Üzleti tippek

Multifilter

admin

2008. 04. 10. 00:00

Egyre több csődről, felszámolásról, ellehetetlenülésről hallani és olvasni a hazai mikro-, kis- és közepes vállalkozások körében. Mennyiben okai ennek maguk a kkv-k?

Mintha még inkább kettészakadt volna az utóbbi években a hazai gazdaság, mélyül a szakadék a „nagyok” és a „kicsik” között – mintha a két vállalkozáscsoport nem is ugyanabban az országban élne. Lelátni-e a szakadék mélyére? Hol húzódnak valójában a törésvonalak?

A multinacionális cégeket aligha kell bemutatni – nap mint nap találkozhatunk a nevükkel a sajtóban. Némelyik éves árbevétele nagyobb, mint a Magyar Köztársaság költségvetése – nem véletlen, hogy sokszor a hangjuk is hangosabban hallatszik. Érdekérvényesítésben maguk mögött tudhatják hazájuk nagyköveteit, befolyásos lobbiszervezeteiket. Nem tanácsos velük ujjat húzni, ha kell, képesek dollármilliókra perelni egy államot nemzetközi fórumokon.

Ugyanakkor ezres nagyságrendben képesek munkahelyeket teremteni, ezért az államok sorban állnak kegyeikért, s adókedvezményekkel, beruházási támogatásokkal igyekeznek rávenni őket a megtelepedésre. Ezt tette hazánk is a 90-es években, s teszi ma is, bár a vonatkozó EU-korlátozások miatt már csak csökkenő mértékben.

Van két ország?

Ehhez képest a másik pólust jelentő mikro-, kis- és közepes vállalkozások többnyire „arctalanok” – legalábbis szűk környezetükön kívül ismeretlenek. Kicsik, sokszor kaotikus viszonyokkal, többnyire állandó önfenntartási gondokkal. Az állam ugyan tisztában van fontosságukkal, de a retorikából valahogy mindig újabb adók sülnek ki. No meg olyan új szabályok, amelyek teljesítése szinte lehetetlennek tűnik sokaknak.

A sokasodó ellenőrzésből a legtöbben azt a következtetést vonják le, hogy az állam őket automatikusan adó- és járulékcsalóknak tartja, s hogy tisztességesen boldogulni lehetetlen. Pedig a kis- és középvállalkozások 2005-ben a (pénzügyi ágazatot nem tartalmazó) versenyszféra alkalmazottjainak 66 százalékát foglalkoztatták, vagyis arányaiban 4 százalékkal még többet is, mint 2001-ben. Ehhez képest a bruttó hozzáadott értékből való részesedésük stabilan 51 százalék körül van, míg az exportnak 2001-ben a 30, 2005-ben már 35 százalékát adták.

Az adatokból tehát mégiscsak a hazai kisvállalkozások lassú, de egyértelmű térnyerése figyelhető meg. A GKM éves jelentése szerint a kkv-k árbevételének aránya, a szektor nagyvállalatokét meghaladó dinamikus növekedésének köszönhetően, a vállalkozói szektor összes árbevételéből a 2001-es 59 százalékról 2005-re 62,5 százalékra nőtt.

Ezzel együtt bőven van még hova fejlődni. A 2005-ös adatok alapján ugyanis a hazai kkv-knál egy alkalmazott évente 3 millió forint bruttó hozzáadott értéket termel – vagyis épp a felét, mint egy nagyvállalat. 2001-ben még nem volt ekkora különbség, vagyis a kisvállalkozások versenyképessége romlott.
A kis cégek súlya a gazdasági ágazatok közül itthon az oktatásban és az egészségügyben szinte kizárólagos, az ágazati szintű bruttó hozzáadott érték több mint 99, illetve 92 százalékát termelik. Szintén kiemelkedő a kis gazdasági szervezetek súlya az ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatás (88 százalék), a kereskedelem és a javítás (89 százalék), a mezőgazdaság és a halászat (89 százalék) és a máshová nem sorolt feldolgozóipari gyártás (85 százalék) területén.

