Ágiéknak sokszor nem akarják elhinni, hogy mi történt, amikor első otthonuktól megváltak. A másfél szobás lakás eladása sürgős volt nekik, mert jött a második gyerek, kellett a beugró a nagyobb ingatlan megvásárláshoz. Így aztán eleve némi árengedménnyel hirdették meg a kérót, rövid (egy hetes) határidőt szabva hozzá.
Kívánni sem lehetett volna jobb vevőt
A harmadik napon csöngettek náluk. (Ez még abban az időben történt, amikor nem volt természetes, hogy telefon legyen minden lakásban. Hogy a mobilokról ne is beszéljünk. Ágiéknak sem volt telefonjuk.) A fiatal fickó körülnézett, tetszett neki, amit látott, meg az akciós ár is. Készült – nála volt a foglaló, és mondta, hogy átvállalja a hitelt.
Megállapodtak, mikor legyen a vételár teljes kiegyenlítése, az átadás, aztán szerződtek, és beindították a hitelátvállalás ügyintézését. Mivel nem volt telefonjuk, amikor ügyintézni kellett, mindig előre megbeszélték, mikor, hol találkoznak. István, a vevő sosem késett, ment minden, mint a karikacsapás. A vételár hátralévő részét is rendben átutalta. Kívánni sem lehetett volna jobb vevőt.
Költözés!
A kiköltözést szombatra tették, hogy az új tulaj be tudjon vasárnap cuccolni. Megbeszélték, hogy délután négyre jön a kulcsokért. Ágiék holmiját reggel elvitte a teherautó, visszamentek még kitakarítani a férjével, mert a fiatalasszony úgy gondolta, ez így helyes. Ne az új vevőnek kelljen utánuk rendbe rakni a lakást.
Háromra végeztek is, fáradtan nyúltak el a padlószőnyegen, búcsúzós hangulatban beszélgettek négyig. De négykor nem csöngetett senki, meg később sem. Este nyolcig vártak, hiába. Tanakodtak, hogy mi legyen. Végül arra jutottak, hogy a szomszédjuknak adják be a kulcsokat (neki volt telefonja is). Az ajtóra pedig kiírták: „István, csöngess be a szomszédba!” Gondolták, ebből csak rájön, mi a helyzet.
A nagy bulizásban elfelejtette
Ágiék el sem tudták képzelni, mi lehet a vevővel, mert amikor egy hét múlva telefonáltak a régi szomszédnak, az semmilyen fejleményről nem számolt be. Már attól tartottak, esetleg valami baj érte Istvánt. Két hét múlva még mindig semmi. A harmadik telefonjukra azonban a szomszéd örömmel közölte, hogy már beköltözött a fiatalember.
Rákérdeztek, tudja-e, miért nem jött korábban. István azt mesélte a szomszédnak magyarázatul, hogy csaptak egy durva nagy bulit a haverjaival pénteken, ami áthúzódott szombatra is. Emiatt teljesen kiment a fejéből a lakásátadás. Aztán mikor eszébe jutott, akkor meg dolga volt, azért nem tudott menni. Meg azon is gondolkodott, hogy egyáltalán hol fogja megtalálni az eladókat, a kulcsot. Mert az új címüket nem adták meg neki – ő meg nem kérte, mert nem tűnt úgy, hogy erre szükség lehet.
Végül úgy döntött, elmegy a lakáshoz, és a szomszédoknál érdeklődik. Hátha. Így derült ki, hogy vevőnek és eladónak egy rugóra járt az agya.
