ahol egyrészt a belső munkatársak további terhelésével oldják meg a tartalmi problémákat, másrészt pedig egyre több esetben dolgoznak hírügynökségektől vett „olcsó”, megújított, némileg átszabott anyagokkal. A német sajtóvilágból így bizonyos témák és műfajok kiveszőben vannak, mégpedig azok, amelyek egyrészt idő- és költségigényesek, másrészt külsős munkatársakkal vagy drága szakértőkkel lehetne csak megíratni őket.
A Német Újságíró-szövetség, illetve más szakmai szervezetek (Verdi, DJU), valamint az újságírók szakszervezetei tárgyalásokba kezdtek a kiadók szövetségeivel a honoráriumok emelése érdekében, és a szövetség 2009-re vonatkozó honoráriumtáblázataiban közzétette azokat a középértékeket, amelyeket a különböző típusú és példányszámú lapoknál elfogadhatónak tartana. Érvényesítésükre ugyanakkor vajmi kevés esély kínálkozik, hiszen az újságírók Németországban is örülnek, hogy még van állásuk.