Ezzel szemben egyértelműen a nagyvállalatok uralják a kokszgyártás, kőolajfeldolgozás, nukleárisfűtőanyag-gyártás területét (ahol a „nagyok” részesedése 99,7 százalék), a járműgyártást (ahol 92 százalék), a postát és a távközlést (89 százalék), a villamosgép-, műszergyártást (83 százalék), valamint a vegyianyag-gyártást (84 százalék). Meg persze a pénzügyi szolgáltatásokat, ahol a hét legnagyobb pénzintézet nyújtja a vállalati hitelek öthatodát. Bőven van tehát tere a piacra lépésnek, illetve a kis cégek térnyerésének, amit az említettek közül több ágazatban is szabályozásbeli okok hátráltatnak (például: posta, energiaipar).

Aki exportál, és aki nem

A GKI Gazdaságkutató Zrt. kutatásvezetője, Némethné Pál Katalin szerint a magyar gazdaságban a törésvonal nem is annyira a kkv-k és a multik között húzódik, mint inkább azok között a cégek között, amelyek be tudtak kapcsolódni a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe, illetve amelyek megmaradtak a belföldi piacon. Előbbi csoportba nemcsak a multinacionális társaságok tartoznak, hanem mindazok a kis cégek is, amelyek valamilyen módon – akár multik beszállítóiként – képesek exportbevételhez jutni.

A másik csoportba tartozók jó részének növekedése állami, önkormányzati megrendelések elnyerésén múlik, ahol viszont a klasszikus piaci verseny kritériumai sokszor háttérbe szorulnak a személyes kapcsolatok („mutyizás”) mögött.

A kutató szerint egyértelmű, hogy bár az exportorientált kkv-k is számos nehézséggel küzdenek, hiszen a megrendelő által megkívánt termelékenységjavítási kritériumokat teljesíteni éppúgy nehéz, mint megküzdeni a tőke- és szakemberhiánnyal, illetve a technológiai problémákkal, de ezzel együtt mégis ők azok, akiknek van piaci perspektívájuk és terük a növekedésre. Nemcsak azért, mert egy multicég beszállítóivá válva akár a megrendelővel együtt nőhetnek nagyra, de azért is, mert világszerte tendencia a tömegtermelésben gyártott alkatrészek egyedi igényeknek megfelelő végszerelése (példa erre a számítógép-összeszerelés), ami kifejezetten új lehetőségeket nyit a kkv-k előtt.

Ezzel szemben azok a kkv-k, amelyek csak a hazai piacra fókuszálnak, a kereslet zsugorodásával kénytelenek szembenézni – legalábbis az iparban. Legfeljebb az uniós fejlesztésekből, illetve az állami megrendelésekből csurranó-cseppenő megbízásokra számíthatnak. Nem véletlen, hogy a várakozások szerint ebben a körben mehetnek tönkre a legtöbben – főként az olyan helyhez kötött ágazatokban, mint a kereskedelem vagy az építőipar.

Aprók, remények

A kutató szerint a hazai kkv-k felzárkózása főként ott látszik, hogy mind több lép ki közülük az exportpiacokra, illetve mind többen válnak multinacionális cégek beszállítóivá, ezek kifejezetten keresik az új hazai beszállítókat. Makroszinten ennek ott látható a nyoma, hogy egyre több az olyan ágazat, amelynek teljesítménye az export változásával együtt mozog, vagyis mindinkább a külső kereslet alakulása befolyásolja.
Az, hogy egy iparban működő kkv belép-e az exportpiacokra, főként a tágabb értelemben vett cégvezetés képességein múlik. Felismeri-e a kitörési lehetőséget? Képes-e valamiféle bizalmi tőkét össszehozni az első megrendelésekhez?

Ki lóg ki?

Az Európai Unió statisztikáiban első látásra a hazaihoz hasonló adatokat találunk. A 2004-es bővítés előtti EU-ban a munkavállalók kétharmadának szintén a kkv-szektor adott megélhetést. Az európai kkv-k exportból kivett része azonban átlagosan csak 13 százalék, vagyis kevesebb mint fele a hazainak. A legnagyobb különbség azonban az átlagos vállalkozásméretben figyelhető meg: amíg Magyarországon az átlagos kkv alig két embert foglalkoztat, addig az EU-átlag hat, míg Írországban, Ausztriában és Hollandiában 10-nél is több.
Arról, hogy hol tartanak a magyar kkv-k a nemzetközi összehasonlításban, érdekes képet mutat az Európai Bizottság által, kifejezetten a kkv-k kutatására létrehozott Observatory of European SME nevű intézet 2007-es felmérése, amelynek keretében 16 ezer kkv-t kértek fel a válaszadásra. Ami a szikár tényeket illeti: a megkérdezett magyar kkv-k árbevétele 2005-ről 2006-ra átlagosan 12 százalékkal bővült; meghaladta ugyan a 27 tagú EU átlagát (10 százalék), de a kelet-közép-európai térségben a leggyengébb.

