- A magyar nyugdíjrendszer áttekinthetetlen.
Senki nem látja előre az élete során, hogy miképpen, milyen időtartamok, keresetek, járulékok alapján nő a nyugdíja, hogyan épülnek föl évről évre a jogosultságai, s ezek ismeretében mennyi plusz járulékot érdemes fizetnie, vagy milyen nyugdíjcélú előtakarékossági programba érdemes belevágnia.
Az átláthatóság hiányát elsősorban az az előírás okozza 32 éve, hogy bruttó kereseteinkből számol nettó nyugdíjat a rendszer. Emiatt olyan bonyolult számítássorozat szükséges a nyugdíj összegének meghatározásához, amit a nyugdíjigénylő egyszerűen nem tud követni és ellenőrizni.
A megoldás egyszerű, a világ fejlett nyugdíjrendszerének példáját követve át lehet állítani a magyar rendszert is bruttó nyugdíjszámításra. (Erre egyébként már 2013-ban sor került volna, de az átállást egy átgondolatlan törvénymódosítással eltörölték.) A bruttó keresetekből számított nyugdíj így maga is bruttó összegű lenne, vagyis adó- és járulékterhet viselne – amivel a szakértő szerint egyúttal azt a méregfogat is kihúznák, hogy a nyugdíjasokat „el kell tartaniuk” az aktív korosztályoknak. A bruttó szemlélet révén egy csapásra átláthatóvá és követhetővé válna mindenki nyugdíjvárománya, és végre az egyéni nyugdíjszámla bevezetése előtt sem tornyosulnának szakmai akadályok.
- Hasonló életpályák, hasonló szolgálati időtartamok, hasonló keresetek mellett is drámaian eltérő összegű nyugdíjakat állapíthatnak meg attól függően, hogy melyik évben igényelte a jogosult a nyugdíját.
Ennek oka jelenleg, hogy a nyugdíjszámítás során a korábbi évek keresetét a nyugdíjba vonulás évét megelőző év átlagos kereseti szintjéhez kell emelni (valorizálni), s miután az utóbbi években nagyon meglódult a nemzetgazdasági átlagbér növekedése, a valorizációs mértékek is megugrottak.
Ezt a korábbi nyugdíjigénylőkkel szemben nagyon igazságtalan bánásmódot úgy lehet kiküszöbölni Farkas András szerint, ha a valorizáció nem egyetlen ugrással történik meg a nyugdíj megállapítása során, hanem az aktív korunk minden évében – vagyis évente valorizálnák az addig szerzett jogosultságainkat. Ehhez persze olyan egyéni számla lenne szükséges, amely a nyugdíjjogosultságainkat évente nyilvántartaná. A jelenleg is létező társadalombiztosítási egyéni számla talán továbbfejleszthető lenne ilyen elveknek megfelelően. Vagy helyette végre be kellene vezetni a tényleges jogosultságokat mérő egyéni nyugdíjszámlák rendszerét, ahogyan az osztrákok vagy a németek a 21. század első évtizedében megtették.
- A magyar nyugdíjrendszerben az első húsz év szolgálati idő majdnem kétszer annyit ér, mint a második húsz év.
20 év után 53% a nyugdíjszorzó, 40 év után viszont nem 106%, hanem csak 80%. Miért? Ma már semmi értelme (ha volt valaha egyáltalán), ráadásul az egyes évek jelentősége is ugrabugrál, egyévnyi idő hol 1 százalékot, hol 1,5 százalékot, hol 2 százalékot ér a nyugdíjszorzóban.
A linearitás teljes hiánya hozzájárul ahhoz, hogy a nyugdíjrendszerünkből teljes mértékben hiányzik az előre jelezhetőség, az átláthatóság, az áttekinthetőség. Hogyan lehet ezt orvosolni? Lineárissá kell tenni a rendszert (az osztrákoknál például minden év egységesen 1,78 százalékot ér az ottani rendszerben). A magyar nyugdíjbiztosítási önkormányzat már 1996-ban ugyanezt javasolta, picit eltérő mértékben (minden év 1,6 százalékot ért volna).
- A jelenlegi nyugdíjemelés az előre jelzett éves infláció mértékétől függ, és semmi mástól.
Az utóbbi években nem attól kell félni a nyugdíjasoknak – mint a kilencvenes években –, hogy a nyugdíjak abszolút vásárlóértéke is beszakad, hanem attól, hogy a nyugdíjak relatív vásárlóértéke zuhan. Ha az infláció alacsony, miközben a nemzetgazdasági átlagbér növekedése magas, akkor a nyugdíjak vásárlóértéke az aktív korúak keresetének vásárlóértékéhez képest hihetetlenül gyorsan leszakad.
Példát is hoz: ha minden évben 3 százalékkal nő a nyugdíj, miközben 10 százalékkal nő az átlagbér, akkor 100 forintra vetítve az első évben a nyugdíj 103 forintra, a kereset 110 forintra nő. A második évben a nyugdíj 103 x 1,03 = 106,09 forintra, a kereset viszont 110 x 1,1 = 121 forintra nő. Az első emelés utáni 7 forint különbség a második emelés után már a duplájára, 14,91 forintra nő, és így tovább, minden évben nyílik az olló.
Persze ha az infláció meglódul, akkor gyorsabban nőhetnek a nyugdíjak (bár abban az esetben, ha az előrejelzés alacsony, mint idén, akkor a nyugdíjasok tényleg „hitelezik” bizonyos értelemben az államot, hiszen az emelési kompenzációra a tényleges infláció tükrében csak novemberben kerühet sor), másfelől viszont ha gyorsabban nő az infláció, az jellemzően aránytalanul sújtja a nyugdíjasokat.
Farkas András a német nyugdíjrendszerben talált olyan megoldást, amely valamennyi kockázat kezelésére képes lehet. Az ő megoldásuk szerint a nyugdíj összegét az aktuális nyugdíjérték mint szorzótényező révén befolyásolja a német gazdasági fejlődés éves alakulása. Az aktuális nyugdíjérték megegyezik annak a havi nyugdíjnak az összegével, ami egy német átlagkeresőt illetne meg a tárgyévben. Ha bővebben is kíváncsi, kattintson.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
