Az év elején a globális deflációtól való félelem vezérelte a befektetőket és a pánik a jegybankokra is átterjedt. A központi bankok ugyanakkor nem sok mindent tudnak már önmagukban elérni, sőt egyre agresszívebb akcióikkal csak több kárt okoznak – írta Móricz Dániel, a Concorde Alapkezelő befektetési igazgatója.
Ijesztően indult a 2016-os esztendő a tőkepiacokon. A kínai deviza leértékelődése ráébresztette a befektetőket, hogy jelentős a kockázata egy globális deflációs, azaz tartós árszínvonal-csökkenéssel járó környezetnek. Így hirtelenjében minden kockázatos eszköztől szabadulni igyekeztek.
Mire játszanak a jegybankok?
A részvény- és nyersanyagpiaci áresés a jegybankokra is ráijesztett: az amerikai Fed letett korábbi érdemi kamatemelési szándékáról, a japánok negatív kamatot vezettek be, az Európai Központi Bank (EKB) pedig még negatívabb tartományba tolta az alapkamatot, sőt, növelte a mennyiségi lazítást, valamint hitelezés esetén nagyon kedvező refinanszírozást ígért a kereskedelmi bankoknak.
A szerző elemzése szerint a magas adósságszint és a defláció együtt nagyon veszélyes elegy. Önmagában a defláció nem lenne gond. Az adósság ugyanis nominálisan rögzített, és ha tartósan csökkenek a jövedelmek, akkor reálértelemben egyre nagyobb teherré válik az adósság visszafizetése. A múltban (ha 40-50 évnél régebbre tekintünk vissza) egyáltalán nem volt rendkívüli jelenség a defláció, csökkenő árak mellett is jól el tudott működni a gazdaság. Miért is lenne az baj, ha valamit olcsóbban meg lehet vásárolni?
Méghozzá azért, mert a lakosság a bérekből, a vállalatok pedig a profitokból tudják fizetni a meglévő adósság kamatait, törlesztőrészleteit. Ha a gazdaság, azaz a jövedelmek (bérek, profitok) lassan nőnek – mint napjainkban –, akkor különösen fontos, hogy az adósságszolgálat alacsony maradjon.
Három kínos következmény
Ebben a helyzetben Móricz szerint az agresszív jegybanki akciók több kárt okoznak, mint amennyi előnnyel járnak, azaz kontraproduktívak. Néhány példa.
- A negatív jegybanki kamatszint miatt a bankrendszer eredményessége leromlik, ugyanis a gyenge hitelkereslet miatt a fölös tartalékaikat a jegybanknál kénytelenek tartani negatív kamatok mellett, miközben a lakossági hitelundor miatt egyre több betét áramlik be hozzájuk (amire sok esetben szabályozási-jogi okokból nem fizethetnek negatív kamatot). A negatív kamatszint ezáltal a bankok tőkehelyzetét rombolja, így csökkenti a hitelezési képességüket.
- Az öregedő, de az orvostudomány fejlődésének hála egyre magasabb várható élettartamú társadalom azzal szembesül, hogy nem tud érdemi hozamot elérni a nyugdíjas korra félretett megtakarításaival. Azaz több pénzt kell félretenni. Az alacsony kamatokra így a reakció paradox módon nem a fogyasztás, hanem a megtakarítás emelkedése.
- Végül az eszközárbuborékok. A jegybankok tudják növelni a pénzmennyiséget, de arra már nem nagyon tudnak hatni, hogy a többletpénz milyen utat jár be, merre megy. A likviditási csapdában alapvetően nem a reálgazdaságba, nem új beruházásokra vagy fogyasztásra, hanem jellemzően a meglévő eszközökbe (kötvényekbe, ingatlanokba, részvényekbe) megy a pénz, felfújva azok árát. Ebből komoly ingatlanpiaci lufi fújódhat, aminek a következményeit már volt alkalmunk átélni. A lakossági mániák sosem végződnek jól.
Mit lehet tenni?
Móricz szerint, bár ezt az eshetőséget szinte senki sem említi, de ez is egy lehetőség: semmit sem kell tenni. Hagyni kell a piaci erőket működni, nem kell beavatkozni. Ez azonban jellemzően rövid távon fájdalmas (sok adósságleírás, csőd, recesszió) és hosszú távon előnyös, amilyen helyzeteket a 4-6 évre választott (gazdaság)politikusok érthető okokból nem kedvelnek. Emellett pedig félő, hogy a társadalom sem viselné jól, így még jobban felerősödnének a radikális változást sürgető hangok. (Ez a folyamat már egyébként is zajlik – lásd Donald Trump sikerét az amerikai elnökválasztási kampányban.)
Ha a gazdaságpolitikusok mégis tenni szeretnének valamit, akkor lassan fel kell ismerniük, hogy ezt most már alapvetően a jegybankoknak nem egyedül kell meglépniük. A monetáris politika önmagában elérte határait, itt már a költségvetési politikát kell segítségül hívni, azaz bevethetik a nukleáris opciót, az úgynevezett helikopterpénzt. Ez a kifejezés a korábbi Fed-elnök, Ben Bernankétől származik, aki szerint egy ponton túl az adósság–defláció elleni harcban már csak az segít, ha helikopterekről öntik a pénzt az országra.
Ez viszont már nagyobb részt a költségvetési politika területe és egy ilyen esetben elfelejthetjük a jegybanki függetlenséget. A szerző írásában végül azt is megkockáztatja, hogy az arany év eleji 25 százalékos áremelkedése az egyre fokozódó állami beavatkozás tükröződése, és talán a helikopterpénz közelgő bevetését jelzi előre.
(A cikk szerkesztett változat, a teljes írást elolvashatja az Alapblogon.)