A 2007-es kilátásokat illetően a hazai kkv-k voltak a legkevésbé optimisták: bevételnövekedésre csak 26 százalékuk számított, ellenben a bevétel csökkenését 32 százalékuk érezte realitásnak. (Eközben Romániában a cégek 68 százaléka várt érdemi bevételnövekedést.)

Szintén nem túl biztató, hogy a megkérdezett hazai kis cégek 2006-ban mindössze 1 százalékkal növelték az alkalmazottak számát, 2007-ben pedig csak hatoduk tervezett új alkalmazottat felvenni. A román, szlovák, szlovén cégek 30 százalékos vagy afölötti létszámnövekedésről számoltak be, és persze jóval ambiciózusabb várakozásokról is.

Pedig a felmérés szerint a hazai kkv-k 9 százaléka számít exportőrnek, ami nem csak a 8 százalékos uniós átlagot haladja meg, hanem fölötte van több térségbeli ország adatának is. Kevésbé ad okot viszont büszkeségre, hogy a megkérdezett hazai kkv-k 59 százalékának semmilyen bevétele nincs innovatív termékből vagy szolgáltatásból. Ezzel jelentősen elmaradunk az EU-átlagtól, ahol a kétharmadnak van ilyen jellegű bevétele.

Miértek

Érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy mit tekintenek a megkérdezett kkv-k növekedésüket leginkább akadályozó tényezőknek. A hazai cégek nem fukarkodtak a panasszal: 71 százalék számára jelent gondot a túl drága munkaerő, 55 százaléknak pedig az adminisztratív szabályozás. E két tényező bármely más európai országban kisebb arányban keseríti meg a vállalkozások életét (átlag a cégek 33, illetve 36 százalékának), mint itthon.

A hazai kkv-k 29 százaléka érzi akadályozottnak a finanszírozási forrásokhoz (bankhitel, tőke) való hozzáférést is, ez a 3. legrosszabb arány az unióban, ahol átlagosan a cégek ötödének van ilyen gondja. A hazai cégek kétharmada szerint akadályozza kibontakozását a gyenge belföldi vásárlóerő. Ugyanez EU-szinten a kkv-k 46 százalékának okoz problémát.

A tőkén múlik?

Szinte közhely, hogy a hazai kis- és középvállalkozások tőkehiányosak. Nemzetközi összehasonlításban a hazai kkv-szektor viszonylagos fejletlenségét sokszor azzal szokták érzékeltetni, hogy amíg Nyugat-Európában a kisvállalkozások 80 százalékának van hitele, addig idehaza éppen ellenkezőleg, 80 százalékuk nem veszi igénybe a kkv-k számára nyitott finanszírozási konstrukciókat. Pedig az elmúlt években a hazai pénzintézetek is fokozatosan a kkv-szektor felé fordultak – észlelve, hogy a nagyvállalatok főleg közvetlenül külföldről vesznek fel hiteleket.

Ennek, illetve a meghirdetett állami programoknak (hitelgarancia, Széchenyi-kártya, kamattámogatás) is köszönhető, hogy a mikro-, kis- és középvállalkozások banki hitelállománya a 1999 végén még 461 milliárd forintos szintről 2005-re több mint a hatszorosára, 2797 milliárd forintra nőtt, részaránya pedig a teljes vállalati hitelállományon belül 20 százalékról 50 százalék fölé emelkedett. Vagyis mára lényegében minden ténylegesen működő és bővülni kívánó vállalkozás hitelhez tud jutni piaci körülmények között. A jelentős növekedés ellenére azonban a hazai cégek hitelállománya még mindig igen alacsony (a GDP mintegy negyedét teszi ki), vagyis a növekedésnek – és a finanszírozható vállalkozásoknak – még aligha ért a végére a piac.

Jelentős fejlesztési forrásokhoz juthatnak a kkv-k a következő években a különböző EU-s pályázatokból, a Nemzeti Fejlesztési Terv keretében. Némethné Pál Katalin szerint nemzetközi példák alapján ugyanakkor egyáltalán nem egyértelmű, hogy a gazdaságfejlesztési támogatások növelése megfelelően fejleszti a kkv-szektort. Nemcsak azért, mert e támogatásokat nem feltétlenül a legjobbak kapják, hanem azért is, mert torzítják a piacot, és sokszor olyan kapacitások felépítéséhez vezetnek, amelyeket nem alapoznak meg piaci igények.

Ezzel együtt a hazai kkv-k támogatása aligha nevezhető igazságtalannak: legtöbbjük egyébként esélytelen azokra a kedvezményekre (munkahelyteremtő beruházások közvetlen támogatása, illetve adókedvezménye), amelyekhez a multinacionális társaságok hozzájuthatnak. A GKM kimutatásaiból kiderül: a kkv-k adóterhelése (vagyis a ténylegesen fizetendő adó és a számított adó hányadosa) 2005-ben több mint kétszerese (98,1 százalék) volt a nagyvállatokénak (42,2 százalék).

Esélyegyenlőtlenség

A kkv-knak nemcsak arra nincs lehetőségük, hogy jól fizetett kijáróemberekkel „megvegyék” a számukra kedvező törvényeket, hanem a hatóságokkal szembeni védekezésben is kevésbé tudnak hatékonyak lenni. Talán ezért is látszik úgy, hogy azok előszeretettel „mozdulnak” a kis halakra, ahol a találati arány nagy, s nem kell attól tartani, hogy a vizsgált cég „visszalő”, azaz lobbierejével élve még ő hozza kedvezőtlen helyzetbe a vizsgálókat.

Nyilván az országnak sem érdeke, hogy sokat „szórakozzon” a több ezer embert foglalkoztató multikkal, hiszen az a foglalkoztatás, no meg az adóbevételek terén is nehezen pótolható kieséssel járhat. Így fordulhat elő, hogy egyes nagynevű távol-keleti gépjárműipari cégek hazai vállalkozásai mindmáig sikerrel akadályozták meg a dolgozók szakszervezet-alakítási törekvéseit – fittyet hányva bírságnak és elmarasztaló bírósági ítéleteknek.

Meddig lehet nyújtózkodni?

A hazai kkv-szektor fejlesztését a GKI szakértője szerint leginkább az adminisztratív terhek csökkentése és az adórendszer egyszerűsítése segítené – például az úgynevezett kis adók számának csökkentése. Ma a kisebb cégeknek sem kell kevesebb adminisztrációt végezniük – ez pedig sok erőforrást köt le, és aligha szolgálja az üzleti sikert.

Kevesebb, de jobban betartatott szabályra lenne szükség. Ma ugyanis kijelenthető, hogy számos ágazatban versenyhátrányban vannak azok a kkv-k, amelyek kínosan betartanak minden előírást. Ennek oka egyfelől a túlszabályozottság. A másik oka viszont az, hogy a szabályokat be nem tartók viszonylag keveset kockáztatnak: az ellenőrzések ritkák, a büntetések pedig nem olyan súlyosak, hogy a szabályszegőket elriasszák.

Az ellenőrzést a hazai kkv-k kifejezetten vegzálásként élik meg, hiszen azok kampányszerűen történnek, és a bonyolult szabályok miatt gyakorlatilag bármikor, bárhol lehet szabálytalanságot találni és pénzbüntetést kiszabni. Sokan emiatt szentül hiszik is, hogy a hatósági ellenőrzés mögött valamelyik versenytárs áll – akár „felsőbb” hátszéllel.

Magyarországon sok vállalkozó érzi magát „üvegbura alatt”. Ez úgy értendő, hogy van olyan vállalkozásméret, amely fölé azért nem tanácsos növekedni, mert félő, hogy az már valamelyik, átlagot meghaladó politikai és gazdasági befolyású piaci szereplő érdekét sérti. Az ilyen ellen csak hasonló stratégiával lehet védekezni, ennek útját-módját azonban sok cégvezető nemhogy piackonformnak nem tartja, de egészséges gyomorral elviselhetőnek sem.

A multi nem mumus

„Túlmisztifikáljuk a multik szerepét, ezért minden vállalkozó vagy retteg tőlük, vagy a kegyeiket keresi. Pedig egyszerűen csak tanulni kellene tőlük” – véli Hegedűs Zoltán, aki maga is két évtizeden át töltött be vezető pozíciót különböző olajipari multinacionális cégek magyar és kelet-európai leányvállalatainál. Véleménye szerint a magyar vállalkozók konzervatívak, nem nyitottak az „új tanok” iránt. Műszaki vagy pénzügyi ismeretek terén elismerik a képzés szükségét, de hiúságuk megakadályozza őket abban, hogy felismerjék a vezetői készségeikben mutatkozó hiányosságokat. A magyar cégvezetők nem fordítanak figyelmet a dokumentációra, a szabályzatok elkészítésére és betartására, etikai normákra, ennek következtében nem is találnak bizalmasokra, a munka delegálása és egy összetettebb struktúra irányítása meghaladja képességeiket. Pedig a „multi” jelzővel illetett, nemzetközi részvénytársaságok sikeressége néhány alapvető képességükben megragadható, és ezek a képességek elsajátíthatók – állítja Hegedűs.
Egy multi a napi üzleti ügyeit más perspektívából kezeli: van megfogalmazott víziója, küldetése, konkrét célkitűzései, tervei, ezzel szemben a magyar vállalkozó egész nap csak tüzet olt, fut a pénze után. Az időbeosztás, az elvégzett feladatok értékelése, a munkaerő tudatos irányítása és motivációja terén óriási a multik előnye. „A hiedelemmel ellentétben a multik messze jobb foglalkoztatók, mint a kkv-k, és nemcsak az anyagi biztonság, hanem a karrierlehetőségek, a megszerezhető tudás, a munka tervezhetősége, az objektív teljesítményértékelések miatt is.”
Arra a kérdésre, hogy a szabályozási környezet és a vállalkozásokat sújtó adóterhek hatását miként lehetne mégis kiküszöbölni, Hegedűs Zoltán meglepően reagál: „a gazdaságpolitikai kérdésekkel a hazai vállalkozói szektor messze többet foglalkozik, mint kellene, egyfajta állandó önigazolásként használja fel saját keserű sorsa megindoklására”. Noha a multik bizonyos esetekben élveznek kedvezményeket, sikerességük nem vezethető vissza csak erre, ráadásul sokat kell áldozniuk egyéb nehézségek leküzdésére: az előítéletek leépítése céljából adakozóbbak, a nekik helyt adó önkormányzatok infrastrukturális vállalásokat sajtolnak ki belőlük. „A multikról alkotott képünket a Magyarországon működő multik határozzák meg, ezek viszont helyi vezetőik révén sok tekintetben már deformálódtak a globális szereplőkhöz képest” – mondja sokat sejtetően Hegedűs Zoltán.
A multik tőkeellátottsága valóban nagy előny, allokációs rugalmasságuk és a tranzitárak alkalmazása révén financiális hatékonyságuk megkérdőjelezhetetlen. De ez nem minden, állítja Hegedűs Zoltán: a pénznél sokkal fontosabb a konkurenciaharcban alkalmazott stratégia, a megújulási képesség, a rugalmasság és a rendszerezett elméleti és gyakorlati tudás. Szinte hihetetlen, hogy a nagy vállalatméret ellenére is a legtöbb multi gyorsabban tud alkalmazkodni, mint a magyar kisvállalatok. Ennek okát Hegedűs a tudatos és józan piacelemzésben, valamint a cégformában látja: „a multik döntően részvénytársaságok, a részvényeseknek felelnek, ennél objektívabb értékmérő és ennél hatékonyabb és ösztönző nincs. Aki egyszerre tulajdonos és vezető, és szentimentális módon ragaszkodik a vállalkozása indulásakor kialakult hagyományokhoz, az nem tudja átlépni korlátjait”.
Ennek ellenére megvannak a multik sérülékeny pontjai, állítja Hegedűs: „a kreativitás, az önálló kezdeményezőkészség nem feltétlenül vív ki elismerést egy multinál, inkább a betörhető munkavállalót preferálják. Ezenkívül, ha a tulajdonosi szemlélet az óriásvállalatok bármely pontján sérül, az a kisebb versenytársak malmára hajtja a vizet”.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.